keep rockin'

Gyűjtenem kellene. Ezzel szemben mi van? Csak a költés. Hogy milyen rosszul tud esni, ha egy nagy ünnep, amit ráadásul még nagyon szeretek is, terveid ássa alá, azt nem kell mondanom senki ember fiának, aki az enyémhez hasonló reményekkel a szívében éli a suhanó munkanapokat. A karácsonyi hangulat személy szerint nekem fontos. Kell nekem. Érezni akarom. Sokat jelentenek nekem a feldíszített elővárosi kertek fényei. Sétára indulni alkonyatkor a belvárosba. Benézni minden bazárba, megvenni mindent, ami vicces és finom. Mondani, hogy "Boldog Karácsonyt!" Öromet szerezni, ajándékot venni annak akit szeretünk, és megismertünk. A kurva életbe is, szép ünnep ez a Karácsony! Kipp-Kopp a fán. 

A felhőkön, amelyek szürke paplanná álltak össze napok óta, rés nyílt. Először olyan, mint egy kanálka a tojáslevesből, ha tintába löttyintik. Nagy sárga elmosódás az acélkék égbolt fák koronája feletti részén. A kiszabadult fény megcsillant a töltésoldal füvén felolvadt dér cseppjein. Ezt a változást sóhaj kíséri. Egy baktató, párát lehelő, korán kelő ember sóhaja. Bizadalom tölti el az aznapi időjárás alakulását illetően. 

The Bird and the Bee, Again and again című szerzeménye a legnagyobb betalálás nálam kétezernyolcban. Friss, fiatalos, San Fransisco-i könnyen fogyasztható zenei manna. Nem foglalkozom semmi mással, csak a tehetség azonnal felismerhető szikráival. A született tehetség nyújtotta élménnyel. A francba is! "Would you ever be my fucking girlfriend?"

Itt ázok a 2008-as esztendő végén. Fene rágja a lelkemet, de az idei év tálentumát már nem kell keresnem. Micsoda szerencse! A 30y együttes ebben az évben megírta felhő című, minden idők valaha írt legjobb magyar dalát, majd ezzel együtt a karambolt is. Ráadásul, örök témában. Nagyon köszi nekik! Há hááj! Im a fool to cry, cos I feel so deep about this topic. "Fiúk és lányok, látszólag egyszerű, de senki sem érti, miért olyan keserű?" Lehet hogy tévedek, de nem most. Most nem. Biztosan érzem mi a frankó, mi az mi kifejezi a mindenség harmóniáját az emberek lelkének igazi nyelvén: a Zene nyelvén! Istenem, talán nincs is ennél fontosabb, mint a zenei igazság! JUSTICE, ha úgy tetszik. Teljes mértékben le tud foglalni. Ízlelgetni egy különleges hangzású, újszerű zenét

Itt aztán nem kellene kiűríteni az utcákat egy filmforgatáshoz. Egy város, ahol időnként nincs senki. Több kilóméteren keresztül egyetlen emberrel, egyetlen egy valahol a távolban elkanyarodó autó látványa nélkül tettük meg az utat hozzánk. Felettébb kísérteties volt mondhatom. Azonnal filmekről kezdtünk beszélni. Kutattuk legalább a hajléktalanok árnyait a padokon, a parkok mélyén, de nem. Talán erre büszke is lehetne a város. Egy nem annyira hideg téli éjszakán, tökéletesen kihaltak utcái. Aki erre vágyik, csak ide jöjjön. Én magam mutatom meg neki. És ha csakugyan igazán élvezi, hát még jól ki is kérdezem róla.

jókedvű magányos a dalom

a hangok hangja

itt vagyok én

és ez a legnagyobb bajom

Egy az Isten : BassDrive Funkd Up Radio !!! Had mondjam ezt elöljáróban. Isteni napom van. Három napja szabadon vagyok, nem kell mennem sehova. Munkába sem. Költöm a pénzt, egész nap a városban slisszolok havertól haverig. Mi van abban rossz?

Beindult a szezon! Hála a magasságosnak, aki a maga képmására minket is megteremtett, gondolok erre némi gúnnyal. Valami megmagyarázhatatlan egybeesés okán minden közeli barátom téli gyerek, másnéven önmaguk ellensége, de ezt csak én gondolom így. Egy kutyaütő oroszlán, a nyár szerelmese. Ajándék szerzés megtisztelő feladata, kötelező berugások, miegymás következik ettől a héttől kezdve. Nincs menekvés, nem létezik kifogás. Ez fog menni, amíg ki nem tavaszodik. Tiszta gyönyörűség! Bankszámlát, egészséget nem kímélő törődés ez tejtestvéreinkkel, így az év vége felé. Nem máskor ám, karácsony előtt. Szilveszterre nem is tervezek. Fixen ki leszek égve addigra, mint a büdös  szar. Persze, visszakapja az ember, de azért nem kevés pénz fog kimenni ilyesmire február végéig. A siránkozást befejeztem, mert mikor mondjuk most szombaton már a torta után leszünk az ünneplésben, egész biztosan olyan hangulat lesz, hogy bizony nem cserélnék a világon senkivel. A francba is, imádom a spanjaimat! 

Szandra vagy Szandál, egy negyedikes rajzos lány a Művészetiből. Az osztálytársai Sanyinak hívják, nagyon találóan, mert Alexandra a rendes neve. Múlt héten csütörtökön az Uniqum nevet viselő siralmas profilú pubban hancúrozott a fél művészeti suli, mivel fordított nap volt, és ez a hely csak két utcányira van onnan. Avangard fiatalok mindenhol. Vergődtek, hatosával ömlöttek ki a klub elé levegőzni. Minden volt; emo, külvárosi rockabilly, dark arcok. Két nagy asztalt a büszke táncosok foglaltak le. Mindenki egyre részegebb lett, de a sulidiszkóba nem nagyon vágyott vissza senki sem. Jó hangulatú este kerekedett, aminek eredménye képpen mellém ült Szandra. Egymás közelsége a kölcsönös szinpátiát szexuális vonzalommá alakította át. Izgalmasan kevés beszédet követően, azonnal találtunk egy megfelelőbb kifejezés formát érzéseinknek. Egyszerűbben fogalmazva, aznap este már szinte kis sem vettem a nyelvem a szájából. Kellett nekem, mint egy falat kenyér. Éreztettem vele mindazt, amit csak egy lánynak adni tudok. Árulkodó sóhajtások törtek fel ziháló mellkasából pimasz kezem felfedező körútjai nyomán. További pálinkákat kellett elfogadnom, sértődéssel zsarolva meg az egyre-másra feltűnő spanok. Szédültem, smároltam, gyürtem a mellét. Végem volt. Természetesen nem aludt nálam. Vissza kellett érnie a kollégiumba. Mekkora szar! Nem tudom, a lányok vajon nem ugyan azt a sodró 'igazságot' érzik? Erre vagyunk teremtve, nem másra! De hát, ők nem ribancok ugyebár. Az nem lehet, hogy első este ott aludjanak egy fiúnál, aki mellesleg a férfi nem minden ösztönösségével valóra tudná váltani azt, amiről hetek óta csak a zuhanyzóban ábrándoznak. Nem, ezt nem lehet. Hogy nézne az ki? Mondhatom; szerintem remek lenne! Így hát járni kellett vele. Másnap többször felhívni, sétálni, elmesélni egymásnak az életünket, miközben forralt bort szürcsöltünk a karácsonyi vásárban, és belebotlunk minden ismerős párba, akikről azt sem tudtuk hogy járnak. Valamiféle fura, szerelmi bajtársiasság volt érezhető ezeken a találkozásokon. Nem baj. Én ebben is jó vagyok. Mire visszakísértem a koliba, már halálosan szerelmes volt belém. Úgy szorított a kapuban, mint egy kismackó. Nem volt más lehetőségem. Azt kellett mondanom, tennem, amire vágyik. Sajnos nem válogathatok. Nekem szexre van szükségem. Talán van aki egyetért vele, de szerintem baszás nélkül nem lehetünk egészségesek. Ma mondtam meg neki, hogy legyen vége. Sajnálom szegényt. Legfőképpen mégis magamat, mert soha nem lesz nyugvásom. Bennem minden képes megváltozni reggelre. Kegyetlen átok ez, a férfiak átka, akik csak az után tudnak értékelni valamit is, ha már elvesztették. Ami van az sose kell.

Beleélte magát. Hiba volt. Két nap után szerintem még szakíthatok valakivel anélkül, hogy kihasználásról eshetne szó. Ez alatt a két nap alatt egy hétvégi kiruccanás hangulatát próbáltam megteremteni, azzal a nem titkolt céllal, hogy Szandra megkedveljen annyira, hogy másra se tudjon gondolni amikor legközelebb találkozunk, csak a szexre. Egy kiadós fetrengésre. Hogy azt érezze, le kell vennie a ruháit, és csupasz testével akarjon hozzáérni az én meztelenségemhez. Azt akartam, hogy csillogjon a szeme, ha fölé hajolok majd végre. És igen, bevallom, ezt mind végtelen önzésből tettem, mert nekem akkor lehet csak tökéletesen vad az élvezet, ha minden izmommal arra törekszem, hogy beleremegjen, rángjon az arca a gyönyörtől. Szeretem őket, imádom egyetlen nőben az összeset felismerni. Boldoggá tenni egy nőt a legfelemelőbb tett. Újjászületés, kioltás, megérkezés van benne. Igazi jó cselekedet. De nem jól sült el. Végül, akármit is mondhatok ilyenkor, nekik csak egy önző szemétláda maradok. Számomra a nők, mindig is misztikus erejü vonzódást, kíváncsiságot, ösztöneim legmélyéről rámtörő sodró, sürgető beteljesülést jelentenek. A felejthetetlen történet akkor kezdődik, ha másnap nem múlik el a hatás. Akkor tudnunk kell, hogy olyan valaki előtt állunk, akivel nagy dolgokra lennénk képesek. Mert hiszek abban, hogy életünk során találkozunk olyanokkal az ellenkező nemből, akik a mi szemszögünkből nézve, igenis mások, mint bárki más. Ezért aztán, elmondhatjuk, hogy igazából minden férfi szíve, egy nő kezében van. De, azt a nőt keresni kell. Meg kell találnunk, belé kell folynunk és aztán el kell veszítenünk. Nem törvény, hogy vége legyen. El is vehetjük, ha hozzánk jön, de ez már egy másik tanulság ösvénye. Itt befejezem most.

Próbálják ki a vesepecsenyét spáros sajtos stangli és fekete retek hozzáharapásával fogyasztani. A vajon piruló vesékre csak sót és borsot tegyenek.    

Ki tudja, hogyan lehet felvenni a winamppal hallgatott webrádiók adását? Hálás lennék.

Jönnek a sárgák! Négy napja, minden nap betoltak egyet. A földön találtam rájuk. Manapság nem is ember az, akinek nem jön a sárga hó elején. Ezt megszokni? Na mindegy. Az a fő, hogy nagyon ne idegeskedjünk rajta. Rohasztottam egy kicsit őket a konyhaasztalon, de holnap elkezdek leszámolni velük. A 19 ezres UPC tartozással leszek kénytelen kezdeni. Ez ugyan is a bandanagy. Itt is van. Előttem feszülnek olyan sárgán, akár az éhes madárfiókák torka, de majd én jól összegyűröm mindet mindjárt. Hö. Fene a kurva anyjukat!  

Nagyon leapadt a pénzmag. Megint megcsúsztam. 95 ezer elég béna összeg. Ennyi van most. Jól jönne minden euro, amit még itt tudnék megspórolni a fizetésemből. Nehezen megy, be kell valljam. Valami mindig lyukat üt az elhatározásom pajzsán. Jobb pajzs kell. Nem tudok jobban spórolni. A rendszeres és változatos étkezésnél nincs fontosabb, és az hogy ezt rendezett körülmények között tehessük naponta. Ebből elvenni nem lehet, vesszen minden más. A ruhavásárlás, önmagunk teljes behúzása, nehéz kérdés, mert ettől meg oly annyira tudom jól érezni szikkadt énemet, hogy ezt meg azért nem hagyom. Éjszakai szórakozás és hobbyk. Ez egy felszámolásra váró veszteséges kategória, ráadásúl nehéz visszafogni az errefelé garázdálkodó vadlovakat. Szóval ez a vetemény állandóan le van tarolva. Bízom benne nem sokáig tartom majd ezt érdekesnek. Mi a frásznak, csak a bőrünk megy tönkre vele. A felesleges bulijaimat szeretném kipihenni a földközi tenger országait járva. Jól körülnézni az Európai Unió kitárúlt világában. Kabócás helyen akarok lakni. Citromot rágni. Napsütésben átforrósodott, poros utcákban ténferegni. Az ablakot sohasem bezárni.

 Még egy óra, és indulnom kell. Sátoraljaújhelyre, gyermekkorom városába, családtagjaimmal találkozni, családi ügyben. Gergő és Édesanya már úton vannak.

 Eladtuk végre a házat, amiben pokol és menyország összeért, amíg felnőttünk. Ha minden jól megy, valamit áthordunk Molnár Gáborék garázsába, a többi lomot, pedig lepakoljuk nagymamához. Erre csak a következő napon fog sor kerülni. Fogadnunk kell majd egy teherfuvarozót. Autónk évek óta nincs. Jobb ötlet nem jut most eszembe. Egésszen biztosan izzasztó nap lesz a holnapi, és a végén még vissza is kell jutnom élteltő közegembe: Nyíregyházára. Meglátjuk, majd mi sikerül belőle.

 Annyira kiszámolt percekkel indultam otthonról, hogy elsőre le is késtem a vonatot.

 Viszlát egy óra múlva - vettem könnyedén a dolgot, és habozás nélkül tipliztem haza. Bemelegítő séta - gondoltam. Gyenge fénnyel világította meg a házfalakat a lemenő téli nap, de azért bíztató enyh érződött a levegőben. Nem kellett összeszorítanom tagjaimat a hideg miatt, és ez már nagyban hozzájárult jókedvemhez. Fel sem vettem a lekésett vonatot, egy óra sipp-supp eltellik. A szobámba visszaérve csak a kabátomtól szabadultam meg, és a fotelban olvasva töltöttem a szükséges háromnegyed órát. 

 Szerencsen, remekül időzítve arra a gyorsvonatra szálltam fel, amelyiken kéttagú családom is utazott. Ekkor eszméltem csak rá; pontosan ez kellett! Az, hogy lekéssem az elsőnek kinézett vonatot, mert így Édesanyáék útját keresztezhettem és az utolsó ötven kilométeren együtt utazhattunk. Mekkora! Titokzatosak az emberi elme megérzései, hiszen csak nagyjából tudtam belőni, hogy merre járhatnak éppen az ország vasútján, és azt sem tudtam, vajon InterCityvel jönnek-e, esetleg személlyel, de amit felkapaszkodtam, azonnal éreztem: ez az a vonat. Ők is rajta vannak. Megnéztem ugyan az órámat, de fejszámolás nélkül is tudtam biztosan, hogy ez lesz az. Jól a végébe ültek, de én már első szavaimat is előkészítettem, annyira biztos voltam a dolgomban. Most azt mondhatnám, milyen furcsa is ez, de egyátalán nem az. Ha jobban meggondoljuk, az állatokban még sokkal kifinomultabban működik ez az érzék. A tengeri madarak százezres tömegében teljes biztonsággal talál egymásra az anyamadár és fiókája. Az újszülött kacsák, kislibák bámulatos módon rögzítik magukban világra hozójuk hangját, szagát, sziluettjét egyszer és mindenkorra.

 Előbb Édesanyámat pillantottam meg. Az ablak mellett ült, abban a fekete kalapjában, amiben még kis koromban a szülői értekezletekre ment a sötét novemberi délutánokon, hogy hazaérve a lelket is kiverje belőlem az eltitkolt rossz jegyek miatt.

 Ott ült, és éppen sírt, az ablakon túli barna tájat bámulva. Gergő, aki valójában Gergely, nem volt mellette. A vagon előterében fújta a füstöt. Geri, úgy tűnt változott. Anya semmit. Azt tudni kell, hogy Édesanyánknak a sírás olyan, mint másnak a zsebbenyúlás. Nem múlik el egyetlen óra sem anélkül, hogy valamin kiborulva, sírva ne fakadjon, így hát elég nehéz vele hosszasan beszélgetni. Az arca, és koplaló madárhoz hasonló teste tovább nem szikkadt azóta, hogy legutóbb szemügyre vettem, ám nem úgy tűnt, mint aki jobban van. Az utóbbi időben folyton azt bizonygatta a telefonban, hogy mennyivel jobban lett, mióta kezelésre jár, és beállították a gyógyszerét. Magamban az igazat megvallva, igen szomorú dolognak tartom, hogy ilyen állapotban van, viszont koránt sem meglepő. Kicsinyes természete jelentős sérülést szenvedett a gyerekkori nélkülözésben, és hogy magára maradt az életben. Ráadásul, örökké csak a gondjaink, a problémák, a "hogy lesz, mi lesz?" foglalkoztatta. Egész életében képtelen volt magasabb távlatból szemlélni életünket a Révész utcában. 

 Minden baj volt. Két fiúgyermek rágta a csecsét, miközben apánk az alkohol segítségével egyre jobban lezárta agyát. Elmenekült valami rettenetes bolygóra, ahonnan soha nem tért vissza közénk. Miután két éves koromban elváltak, apámnak a zenei könyvtáros állását a Sárospataki Művelődési Központban, még jó sokáig sikerült megtartania, és ami azt illeti, ez nem is volt olyan rossz egzisztencia. Fiatal gimnazista korában összeismerkedett az alkohol lobogó tüzével, ami rövidesen át is vette az irányítást akarata felett. Hiába érettségizett kitűnőre, hiába volt valamire való, jó állása, jó szíve, valódi humora, hatalmába kerítette a 'másik oldal' csábítása, és mindenét elitta. Értékes ember volt, de gyenge. Sorsa nem volt kétséges. Már ekkor elveszett. Nem voltam még tíz éves, mikor az egyik veséje feladta, és a sors motorja beindult. Beteg ember lett, és donorlistára került. Mintha lemondott volna az életéről, és szerintem attól fogva érezte ő, hogy nincs kiút, bele fog halni a kocsmázás kalandjába. Hátralévő életének idejét innentől fogva a feles pálinkák számában lett volna könnyebb mérni. Később cukorbetegséget állapítottak meg nála. Ekkorra már olyan magányos volt, mint a hullámokon sodródó falevél. Semmi sem menthette meg. Miért kellett így lennie? Miért vált tehetetlenné sorsát illetően? Miért törődött bele a kényszerbe, hogy cseppenként, egészen megmérgezze magát?

 Félelmetes. Misztikus is egy kicsit, de számomra leginkább rejtélyes történet. Azt szeretném tudni, mivel, kivel találkozott 'odaát', mikor jó részeg lett? Mi ez az alkoholt övező csapda, amiből alig lehet szabadulni?

 Az árnyékok lettek a legjobb barátai, és az iszonyatos deírium démonjai meggyőzték arról, hogy egyre csak kínozza magát, míg végül maga is egy árnnyá válik. Idült agóniájának utolsó éveiben csak a jó Isten volt megmondhatója, milyen gondolatok keringhettek haldokló elméjében. Mégis dolgozott, lakott, szeretni ugyan már nem szeretett. Tompa volt. Közömbös érzéketlen. Szörnyű átok sújtotta. Apám a végsőkig megkínozta mágát, valami kísérteties erő unszolására. Sörben, borban, pálinkában lakik ez a kísértet. Olyan ártatlannak látszó dologban, ami ráadásul a világnak ezen a részén teljesen elfogadott, és megtisztelt hagyománnyal rendelkező valami. Nem is túlságosan finom italok ezek, melyek rendszerint borzasztó rosszul esnek első kóstolásra, de az emberi lény különös módon képes megszeretni, újra és újra rápróbálni a keserédes érzésre, mi nem más, mint a tömény, vegytiszta szomorúság. Ám, mint tudjuk a szomorúság gyönyörű szép érzés. Nekünk, magyar embereknek pedig szinte a lelkünk egy fele. Fájdalmasan szép - nem ismeretlen előttünk. Kíméletlenül élesen döbbent rá minket az élet drámájára. Egy csapásra megértjük helyzetünket az univerzumban, és a halál jelentőségét. Az a sorsunk, megszületett embereknek, hogy fájdalmasan szép küzdelmet vívjunk a túlélésért. A kihívás azonban ebben rejtőzik, hogy történetét az emberiségnek, egyetlen embernek, nagyság övezze.

 Néha, ha a mámor lencséjén keresztül szemléljük világunkat, belénk hasít, hogy a leggazdagabb, leghatalmasabb ember élete is csak egy igen rövid villanás a világegyetemben. Minden arra utal, hogy minden hiába, "kár a gőzért". Az emberek világa, az emberek küzdelme a fennmaradásért, az hogy tovább lökjük a következő generációt. Felülemelkedve a kíméletlen sötét energia logikáján, saját halálunkon, valami színes és meleg, végtelenül változatos jöjjön létre. Ha csak egy pillanatra is, de valósuljon meg. Nekünk, megszületetteknek, az a kötelességünk, hogy valami újjal gazdagítsuk ezt a történetet. Egy történet az élet. Hősies helytállás mindhiába. Kínlódásunk, pedig fricska a táguló élettelenség orrára. Átélt pillanataink, legyenek bármilyen elenyészőek, színt és melegséget, fényt és teret hoznak létre. Hitünk, fantáziánk, szeretetünk, energiánk bevilágít egy kis zugot.

 Az emlékezet sérülékeny, és van úgy, hogy a 'tárolt adat' rejtett marad mindvégig. Bekerül a doboz aljába. Ezért, bárki, aki furcsának tartja gondolatait, vagy túl szépnek látja ezt az életet, és képes valamilyen eszközzel világosan, hűen kifejezni ezeket az utánunk jövőknek, legyen szíves, tegye meg! Ember, hagyj nyomot! Valami újat, a tiédet, aztán mehetsz pihenni.

 Apám tehát úgy gondolta, hogy két fiút nemzeni több, mint elég világunk gyarapításához. Megtette ugyan a fajfenntartásban kiszabott kötelességét, de miként a lazac, meg is döglött rögtön. Megnyomorodott hullája azonban semmiféle táppal nem szolgált számunkra. Viszont mindent, amit a fiúk az apjuktól tanulnak meg, az öcsémnek és nekem magunktól kellett elsajátítanunk, másoktól kellett, hogy ellessük. Ez megerősített, és elszomorított bennünket. Egy életre. Köszi apa, hogy feladtad!

 Apám elveszett. Anyám elveszett. Az öcsém befutott zenész lett. Itt tart most a történet. Ekkor a vonat hirtelen megállt egy néptelen kis állomáson. Meredtünk bele a feketeségbe, de nem láttuk csak a kupénk sárgás tükörképét, ahogyan saját magunkat bámuljuk meglepve. Mint valami ránk mért szemrehányás olyan volt. Hát így vagyunk itt - sóhajtok, aztán Édesanyámból megint kibuggyan a sírás. Minden megoldódik majd - szólal meg Geri halkan. Mindannyian egyre gondoltunk.

- Hello hallo!

- Szia!

- Merre vagytok, mit csináltok?

- Itt vagyunk a Blues-ban, most kezdünk inni, de mindjárt megyünk át a Jambe. Mikor jössz?

- Legkésőbb tízkor bezárunk, mert szinte senki sincs, és utána. Érdemes kimenni?

- Ja ja. Vagyunk sokan. Gyere majd!

- Na! Jól van! Megyek tutira, de majd még felhívlak!

- Oké, Szia!

- Szia!

Letettem a telefont, és lágy mosoly kezdett húzódni arcomon. Kortyoltam egyet a martinimből, és bizsergető jókedvvel ugrottam neki, hogy elpakoljak mindent a konyhán. A futár is leszámolt, a pultoslány még egyszer átszámolta a kasszát, és leadta a pénzt. A Celentano hajóját a kikötőbe fordítottuk. Tíz perccel később már a nedves utcákon siklottam a megenyhült téli éjszakában. A pocsolyák gyengén fodrozódó vizében a Kelet áruház hatalmas képernyőjének reklámfényei tükröződtek. A város barátságos arcát mutatta, én pedig meggyorsítottam lépteim arra a gondolatra, hogy művészetis lányok tarka csapata vár a város másik oldalán. Megint minden együtt volt.

Bevártak, ittunk még egy kört, és tűntünk a Big Happy Woman Church koncertre. A zenéjük nagyon rossz, de jóbarát a basszusgitáros, és 'hát ugye' Jenny már javában ott zizegett a színpadon. A harmadik szám közben parókákat osztott szét a színpadra felugrók között. A zenészek a háttérbe szorultak, és fent vagy huszan lökték a testüket teljesen beindulva. "A kurva életbe! Ki ez a lány?" Súgtak össze a lent állók. Kezdők még, de a 'rock in the city' életérzés kétségtelen az övék már. A martinim rég elfogyott ekkora, és a lányok még több piát követeltek, így hát négyen megindultunk a közeli non-stopba. Nagy-jó kedvünkben portorikói rumot vettünk kólával, de az utóbbi teljesen feleslegesnek tűnt. Még mindig a táskámban van, majdnem tele. A könyvtár előtt egy padnál álltunk meg inni, Adrienn, Gabi, Bence és én. Húsz perc múlva utánunk jött Virág is, de mire odaért, mi már bajkeverőre ittuk magunkat. Gabi lánnyal sapkát cseréltünk, majd mindannyian húztunk le a közeli X cafébe. Veráék oda mentek át, mert időközben vége lett a koncertnek. Ami ez után jött, az nem igazán az én műfajom, de meg kell hagyni, kibaszott jól éreztem magam. Karaoké következett, teli torokból. Maroon 5 -ot, Neoton famíliát, minden baromságot elénekeltünk, néha öten egyszerre, miközben a többiek ott vergődtek körülöttünk. Sokszor elestünk tánc közben. Hihetetlenül jól esett, és senki nem szólt ránk. Folyamatos röhögésben, teljes átéléssel, egymásba kapaszkodva üvöltöztünk. Éppen egy cucu lány fülébe énekeltem a sikamlósan átköltött dalszöveget, amikor Adrienn rángatni kezdett, hogy megyünk tovább. Az utcán tudtam csak felkapni a kabátomat. " Gonna give you all my love" sikították a lányok, akkora párát lehelve közben, mint holmi megbokrosodott lovak. Jani és Bence cigiket dobáltak egymás fejéhez, én pedig Adrienn puha derekát markolásztam, mire ő a hátamra ugrott, és én futni kezdtem vele. Volt visítás! Három utcával arrébb is hallani lehetett, hogy megindultunk. 

Az y2k táncstúdió megszűnt és helyére beköltözött a Rock 66. Átalakításra viszont nem volt pénz, ezért a tánctér falait még mindig tükrök és a hozzátartozó korlátok borítják. Ez elég fura háttér egy zúzós bulinak. Bánházi Gábor, a klub hangtechnikusa, és egyben az Óperencia együttes dobosa várt minket. Az itteni koncertek rég lementek már. Jórészeg rokkerek pogóztak a RATM-re. Ezer ismerős, akik között engem utálók is akadtak. Pernye meg is fenyegetett, mert köcsög módon kibasztam a csajával egy régi ügy miatt. Vártam hogy megüt, vagy ilyesmi, de csak osztotta a süket dumáját, ami egy idő után átment bratyizásba. Ezt elég gusztustalannak találtam. Meg is fogadtam, hogy egyszer még lehányom a kabátját. Mikor visszamentem, elkettyenve láttam, hogy Adrienn megtalálta a srácot akire nyár óta vágyik. Ez a jóképű, sikerben ázó zenész fiucska viszont eddig leszarta Adrienn fejét, s ezzel az én érzéseimhez nagyon hasonlóakat korbácsolva a kicsi lány ennivaló szívében. A kutya bassza meg! Ezúttal azonban Adrienn szinte oda lökte magát neki. Tejbetök vigyorgását, és símuló mozdulatait figyelve teljesen kiábrándultam belőle, legalábbis aznap estére. A kivetítőre pillantva megláttam, hogy a Dubbie Brothers klip megy, és eszembe jutott, hogy nekem van egy álmom. Mintha varázsütésre kijózanodtam volna, hátammal nekidőltem a falnak. Megrohantak az érzések. Egyszerre elkomorultam. "Mit keresek itt?" érzésem támadt. Egy dagadt lány, aki addig mindenkivel és senkivel táncolt, kétszer is elment előttem. Nem titkol szándékkal tekintetét az enyémbe furta. Kinyújtottam a kezem felé, mire ő azonnal fenekét az ölembe nyomva vonaglani kezdett. Mindentől távoli, bús hangulatomban rögtön meg is markoltam a cickóit. Hátra se nézett. A földet nézte, amíg így ringtunk. Párnás teste egy termékenységi istennő anyai vigaszát nyújtotta, de nem voltam romantikus hangulatban. Kimentünk sétálni, és kértem, hogy szopjon le. A Bujtosi Szabadidőcsarnok lezárt tetőteraszára akartunk belógni. 

- Te nem is vagy pusztító! - szólt az utcára kiérve. 

- Mi? Ja. Nem. Tényleg nem. - mondtam. 

- Smároljunk! - állított meg, a falhoz nyomva. Jobban szemügyre véve az arcát nagyon fiatalnak tűnt. Smároltunk, aztán tovább lódultunk. Az épület fala mellett mentünk. Olyan részeg volt, hogy állandóan a sövénynek ütközött. Kénytelen voltam átkarolni. 

- Van cigid? 

- Nem cigizem. Vagyis, hogy inkább csak cigizem, nem dohányzom. - rejtélyeskedtem, ezzel a fűre célozva. 

- Az is jó. - vágta rá.

Mosolyognom kellett. El sem jutottunk a teraszig. Az odavezető lépcsőn estünk egymásnak. Gyűrtem a mellét, és belémnyilalt a "dejóbaszni érzés". Be akartam dugni neki. Sóhajtva szétváltunk. Ő leült velem szemben a második fokra, és a farkamat fogdosta. Annyira állt, hogy a makkom kilátszott már a farmeromból. Nekem piától, vagy drogtól még soha nem volt olyan, hogy ne állt volna fel. Potenciámra egyedül az ideges nyugtalanság, a belső feszültség veszélyes csupán. Jól csinálta. Nem szívta nagyon, és hosszában is végigszaladt rajta a nyelvével. Kezemet a derekamra támasztottam. Fejemet hátravetve a hunyorgó csillagokat néztem, aztán már azt sem. Nem akartam elhúzni. Végül is ő tesz nekem szivességet. Lehunytam a szemem. Szólni akartam, hogy "most", de csak annyi jött ki a számon, hogy "hssz, ahhh". Lábam megrogyott, és egy pillanatra megszűnt minden körülöttem... Miközben az övem kapcsoltam, megkérdeztem :

- Megkérdezhetem a neved? - kérdeztem tettetett udvariassággal.

- Nem mondom meg. - jött a válasz, és előre futott.

Kezdődjön hát a péntek este! Kacér lányok útjait keresztezve, jó humorral és egy kis vagánysággal csapunk le összeverődött bandáikra, hogy mire eljön a hajnal úgy érezhessék, mi vagyunk azok a srácok, akik megfoghatják a cicijüket. Ma este én leszek az ennivaló csoki fiú!

(jónéhány órával később)

 Adrienn, miért létezel? Miért kellett találkoznom a nővel, aki tönkre tesz a "barátságával"? Hiszem és tudom, hogy nem létezik férfi-nő barátság. Az egyik mindig többet akar.

- És te vagy az. - vágja rá Adrienn, amit már másfél évezrede tudok.

- Persze, hogy én...

Kértem aludjon nálam. Nem akarok én belemászni az életébe. Nem vagyok féltékeny típus. Hűséges sem, ezért ha találna valakit, nem lenne gond velem. Az utóbbi időkben, már egyébként is úgy érzem, hogy nem akarok senkivel sem 'járni'. Megölnek olyankor. A jó szex a lényeg, abban minden benne van. A többi csak birtoklási vágy.

Tíz óra elmúlt, és én az utolsó busszal hazajöttem. Az álmom fontosabb. Keményre fagyott, koszos hóbuckákat kerülgettünk az utcákon, miközben egyik helyről a másikra tipliztünk. Mindenhol ezer ember, de buli sehol. Mindössze néhány régi baráti kapcsolatot sikerült leápolni némi beszélgetéssel, de a számításunkat nem találtuk meg. Így is járhat az Ember Fia, ha már nem a bebaszásra hajt. Gitárzenenének, gonosz diszkónak, reggae partynak nyomára se bukkantunk. Átfázás és cigifüstös ruha lett minden mit beintéztünk. Talán majd jövő héten, vagy a következő életben.

 Meg tudta állni. Nyolc hete. Nincs több megőrülés.

Valami megváltozott, elmozdult benne, hogy így, ilyen görcsös erőlködés nélkül el tudta engedni kedvenc mérgeit. Nem kíváncsi többé misztikus mizériájukra. Nem kell már.

 Túlzás talán, hogy zökkenés nélkül, mert szokatlan a hiányuk. Egyenletes kedélyállapot. Olyan, hogy szokni kell még. Egyelőre nem érzi magát depressziósnak. Az unalomra pedig nem lehet oka, indoka. Olvashat, sétálhat, vagy kifáraszthatja magát a közeli főiskola nordikus hangulatú uszodájában, melynek vize egészen tengerzölddé válik, ha besüt a nap a panoráma ablakokon. A medence körüli kényelmes fapadokat dézsában álló pálmák és banánfák választják el. Eljárhat a könyvtárba betűért, halat fogni, és ott van az internet is, azon is kurkászhat. Az időjárás ugyancsak egyre alkalmasabb a szabadban tartózkodásra. Nagyon jót tesz ilyenkor a napsütés. 

 Fura érzés számára tudomásul venni, hogy tízévnyi bulizás, és éjszakai élet ízzása egy csapára kihunyjon szívében. Valamiért most jött el Borrnál az ideje, idáig kellett elmerészkednie az őrület tárházában. Éppen ennyi mindenen kellett keresztülmennie, hogy elege legyen ebből az egészből: a mindennapjait átszövő kalandos hobbyból. A különös, szédült emberek társaságából, az események kiszámíthatalan áradásából, melynek széles hátteréül a művészetek lázas hangulata és a lázadó zene szolgált. 

 Akadozik még Borr agya, tapogatózva jár új közegében, mint az édesvízbe tévedt tengeri hal. Mindennél jobban vágyott már rá, hogy megváltozzon az élete. És az a rengeteg pénz! Kellett is meg nem is, hiszen akkor nem lenne ilyen hátrahagyott, kissé kiégett, bonyolult, de semmiképp nem unalmas, vagy kishitű, amilyenné lett a 'másik oldalt' járva. Nagyon hasznosan, sikerült megismernie önmagát és az utca éjjelének drámáját. Amúgy sokszor gondolt arra, hogy tulajdonképpen, ez is egyfajta ismeret. Neki tudnia kellett, milyen züllöttnek lenni. Bele kellett folynia egy kicsit, egy évtizedecskét, hogy biztosan tudja, mi történik egy nagyvárosban, ha felelőtlen fejjel a mélyére néz. 

 Nem félt soha a magánytól, és tudja, jó adag következik még az útja során. "Milyen divatos is manapság útként értelmezni az életet, mint Kerouac." Borr sohasem érezte, hogy nagyon egyedül lenne, ha körbevette a természet, vagy alámerülhetett az irodalom magával ragadó közegébe.

 Volt minden, ha így visszagondol. Rémálmok, kilátástalanságba oltott kiszolgáltatottság. A rendezett körülmény teljes hiánya, a kettyós szégyen, amikor látták rajta, hogy valami nincs rendben. A drogok végtelen lánca, amely keresztülvonatozik velünk a zavart elme szellemeinek városán át, egészen szerveink idő előtt elöregedett roncshalmazának végállomásáig.

 Az évszaknak megfelelő, szeles napos időben egykedvüen kutyagolt egymaga. Orvosnál, étteremben, később képzeletben Joyce-nál járt Dublinban. Jónás Tamás sorai között. Elfáradt a végére, s délutáni álmosság szállt rá.

 Rövid idő múltán aztán hirtelen felriadt, és felült ágyában. Az ablakon túl hab felhők és közöttük a lágy kék égbolt látszott. Sokáig úgy maradt az ágyában, a felhőket bámulva. "Mi ez az üresség a gondolataiban? Mi ez az egykedvű arc - nyögte kérdőn vizsgálva saját tekintetét egy kis tükörben, amit a szobájában tartott." Nem is olyan régen, még másra használta. Angyali fehér kupacokat kotort rajta izzadó tenyérrel. "Lehet olyan, hogy maga a gondolat üres, vagy inkább unalmas? Akkor is, ha ez egy új gondolat ? Eddig nem is létezett, hogyan lehet hát máris unalmas?" Az űrt, amit a szilaj mámor hagyott hátra a gondolataiban, most riadt filozófia töltötte ki. "Jól van, gondoljunk másra! - erőlködött tudatosan. Gondoljunk Spanyolországra! Katalán kaktuszok, és antiszemitizmus." Hiába a paradicsomban sem tökéletes minden - jutott eszébe hirtelen a frázis, mert a napokban olvasott a Heti Világ Gazdaságban az utcán garázdálkodó és bevándorlókat, meg hajléktalanokat gyilkoló csoportokról, az Ibériai félszigeten általánosan eluralkodott nemzeti szocialista hangulatról. "Na, ez már jobb - gondolta, és sóhajtva a fal felé fordult."

 "Valamit tenni kellene, vagy menni valahová? Kihez, és ugyan hova? És leginkább milyen okból?" Talán mondja el az igazat, hogy unalmasak lettek a gondolatai ma délután, az összekutyúlt múlttal teli álmok után, és ezért jött át hozzá. "Kíváncsi lennék, mit felelt rá Ibszi?" Ibszi rajzos lány az utca túloldaláról, de ahogy magát ismerte, pont nem lenne otthon. "Na jó! Ez így nem állapot - csattant ki egy unalmas gondolatban." Lelökte magáról a takarót, feltépte szobája ajtaját és lement a nappaliba. "Ez is milyen beteges - mérgelődött kicsit, betakarózva feküdni egy meleg napon." Odalent úgy érezte, a tágas nappali szoba valahogy jobban a valóságosság érzését kelti, mint az ő padlásszobája. Jó világ volt. Kezdetben kék szemét a Kozmikus Lámpa fénye bántotta. Kicsoszogott a szakadó napsütésben ázó teraszra. A felhevült kövön meg kellett görbítenie lábfejét, miközben szemügyre vette a pasztell háztetőket. "Sehol egy macska." Súlyos esőfelhők közeledtek a Sóstói erdő felett. A vén tölgyek is, mintha életre kelve engedelmeskednének holmi varázslatnak, s gonosz erők bolydulása lenne a közeledő vihar. "Ez már a nyár. Kitűnő látvány - örvendezett."

 Biztatta magát, milyen jól döntött, hogy otthon maradt, aztán megunta, és a hűtőhöz ment. Kinyitotta, beleguggolt. Sajtot lelt, megrágta, lenyelte, de éhet nem érzett. "Mi lenne, ha most megfalnék mindent, így étvágy nélkül? Vajon, lehet-e ilyet? Lehet enni étvágy nélkül?" Ezután benyitott a hűvös fürdőszobába. Arcot mosott, és nem törölte meg. "Így frissítőbb - állapította meg." Most már mehet vissza az emeletre gondolkodni. Az ágyon fekve a felhőszínházat bámulni. Kék, kőszín és fehér megunhatatlan formáinak örök kavargása. "Mi fog történni, ha én nem mozdulok? Ha levegőt sem veszek, hogy rajtam kívül minden más változzon csak? Valószínüleg lassan szomjan halok, betemet a por és lemerül a telefonom - válaszolta magának. Igen, ez jöhet. De jó lenne hozzá zene. Zene és felhők. Ez már jobb, múlik az üresség! - újjongott. Viszont, megint az ágyban fekszem. Én beteg vagyok?" - kérdezte saját magától végtelenül elbizonytalanodva. Gyógyuló érzésvilága lassan nőtte csak be a kiszakított részt, mit a száműzött kábítószer hagyott.

 Fel kellett, hogy adja az egész körbe-körbe járó, hamis, túlérzékeny belső körhintát. Üljön rajta most már más. Nekik adta az egészet, az utána következőknek. Abban is biztos volt, hogy lesznek sokan. A keserédes, gyönyörűen szomorú dallamot a szívében, azt is nekik hagyta. Meg a végtelen nyugalmat, azt is. Az örök pillanatokat és a komor ábrázatot.

 Két gyerek áll a hídon. A korláton áthajolva halakat lesnek mohó szemmel. Beúsznak a sodrásba, kicsit meghajtják magukat. Forogva hánykolódó bogárkákat kapnak le a felszínről, majd megtérnek a csendes öböl visszaforduló vizébe.

- Ott egy nagy! Az vagy negyven centis. Egy ekkora, már igen csak húz. -jegyzi meg a nagyobbik növekvő izgalommal.

- Nézd! Ott jönnek lefelé. Onnan kell leengedni a szöcskét, hogy itt ússzon el előttük - suttogja most a másik, s miközben majd átesik a korláton, egyik kezével a helyet mutatja, másikkal a szemüvegét fogja.

 Halcsapat óvatoskodik kőtől kőig a sásos part mentén. Henger alakjuk látványa a mindenük. Egy darabig eltűnnek szemük elől a hullámzó csillámlásban, és a kis öbölben pillantják meg ismét őket. Ezen az oldalon a híd árnyékot vet a kis folyóra. A híd árnyékába olvadva látszik kettőjük formája, amint egymás mellett a korlátra hajolnak. Felettük felhők képe tükröződik a vízen. Az elején tartanak még az élet nagy kalandjának.

 Ez a híd határ is egyben. Csehszlovákia határa.

 A fürge folyó idegen partjára gyerekek érkeznek. Ledobják a biciklit, és dübögve rohannak le a vízhez. Köveket szednek, hogy a halakra dobják. A halak szétrebbenek a loccsanás pillanatában.

 Nincs mit tenni. A hídon álló két testvér tovább áll. Ezek hülyék - azt gondolják. Hallani s szlovák gyerekek pergő karattyolását, de valahová eltűnik az egész, és egy iskola kopott festésű kosárlabdapályáján van most. A Nap rég eltűnt a Magas hegy kúpja mögött. Este van. Fényesednek a csillagok. Kéken sötétlő gesztenyefa alatt állnak egy Fikusz nevű sráccal. Sűrű, vörös tésztaszerű hajának szétálló tincsei mitológiai külsőt kölcsönöznek neki. Pici levélhez hasonló papírtasakot tart a kezében. Nagyon óvatosan nyitja ki. Borr hiába kérdezi mi az, Fikusz nem válaszol, csak mosolyog átszellemült arccal. Olyan mintha kis kavicsok lennének benne. Borr orra alá dugj, hogy szagolja meg. Hátuk mögött a tornaterem árkádjai alatt mind jobban sűrűsödik a sötét. Két madár keringő alakját figyelik. "Honnan jöhettek elő?" Ott köröznek párba a fejük felett. Fikusz nem szól. Kezében pálcákat tart. Felemeli karját a két fecske felé, mire azok remegve lebegni kezdenek, és csőrükkel megérintik Fikusz szent pálcáinak végét. Játszik velük, mintha hangszeren tenné. Borr a csodálkozástól a földre rogy. Csalókán telik az idő. Tőle karnyújtásnyira apró élőlények vonulnak a nyirkos fal tövében. Méretükhöz képest jókora szemük kísérteties fénnyel világít. "Te jó ég? Mégis mik lehetnek azok?" Úgy viselkednek, mint a hangyák, de ahhoz túl nagyok. Valamiféle rovarok ritkás raja tartja éjjeli körútját. Hosszúkás, puha testük serte lábakon jár. A mindent beburkoló nyári éjszaka a barna árnyalataira redukálja a színeket, és a sárga lámpák bűvkörének szigetei vonzzák misztikus erővel Borr tekintetét. Az ígérte, tízre hazamegy. A következő pillanatban egy romos házban ropog talpa alatt a törmelék. Megriadt galambok repülnek ki a beszakadt tetőn át. Por száll és a bontott tégla szagát érezni. Fél pár tornacipő rémisztő magánya. Lábával, egy régi füzetet rúg arrébb. Flakonok szerte szét és szemétből rakott tűz helyének kormos nyoma feketéllik az egyik sarokban. Valakik még vannak vele, de az arcukat nem figyeli. Csak árnyak. A kitört ablakokhoz koslatnak. Egyiknek párkányára pakolják ki, ami kell. Éppen kézre esik a magassága. Távolabb gazzal benőtt, elhagyott játszótér látszik. Istentől távoli hely ez. Némi ürülék szag. Borr szikár kezével kutatja retkes ruhája zsebében a mindenható alufóliát. Hernyót főz kólás doboz levágott aljában. Készül a tömény gyönyör. Jó nagyot akar szúrni, mert az elkövetkezendő hat-nyolc órát itt fogja tölteni. 

 "Ez nem most lehet. Ez már nem most van, vagy mi. Velem történik, de mégse olyan... De, miért nem bírok megszólalni?" - kérdezi magától zavarodottan. Már nem ott van, mikor kinyílik a szeme, és kitágul a szobája, mintha csak akkor jött volna létre. A pilledt nyugalommal teli levegőben porszemcsék lebegnek. Nincs is ennél megnyugtatóbb. Kíváncsi délutáni felhői az ablakban sodródnak, s hosszúkás csíkokban vetül takarójára a fény. "Ja, igen. Véletlenül megint elaludtam." 

Városi fények imbolyogtak a szemem előtt, hazafelé a buszban ülve. A fagykarmú hideg szél valamit csendesedett a sötétség beálltával. A sarkon túl, amerre lakom egy kocsma nyitott ajtaja mellett mentem el. Kutyafasza kemény legények magyarázkodtak a feleségüknek a kocsma előtt telefonálva. Sárga függöny, savanyú füst, és koszos csempepadló. Nem tudom, mit élveznek benne. Miért nem mennek haza, ha egyszer van saját lakásuk, és még egy asszony is várja őket. Mégha egy dübörgő léptű pulyka is az. Talán nem ők akartak családot, dolgozni a házra, és most a kocsmába menekülnek, a szájukat büdösítik, az agyukat ködösítik. Hiába, azoknak az embereknek, akik nem akarnak, vagy nem jut idejük elgondolkodni a világ és a saját létezésükön, mindig is fontosabb marad a mások véleménye, mint maga a való élet. Az apjuk is ezt látta az apjától, hát miért tennének másként, elveszik az első "varrodás Mariskát", de ahhoz már nem elég tökösek, hogy akkor ki is tartsanak mellette. Én, egy városi senkiházi, úgy látom a házasság sokkal, de sokkal komolyabb dolog, mint ahogyan azt az emberek gondolják és teszik. Azt nem értem, hogy akkor miért vagánykodnak vele az elején, miért ez a lényeg? Házalók vallásos füzetébe illően szép dolog az életen át tartó hűség, de egészségtelen. Minden ember vágyik egy bizonyos idő után egy új szerető érintésére. Ezt elfojtani magunkban teljes képtelenség. Sok ugyan a megbeszélten nyitott házasság, de a látszatra akkor is adni kell. Várat még magára úgy vélem egy másik fajta szexuális forradalom, a szexualitás magasabb nézőpontról való szemlélete, egy felszabadultabb, a társadalmi elvárásokhoz és konvenciókhoz már egyáltalán nem kötődő, új szexuális kúltúrával. Csak még én megéljem! 

Megjött az eu-s adókártyám! Isten egy maréknyi ember-boldogsággal a kezében vár rám az út végén, ott a Nap birodalmában. Ha egy kicsit is kilátszik a kék ég a felhők közül, vagy ha csak meglátok egy kőkorsóba ültetett virágot, olyankor mindig ő üzen nekem. Modern, független prófétája leszek én, aki az irodalom nyelvén szól. Ennyivel tartozom, úgy érzem.

U.I.: Félreértés ne essék, Isten nyílvánvalóan pszihikai jelenség. Nem fizikai tény.

Kényelmes vasárnapon halfőzés, délutáni alvás, félhetes borosta lekaparása, s mindez a lehető legtakarékosabban. Vannak napok, mikor a takarékosságra való törekvésben bámulatos hatékonyságot tudok elérni. A mai nap például az élelemre szánt pénzadagot egyszerűen nem kellett felhasználnom, mert pompás zabálni valókat találtam a hűtőszekrényben. Délelőtt zöldborsófőzeléket pattintottam, beleraktam a zöldségesrekeszben árválkodó egyetlen darab sárgarépát is. Feltétként tükörtojás szolgált. Délután pedig alkar hosszúságú tőkehaltörzseket készítettem, félig párolva, félig sülve, a megmaradt fonnyadt petrezselyemcsokorral, vöröshagymával, fokhagymával és jó sok borssal. Kicsit sok vizet tettem ugyan hozzá, és ezért tovább kellett az alufóliát levéve pírítgatni, de nagyon nem basztam el. Nem lett hozzá köret, viszont még volt otthon a tegnap vásárolt rozskenyérből, és kiváló hozzá-harapnivalónak bizonyúlt. A hűtőm egy disznócsont darabkát és egy margarintömböcskét kivéve üres, remek alkalom lenne, hogy leolvasszam, kimossam, de nem is koszos annyira. A jólakott lustaságom győzött meg erről. Kuci is kiadósan beebédelt szárított szúnyoglárvából. Jóképüre megpuffadva szinte lebeg a vizében. Csak néha tekeredik egyet-egyet, lusta mozdulattal felújítva levegőkészletét. Valószínüleg rövidesen elvonul sziesztázni a mesterséges földnyelv alatti nappali búvóhelyére, én pedig kedélyes nyugdíjjasokra emlékeztető hangulatban pötyögök naívan bugyuta mondatokat a blogomba. Sajnálom, ha ezt bénának találja valaki, vagy lényegtelen önkifejezésnek, de én ettől érzem magam jól. Ha valaki olyan zaklatott éveket tudhat maga mögött, mint én akkor bizonyára megérti, miért esik most jól nyugton lenni, kiegyensúlyozottan, rendezett körülmények között. Ezzel a punnyadt magatartással csak az előttem álló hét kihívásaira készülök fel. A legjobb formámat akarom ezek után mindig, és mindenben nyújtani, mert ettől függ a Spanyol út sikere. Attól, hogy mennyire tudok tisztán gondolkodni (ez a szópár az én életemben különösen fontos jelentősséggel bír), és az pedig attól, hogy mennyire vagyok kipihent. 

Pénteken bejött az étterembe Móni és Edit, aki pár éve költözött Spanyolországba Misuval. Megunták a magyar valóság ízléstelen, pesszimista mindennapjait. Azóta boldogok, és gyereket várnak. A nap országában is érezteti ugyan hatását a globális gazdasági válság, mint a 2008-as év nagy kalandja, de minden egyéb bíztatóan fest. Úgy hiszem.  

Az utálatos napok legutálatosabbika volt a tegnapi. A főnököm engem piszkált, mert nem volt forgalom, de aztán persze lett. Háromszor hánytam a munkahelyemen, hogy utána teljesen leizzadva és kimerülve terüljek el a vécé padlóján. Eközben persze új vendégek érkeztek, és a rendelésük már ki is volt szúrva a kistáblámra. Életben maradtam ugyan a nap végére, mert szívós vagyok, mint a rekettyefűz, de azért megsínylettem. Enni például, ami az élethez ugye elengedhetetlen még este hatkor sem sikerült. Az elsőt követő, további hányások is annak voltak köszönhetőek, hogy az evéssel, ivással próbálkoztam. Mindezért azonban csak magamat okolhatom. Nem is panaszkodtam, csak fogszorítva tettem a dolgomat. Zárásra nagyjából helyrejöttem, de azért azt megköszöntem az Istennek, amikor végre betakarózva átengedhettem magam az aludni vágyásnak. 

A tegnapi rádiós műsor, a részemről nem sikerült valami jól. Nem volt hangulatom, és ezen ilyenkor nehéz segíteni. Ahogyan a The ting tings számban van; nothing can make me happy, when everythings go bad. 

Felesleges pénzköltés ténye áll fent a csütörtök estére, mégpedig nem másra ment el két ezer forint, mint undorító, techonkolszagú, genya vodkára. Ez nagy hiba volt.

Történt még viszont, egy kisebbféle időutazás is. A kis club a főiskolán, ahová leslisszolunk a műsorvezető lányokkal az adás után, leginkább egy bolygóközi tavernára emlékeztet, annyira sokféle stílusú ember tud ott összegyűlni, és mert ezeknek az emberek jó része főiskolás, így hát az ország legkülönbözőbb helyeiről érkeznek. Vannak határon túliak is. Soha sem lepődöm meg azon, ha itt a fősulin sátoraljaújhelyiekkel találkozom, hiszen sokan járnak ide. Most viszont egy kissé misztikus dolog esett meg. Egy kövérnek nem mondható, nagyobbdarab srác tette a vállamra a kezét. Göndör haja a válláig ért, de cérnapulcsiban és posztókabátban volt, tehát nem nevezném afféle dark arcnak. Nyílvánvalóan rendelkezett egyfajta intellektuellel. Megkérdezte, hogy nem újhelyi vagyok-e. Na, gondoltam, itt a következő ilyen találkozás jelenete. Kissé ittas fejjel barátságosan magam mellé ültettem, gondoltam, rászánom az időt. Ismerősnek azonban nem igazán tűnt, és vártam ki, vagy kik lesznek a "közös nevezők" a mi ismeretségünkhöz. Kicsi gyerek korom idején találkoztunk. Akkoriban volt ez, amikor biciklin elkezdtük felfedezni lakóhelyünk távolabbi, izgalmas zugait. Lőtereken, eldugott tavak partján kujtorogtunk akkor. Olyanok voltunk bicikliinkel, mint valami wesztern lovasok, akiknek az egész préri az otthonuk. Ezzel a Dávid nevű sráccal, együtt tekertünk, együtt próbáltunk halat fogni néhányszor az Összeömlésnél, ami egy kis síksági folyó és egy hegyi patak találkozása. Döbbentes volt, hogy ennyi év után ő megismer egy bolond bárban. Rámnéz, és beugrik neki, hogy én lehetek az, akivel húsz évvel ez előtt két napot együtt töltött, hugyosfaszú kis pulya korában. Sajnos nekem az istenért nem akart leesni, ki lehet, de elmesélte azt a napot, és a szentimentális nosztalgia mint egy fejemre borított vödör meleg víz, úgy árasztott el. Hálás voltam neki ezért az élményért. A francba is, megy az idő...

Korán kelés. Hét órakkor a tévét belökve látom ám, hogy Magyarország térképén, ott ahol Nyíregyháza terül el, egy nagy egyes szám jelzi az odakint eluralkodott sarki hideget. Nem vagyok nyavajgós, csak egyedül ez a tél, ez sok(k) nekem. Vagy is hogy kevés. A Nap nem látszik, és a hamuszínű égbolton még csak változatos légköri jelenségek sincsenek, ami egy kissé feloldaná a komor dermedtséget. Sebaj, akadt bűven dolgom, elintézni való ügyem, bizonyságra váró kétségem. Először is számlatulajdonos lettem a Volksbankban, és szimpatikus a banki ügyintéző hölgynek. A vendéglátás része volt az életének egy rövid ideig, s bár akkor nagyon utálta, mára már csupán tanulságokkal szolgáló szép emlékként gondol rá.

Ezzel szoros összefüggésben új korszakot nyitó információkhoz jutottam a 'még' fennáló Diákhitel tartozásommal kapcsolatban. A Magyar Hirlap cikkírója szerint, és miért ne hinnék értesüléseinek, öt és fél év eredménytelen behajtási kísérletezés után elévül kísértő démonom, a fejem felett himbálódzó köztartozás pallosa. Az óvatosság azért nem árt, és ezért alaposan utánna jártam miféle eszközök állnak az Apeh rendelkezésére az ellenem indított hajtóvadászatban. Reám nézve ezek közül az inkasszó bizonyult a legveszélyesebbnek. A törvényi szabályozás azonban sokat könnyít a javamra. Nagyjából 60 ezer forintot biztonságban tudhatok a "bankomban", mint a mindenkori öregségi nyugdíj minimumának négyszeresét, ami még mentesül a beszedés alól. Tehát ennyit nem szükséges elásnom az erdőben, nyugodtan tárolhatom adatként a bankszámlámon.

Egyébként, ami éhes járdanyűvő főiskolás koromban egy ártatlan adománynak tűnt, mára egy polipkarú arctalan hatalom ördögi hitelkonstrukciójává lett. A csendes, papír alapú dzsungelháború tovább folytatódik.

Felesleges pénzköltés, úgy vélem ma nem történt. Ilf és Petrov Aranyborjúja a lelki táplálékom, miközben Kuci a kínai tűzhasú gőte, az őt körülvevő öt literes, üveg alapú lakosztályával együtt, egy hirtelen ötlettől vezérelve rákerült a gázkonvektor tetejére. Ez a kattogás nyelvén üzenő szerkezet, az örláng révén pont jó hőmérsékleten tartja majd Kuci vizét, nekem pedig így megoldódott a kérdés, hogy miként lehetne a legkevesebbet fűteni oly módon, hogy Kuci ne érezze úgy; szegények vagyunk, habár úgy tudom, ez nem szégyen. Szeretném, ha miután helyet találtam álmaim országában, idővel ő is utánam jöhetne, és jégkockákkal a medencéjében élvezhetné a mediterrán nyár kalandját. Isten úgyse'...

Alig van időm csipogni. Megy a dolog, gyűlik a pénzem és az adminisztrációs ügyintézésben is eredményes voltam. A héten várhatóan befejeződik a hivatalos okmányok beintézése, és elkezdődhet a hitelnyújtáshoz szükséges feltételek létrehozása. Bankszámlára fogom utalni a fizetésemet, de jónehány kérdésem még ezzel kapcsolatban is felmerült, amikre majd várhatóan a hét közepén kaphatok választ. Addig is munka ezerrel!

S. Adriennt, a femme fatalt már nem hajtom. Gondolataimban eljutottam a megértés megnyugvásához. Nem fog velem járni sohasem, és hogy azon a három időtlen alkalmon kívül többször nem lett az enyém édes teste, az teljeséggel csak a minden sejtemet átható szomorúságomnak tudható be. Nem fogok, és nem is tudok ezen változtatni. Vagyok, aki lettem. Ezzel a batyuval kell vásárba mennem. Remélem nem kerül majd a hétvégéken megint olyan közel, hogy menyét kis lelkének lobogása tűzbe hozhassa az enyémet, és napokig lázában vergődve küzdjek az Adrienn elvonással.  

Most kell döntenem, az éjszaka közepén. Megmaradok-e annak aki vagyok, vagy elkárhozok a dögletes kábulat ízletes, sokszínű meglátásaitól hajszolva. Megfulladok-e érzékeim felszínes mocsarában.

Hagyjatok kortársaim! Mai fiatalok menjetek tovább, én itt maradok. Megfoghatatlan, számotokra érthetetlen szomorúság szorongatja szívem, és én élvezem. Ez vagyok én. Az Anti Test. A nem szerethető, de létező. Többé nem fordulok elő, ígérem. Ezer évben egyszer van ilyen túlérzékeny egyed. Szavaim nem nektek szólnak, feletsétek el.

Béke.

Ahogy legurul ez a bigyó, már nincs is kedvem írni. Rémesek ezek a hangulatváltozások.

A mai nap más lesz. A pénzgyűjtésen kívül tennivaló lenne még a spanyol munka beintézése. Az útlevelemet nem tartom szükségesnek megújíttatnom, a személyi igazolványommal egész Európában jó vagyok. Ezt kellemes elfoglaltság lesz keresgélni az interneten. Spanyolt tanulni sem lenne utólsó, de nem vagyok már teljesen biztos a spanyol választásban, hiszen zsákomban már rendelkezésre áll egy több mint használható angol tudás. Nagy-britannia és Dublin szintén vonzó. Dublinban egész baráti társaságok telepedtek meg, akiket jól ismerek. Az Ulysess-t olvasva úgy érzem tetszene nekem ott. Egy ideig legalább is. Életcélom az örök megújulás, és ehhez ragaszkodom.

Sikeresen megigényeltem, egy kis bürokratikus kalandtúrával az új adókártyámat, amit már az Európai Unióban, tágabb értelemben vett hazámban is széles körben használhatok. Legfeljebb két hét és a tokjába csúsztathatom legújabb személyes iratom.

A lelki jelenségeimről inkább most nem ömlengenék. Ma is távol voltam a kiegyensúlyozottságtól, de egyszer el jön még az én időm. Olyan szintre jutott akut magányosságom, hogy ma a főiskolai kollégiumának egyik szobájában tenyérizzadósra felizgultam egy lány láttán, aki nem viselt melltartót a pólója alatt, és ennivalóan puha mellei puding módjára himbálóztak minden mozdulatára.

Felesleges pénzköltés nem történt ma. Az Mr2 koncert turnét is kihagyom. Inkább majd szombaton lököm le magam a vágyakozással kevert mámor lépcsőjén, ami az útóbbi alkalmakkor szinte mindig csak lefelé vezetett. Ahonnan feljönnöm napokba tellik.  

Holnap Rádió! Szakítós témával.

Az idő kíméletlen lassúsággal tellik. Nehéz elképzelni még, de múlni fog a tél, és akkor nekem készen kell állnom az útra, ahol csak magamra számíthatok. Legalább tudni fogom, hogy ha valamit elcseszek, akkor azt csak én csesztem el, és ha bármi összejön, akkor azt csak magamnak köszönhetem. Én azt hiszem, egyedül minden könnyebb. Kivétel ez alól persze a szex.

Egy szerelmi csalódás ízű hétköznap vígasztalan tulajdonosa vagyok. Át nem ruháznám semmi pénzért. Remélem megfojt egy napon a szomorúság, mert egy olyan lány jóbarátja kell legyek, akinek mindene pont olyan, amilyenre egész életemben vágytam. Nagyon vágyom rá, de pokolian bizonytalanná tesz. Van valami, amit legközelebb, mondjuk holnap kénytelen leszek megkérdezni tőle. A válaszát szeretném önmaga ellen fordítani. A szerelem tényleg harc, de a legfurcsább, önző érzelmek táplálják. Adrienn egy kegyetlen halvérű hácés picsa. Semmi tűz nincs benne, és nyilvánvalóan törtető érdekek motiválják. Mi a francért pont ő?

Történt azért valami jó is ma. A lánnyal, akit Encinek hívnak, és aki valóságos csoda folytán nem undorodott meg kakára berugott búrámtól, összetalálkoztam az új utcán munkába menet. Este beszéltünk msn-en mindenféle, abban a pillanatban tökéletesen lényegtelen dologról, meg hogy holnap tizenegykor az iskolai étterem bejáratánál. Mentünk ki azonnal a suliból, és következett parkban séta, kakaó ivás, irodalom, komoly zene, utazás. Nem tudom mi lesz belőle, valószínüleg ezt is jól elbaszom majd, de ha egyszer egy lány át tud lépni bonyolultságom sövényén egy izgalmasan színes kertben találja majd magát, ha ugyan erre vágyik. Lehet hogy Adrienn nem. Fennáll még annak a lehetősége, és ez egy kissé szappanoperássá teszi a történet fonalát, hogy két szék közé fogok beesni, ha elég balfasz vagyok. Na ez lenne még a legtöbb, amit már képtelen lennék érfelvágás nélkül elviselni. De én azt hiszem, ez egy tipikus eset.

Hétfő, kedd és a szerda következett gyors egymásutánban. Hétköznap én is a pénzszerzéssel vagyok elfoglalva. Ez a bolygó embereinek legfőbb gondja. Vadászat ez úgyan úgy, mint a biblia előtti időkben, csak a verseny nagyobb. Jó kis emberverseny, amerre csak a szem ellát. Reggel megindulok a "sűrűbe", hogy legjobb esetben is sötétedésre érjek haza. A hétvégékre nem is gondolok. Feladtam már, hogy okokat keressek a misztikus sodrásában történtekre. Nem az értelem vezeti akkor léptünk. Mikor nyughatatlan barátaimmal újra találkozom ezekben a kitisztúlt napokban, nyoma sem látszik rajtunk a hajszoltságnak. Főszerepünket alakítjuk, tagadjuk másik énünk. Cinkos mosolyok, és hálás ölelések tartalmazzák, amit hiába próbálnánk evilági szavakkal magyarázni. Tesszük a dolgunkat, igyekszünk addíg hasznot hajtani, még mielőtt azt vennénk észre, hogy péntek reggel van, és valahogy már minden olyan más. Megint el kell vesznünk, hogy a titkos ösvényt megtaláljuk, amely ahhoz a különös látásmódhoz vezet, aminek a középpontjában a szeretet örök igazsága robban szívünkben.

Sohasem élt emberek között slisszolok a járdán. A művészeti suliba igyekszem, nagy megnyugvás ez nekem. A hétvégi szektánk jópár tagja is itt van. Vera, Gabi, Bogi, AdriEnn és Virág, itt tanúlnak. Szallagavatójuk lesz. Az előkészületek véget nem érő tökölései kiakasztják, és kicsit el is veszik a kedvét a diákoknak az egésztől. A tanítási órák is csorbát szenvednek, mert ilyen-olyan okból sohasem teljes a létszám, vagy be kell fejezni hamarabb valami olyasmit, aminek pontosan az ellenkezője lenne a lényege. Kárba mennek a rajzórák. Félig nincs értelme semmit lerajzolni. A tanárok, de főleg a negyedikes osztályfőnökök a híres nap közeledtével egyre feszültebbek, mert kénytelenek még a privát szabadidejükből is áldozni, családjuk kárára. Ami a szülőket illeti, nekik másért fontos és aggályos, hogy minden a lehető legszebb legyen, hiszen ez egy fontos állomása a gyereknevelésnek. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Szallagavatója csak egyszer van mindenkinek. A családi fotóalbumokban már tíz évvel ez előtt ki volt készítve a hely a fényképeknek, mellyek könnyfakasztó anyai érzéseket korbácsolnak. Hát, igen. Felnőtt a gyerek. Szentimentalizmus, de vegytisztán. Kotlós ösztönük erőt ad nekik, hogy plusz energiákat mozgósítsanak meg az ügy kézben tartására. Óriási hangsúly nehezedik a ruhák időben való elkészülésére és tökéletességére minden apró részletben. Még munkába menet előtt, ebédszünetben kiszaladva, a későbbi busszal indulva haza intézik a varrónőt, a vásárlást, a rokonok fogadásának és vendégül látásának lehetetlennek látszó,de minnél fullosabb megvalósítását, mert ugye ezek mind a szülők és valljuk be, főleg az anyák kötelessége. Isten legyen velük írgalmas, ha már nagy családról álmodoztak falusi kislány korukban. Nem kevés pénzt emészt fel ez a kitudja miből eredt kötelező gyakorlat. Olyan nem lehet, hogy nincs pénz a ruhára, a tanárok virágára, a kihízott kosztümük felújítására, a frizurájuk 'megcsináltatására'. Ez tulajdonképpen a szülői presztizs rangsor kialakítása, így a középiskola végére. Egy durva megfelelési kényszer, ami a fejekben csak a "Mit fog szólni a többi szülő, ha..." kezdetű kételyként marcangolja álmatlan éjszakákon a szülőanyai keblet. "Megmondják, hogy milyen ... anyja van ennek a gyereknek!" A kétezredik évezered bekövetkezte óta kezdi ez áthatni az emberek világát. A szinpadon álló gyermek a szülők saját vetületeként fogható fel, akit nézve mindenki lemérheti, mit bír a család. Most meg kell mutatni, az egész iskola, a tanárok, és legfőképpen a többi szülő kritikus-villanó tekintete előtt. A szégyen halál. Őrült verseny a 'kirakat' értékekért. A fiataloknak a szallagavató ünnepség, még az összetartozást erősítő utolsó közös flash is, ami még az iskolához köti őket, de ahogy közeledik a nagy nap, annál inkább érzik szivatásnak, csak egy nyálas, fura konvenciónak, de érzik ez a szülőknek fontos, és ha minden jól sikerül utánna semmi sem ronthatja el a kedvüket. A maguk módján fognak ünnepelni, ha véget ér a bájolgás.

A felfordulás amit az iskolában tapasztaltam, igen tetszett. Sok gyerkőc kezében a fellépő ruhájával, maszkokban, ezer kellékkel megpakolva szedi a lábát a folyosókon, fel a lépcsőn, le a lépcsőn. Nem is lehet különbséget tenni szünet és becsengetés között. Az egyik lány fehér ókori görög színházi maszkján valamilyen könnyű, lengő anyagból tekintéllyes méretű uszály, vagy inkább palástnak is beillő sörény zuhog, susog. Az utolsó szálak vége méterekkel mögötte csúszik a padlón, s mikor a lányka sietve eltűnik a lépcsőfordulóban, fehér zuhatagjának vége, csak nagy sokára tűnik el a lépcsőfordulóban. Kiálltozások, nevek, "tánéni" kezdetű kérdések verődnek a folyosó falának. A kalamajka nekem is jól jött. Korábban mehetek ma haza, de a teljes pénzt megkapom. No nézd csak, hát nekem is lehet szerencsém.

A keresetemmel viszont koránt sem bántam okosan. Át is utaltam gyorsan egy győri lánynak. Az interneten rendeltem tőle egy pulóvert. Reggel még úgy döntöttem, hogy inkább mégse veszem meg. Nem létszükséglet, de én hat ember helyett is képes vagyok a pillanatnak élni, és csak ritkán törődni a jövővel. A maradék pénzből pedig mind egy szálig alsónadrágot, és néhány zokni vettem. Enni venni alig maradt. De nem éreztem lelkiismeret furdalást ezek miatt. A kutya bánja, legfeljebb jó cuccokban fogok éhen halni.

A francba is. Eléggé ritkásan tudok csak bejegyezni. Most is sietve kellene, ezért nem is nagyon kezdek bele.

A legutóbbi bejegyzés óta történtek a küldetésemmel nemigen kapcsolatosak, hacsak annyiban nem, hogy anyagiakban semmivel nem sikerült előrébb lépnem, mert a hétvégén mégis elkujtorogtam a városi éjszaka fényes-színes zsongásába. Verával és Gabival találkoztam pénteken este a templomkertben, hogy azután kacagva, borulva maguk után rángassanak képtelenebbnél képtelenebb szórakozóhelyekre, ahol aztán sokszor még egy órát sem tartózkodtunk. Nem érzem egyáltalán hogy öreg lennék már ehhez, de a vége felé, mikor végre megülütünk egy hangos wesztern kocsma fapados boxának sarkában szétfolyva, a megivott pia egyszerre kezdett elárasztani. Bugyutára berugtam, és ezen a spanglik sem segítettek. Hosszú percekig tartott, amíg észrevettem, milyen érzéki telt szája van a mellettem ülő fiatal lánynak. A bőre süti-barna volt, és kedvesen beszélt hozzám. Ő volt Enci, de ez már csak napokkal később derült ki, ismét. Szemét dolog ez. Így elázni. Nem "te" vagy. Frappáns vagyok ugyan belökve, de a válaszaim tartalmában nincsen semmi köszönet. Nehezemre esett akkor ott a zsúfolt asztal mellett azt kinyögni, amire valójában gondoltam. Gondolom a beszédközpont sérül ilyenkor. Jó hülye vagyok szerintem, hogy az egészségemmel játszom. De még bénább is leszek majd, ha ez még évekig így megy. Lehetnék egy kicsit kíméletesebb a sejtjeimhez, és ebből a szemszögből vizsgálva teljes bizonyossággal látom, hogy test és tudat különválik. Ami viszont még ennél is fontosabb, hogy az élő test nélkül a tudat és a lélek nem létezhet tovább. Egyként pusztulnak. Az döglődő lélek kimondja az ítéletet a test felett is. Az élni akarás, az élőlények ösztönös, végsőkig kapaszkodása az élet fonalába, a remény ellobbanása az utolsó tünet. A rendszerünk leáll, és a tudat örvénylő képe belső kútunk víztükrében villan egyet és összezsugorodva kimegy, mint a koreai képcső. Energiánk elapad, és a vetített belső kép megszűnik. Ez lesz, ha továbbra is az a krézi srác maradok, akivé lettem.

Szabad szombat. Ennél szabadabb, már nem is lehetne. Odakint valami csoda folytán huszonnégy fok van és árad a napfény. Kivételesen ritka alkalom ez a Kárpát medence időjárásában, ám ez úgy tűnik semmit sem jelentett nekem, mert egész nap a besötétített szobámban fetrengtem. A behúzott sötétítők résein benyúló fénykarok aggódva tapogatnak. Érzem hívásukat, de felébredni képtelen vagyok. Testetlen, képlékeny körvonalú vagyok, mint a vedlett rák. Daysleeper. Az éjszaka teremtménye. Este hatra végzek az átalakulással, és kinyitom a szemem. Hosszú percekig ülök az ágyamban, betakarózva, mint egy beteg. Várom, hogy tisztuljon a kép és felálljon a rendszer. Majd megérkeznek az első gondolatok is. Mire kilépek az utcára, már érett este van. Nyíregyháza belvárosában megint kezdődik előről minden. Fiatalok, és nem fiatalok is az utcákon rajzanak. Mindannyian lázasan kutatnak valami titokzatos dolog után. Vágyaik vígaszát szeretnék megtalálni. Kisebb-nagyobb csapatokba verődve keresik egymást. Nászruha is on! Nem menekülhettem meg. Így van ez, ha túl közel merészkedem a belváros tereihez, és ha a barátaim a másik oldalon várnak már rám. Jócskán a vasárnap telik már, mire ismét az én környékemen járok. Ahogy egyre világosabb van, és jön fel a nap, én annál jobban kezdek cidrizni. Haza kell indulnom. A csontjaim fáznak szikkadt húsom alatt. Ezt nemigen enyhíti a kályha, vagy a nap melege. Nyakamat behúzva a házfalak árnyékában tiplizek vissza rejtekhelyemre, amit egy tűzhasú gőtével osztok meg. Még a nappal kiteljesedése előtt mindketten eszünk valamit, aztán vackunkba kucorodva várjuk a sötétséget, a mi időnket.  

Megint itt volt. Éjjel érte el hazánkat. Délkeleti szél hozta magával a Földközi-tenger madárboldogító, meleg, száraz levegőjét. Középmagas gomolyfelhők sodródtak az égi áramlatban, miközben rég elfeledett erővel sütött a nap. Mormon fiatalok járták az utcákat. Kezükben A Mormon könyve, az utólsó napok szentjeinek alap olvasmánya. A lemenő nap fénye ízzott a szemközti emeletes háztömbök erkélyeinek üvegében és az utca kóbormacska szükre betonjának pocsolyáiban. Ősöregnek látszott minden. Ezer évesnek. A múltszázad kormos cserepű tetőin nemrég érkezett varjak forgatták fejüket társaikat kémlelve. Társaságkedvelő és hosszú emlékezetű egy állat, azt meg kell hagyni. Nyíregyházán ők jelentik a telet. Novemberi megérkezésük olyan, mint a gólyáké tavasszal. Biztosan jelzi az északi tájakon beállt hidegek évenkénti bekövetkeztét.

Kellemes, mozgalmas, némiképp hasznos nap lett a mai. Mosni járok a főiskola kollégiumába és csütörtökönként este a Campus rádió párnacsata símű műsorába, mint visszatérő vendég. Azt reméltem így, hogy sokak által hallgatva elmondhatom a véleményem az engem körülvevő, mindenféle dolgokról, egy kis önbizalomhoz jutok majd. 

A délutáni felhőkkel együtt megérkező délkeleti szél éppen a szökőkút mellett, a makulátlaúl rendben tartott parkban ért. Szüreti hangulatra emlékeztető napsütésben csak a télre készülő, az enyhe időben még utóljára megélénkült rovarok repte látszott. Tudtam, hogy jönni fog a szél, és a nap során viharossá erősödik majd, de kora délután lévén, rendesen aggódtam hogy hol késik már. Az első fuvallatra pontosan emlékszem. Hátúlról jött, és annyira más volt, mint az eddigi gyenge légmozgás. Érezni lehetett, hogy messziről jött, rég óta úton van az a levegő, ami libabőrössé tette a tarkómat hűvös simogatásával. Mint egy színházi jelenetben, ezzel egyidőben a fákról halrajokhoz hasónló örvényléssel szakadni kezdtek a színes levelek. Hullott a szökőkút vizének opálos kék hullámaiba, a pulóverek kapucnijába. A változó idők szele volt ez. A nevemen szólított. Én felnéztem a könyvemből, megszakítva egy-pár gondolat erejéig képzeletbeli mexikói utazásomat. Rendkívül szórakoztatott, hogy tudom mit látok, és az a meglepetés, ami kiült a park sétálóinak arcára a levéllel kevert szélroham kalandjára. Nevetve kapta össze kabátkáját négy arra igyekvő lány. Szélkirály szemet vetett rájuk, és ezt látva rögtön jobb kedvem lett. Szeretem a mozgalmasságot. Gondtalanság, és béke volt ebben. Jó volt látni, hogy a mai Európa emberének van áldozni való figyelme és gondolata az élet apró mozzanataira. Nem foglalja már le minden erőnket az önfentartás gondja. Jut idő magunkról gondolkodni, és ez az egyik leghasznosabb, amit életünk során tehetünk. Vegyük észre a Világot. 

Később, esni is esett egy keveset, de csak minden jobb lett az által, hogy langyos cseppjeivel felfrissítette a földet és a fejem búbját. A simai út kamionzajos pora lengett a lábam körül. Célom a közeli second hand áruház volt, egy jobb jövő lehetősége esetleg. A ritkás, szőlő nagyságú esőcseppek földet érve magukhoz rántották a port, és szaguk elkeveredett a levegővel. Lassan esett, meglassúlt az idő. Remegő orcimpákkal szaporázni kezdtem lépéseim nehogy elázzak, de közben nagyon élvezem az időjárás mindenhatóságát. Megannyi becsapódás rángatta a növények leveleit. A Földközi-tenger vize. 

Költöttem este, adás után az U.V. büfében, a hentesnél és a metroban, de azt kajára, és abból baj nem lehet. Hajnali háromra értem haza. Rosszúl aludtam. Kínoz a múlt.  

Rég nem posztoltam tudom. Teljesen kifárasztott a létfentartás, és Kedves Édesanyám lélekölő nevelése. Nekem személy szerint nem sok örömöm van a családomban.

Egy új történet veszi kezdetét. Az elején meglehetősen unalmas lesz majd, de később annál több szenvedés olvasható majd benne.

Elhatároztam, hogy elköltözöm Spanyolországba. Rá kellett jönnöm, hogy túl sokat áldozok magamból a Magyar Tél által. Az út, amit kinéztem magamnak, iszonyú önmegtartóztatással kikövezett, és minden képzeletet felülmúlóan kemény erőpróbának ígérkezik. Nem kevesebb a feladatom, mint legyőzni önmagamat, hogy azután annál kirobbanóbban teljesedhessek ki. A feladat gyakorlati lényege, a pénz gyűjtése és az ottani munka leszervezése. Első lépésben meg kell teremtenem az anyagi feltételeit az elrugaszkodásnak és a megkapaszkodásnak. El kell intéznem továbbá egy valamire való munkát amihez megérkezve azonnal hozzá láthatok. Legfontosabb megkapaszkodnom, és a körülnézés csak ez után következhet. A sikerem teljességéhez kellene, hogy úgyszólván "minden mérő vasat" talomba rakjak. De én úgy gondolom, sokkal inkább elhatározás kérdése. Mikor már semmi másra nem tudsz gondolni, na akkor van esélye a dolognak. A totális önmegtartóztatás és a lét lekorlátozása pusztán a vegetáció szintjére, eléggé képtelenségnek tünik egy ilyen szeleburdi ember számára, de az unalom, ami egyébként soha életemben nem kínzott igazán, most sem lehet valós félelem, vagy mérgező veszély, hiszen sok olyan élvezet adott számomra, amihez különösebb pénz nem szükséges. Ha végképp rámtörne a kiüresedés, vagy a magány rémülete, elmehetek horgászni, ott lesz nekem az irodalom, vagy csak nekiállok megfőzni egy soha nem próbált receptet. Rengeteg barátom van, és bízom benne, hogy lesz majd egy lány is ezekre a napokra, aki "leporol" majd néha, és teszi ezt csak azért, mert egyszerűen szeret velem lenni.

A lényeg és ezen blog célja is az lesz, hogy minden nap számba vehessem, és vegyem is, mit tettem, hogyan halad az ügyem. Így élesíthetem, edzhetem kitartásom, megörökíthetem esetleg, miként változik meg az életem a saját döntéseim nyomán, avagy, miként bukik bele egy ember a saját életébe. Egy elektronikus feljegyzésbe vésve, egy kudarc története.

Kívánjatok szerencsét, én nekimegyek holnaptól, és sok sok erőt!!!

Mikor ezt a levelet bepötyögöm, te már minden bizonnyal úgy alszol, mint egy kis símuló galamb. Én még itt ragadtam két világ határán, nagy érzésektől ostromolva. Kérlek nézd ezt el nekem.

Vékonyka fénysáv még csak a születő, új nap. Felparázslik cigarettám, miközben a virradó égbolt halvány fényeit figyelem felhúzott térdekkel ülve, mámoros hangulatba merülve.

Ki vagy te? Tetted már fel ezt a kérdést magadnak? Nagyon kíváncsi lennék, mi lenne rá a válaszod, csak mert bennem nem kevésszer fogalmazódott már meg, amikor egy-egy ilyen nap végén elbúcsúztunk. Mi lehet az oka, hogy gondolataim most is egymást kergetik, szüntelen azt kutatják, miért van ez? A hazaúton lépkedve, átélt beszélgetéseinket idézem föl. Jók nagyon. Ha nem veled vagyok, akkor is velem vagy. Andalító érzés, hogy ismerlek. Akár készítetthetnék egy pólót is, amire az lenne írva, hogy "Nem Itt Vagyok!". You are so special!

Adrienn olyan jó szívű, hogy a döglött halnak is ad kenyeret.

Egy híd. Ezt a hidat azonban, nem szokványos helyzetben kell elképzelni. Kettő van a tavon. Az egyik, a tó közepén domborodó szigetet köti össze a parti sétánnyal, de ez a másik, amelyiken mi állunk, csak egy kis öblöt ível át a parttal párhuzamosan. Bájosan, egy olajfa őrzi az egyik hídfőt. Fakó lombja boltívbe hajolva árnyékot tart a vízre, és a hídra is. A fa hamarabb itt volt, mint a fahíd, és a kis fahídnak is elbűvölően jól áll a tisztes olajfa. A fahíd alatt halakat lehet etetni. Törpeharcsák és szélhajtó küszök népes bandája szokott ide. Az ilyen kápráztatóan forró napokon behúzódnak a híd árnyékába. Ember és állat megszokta már, hogy itt megtalálja egymást. Ezek a halak rengeteget tudnak enni. Úgy falnak, akár a piranhák. Adrienn remekül mulat velük. Fülig ér a szája, nevet rajtuk. Próbálja egyformán elosztani közöttük a kenyérdarabkákat. A parthoz közel egy elpusztult hal merev hulláját ringatja a gyenge hullámzás. Mintha csak abba halt volna bele, hogy kiközösítette a csapat, és most fehér hasát felkínálva a sirályoknak, várja visszakerülését az ásványi létbe. Adrienn olyan szeretettel néz rájuk, mintha az anyjuk lenne. Most egy kis időre valóban az is. Táplálja őket. A kis lúzert is, rá is van gondja. Néhány bíztató szó kíséretében vet neki is egy kenyérdarabkát, így most már döglött hal és kenyérdarabka a felületi feszültségtől összetapadva együtt járja a hullámtáncot. Mellette locsogva, cuppogva habzsol tovább az élet. Vizibiciklis pár közeledik, de elkanyarodnak, mikor leesik nekik, hogy mi itt most halakat etetünk. Egészen közel jöttek, de az izgatottan cikázó halakat nem zavarják különösebben. Jó világuk van itt. Rájuk még csak nem is horgásznak. Adrienn most nagyobb darabokat tép, mert a barna harcsák szája olyan széles, mint saját maguk. Egy rángás csak a testükön, és egyben lenyelik azt a darabkát, amit a kisszájú küszök huszan is percekig csócsálnak.

- Most már mindig hozzunk magunkkal kenyeret. - mondom Adrienn fodrozódó tükörképének.

- Jusson eszedbe, ha jövünk legközelebb.

Ezt még sokszor be kell adni - azt gondolom. Felejthetetlen, ahogyan ez a lány beragyogja szeretetével a világnak ezt a kis zugát. Megszentül szememben a kis fahíd. Lopva lesem ki a pillanatot, próbálom, mint egy festményt, az egészet nézni. Szükségem lesz erre az emlékre télen, mikor minden dermedt a fagyban, és fojtogat majd a szomorúság. Adrienn már örökké itt fog nekem a korlátra hajolva kuncogni, piros és fehér virágos rövidnadrágjában. Ajándékba kaptam ezt a képet. Szinte tökéletes. Bicikliző házaspár közeledik, és el is illan ez az érzés, abban a pillanatban, ahogyan felhajtanak a hídra. Tovább állunk mi is. Elcsendesedve, szótlanúl lépkedek Adrienn mellett. Fejemet lehajtva a sétány kavicsait nézem. A szívem megtellik örömmel, és az jut az eszembe, hogy mennyi mindennek kellett végzetszerűen úgy alakulnia ahhoz, hogy egyszer csak itt találjam magam ebben a gyönyörű valóságban.

Háromszor hívtam, és nem vette fel. Ha dolgozik, ott a nyomdában a nagy szürke csarnokban, akkor is fel szokta venni. Úgy vettem észre, hogy nem gond, ha telefonál közben. Teljesen lenyugodtam már a tegnap bosszúságaitól. Minden visszakattant a helyére elmémben, elmúlt a zaklatottságom. A Corso üzletház élelmiszerosztályán bóklászom. Gondolataim folyamatosan csak Adrienn körül járnak. Kóválygok, keresem mit ennék meg vacsorára. Átalakítás alatt van kedvenc éttermem. Tényleg nagyon megbánthattam, nyilal belém, mert mostanra már teljesen bilztos vagyok benne. De ma már egy új nap van, ma már minden máshogy van. Arra gondoltam, együtt tölthetnénk a délutánt. Elandalodva követnénk ösztöneinket. Kacsákat akartam vele etetni a Bújtosi-tónál. Letörve ballagok haza. Szatyromban csak nyalánkságok. Elment a kedvem hirtelen, pedig ma a városka csodálatosan megszépülve veri vissza a napsütés ízzását. Afrikai eredetű meleg levegőben hajladoznak az ecetfák ősi levelei. Az ilyen napokon egyátalán nincs is felhő. Enn imádja ezt. Lebarnult, szeplős kis orrocskája maga a Boldog Nyár. Kábító a szerelem. Az egész testemben érzem édes fájdalmát. Szétterjed a szívemből, miközben megfacsarodik, megvonaglik a roppant érzéstől, ha valami kép bevillan. Meglassulok, alig bírok lépni, remegni kezdek, és közben arra gondolok némán, hol magam elé meredve, hol összeszűkített szememmel a háztetőket nézve, hogy: "tehát szeretem". És most elbasztam. Elbasztam a legszebb lánynál. Olyan érzés, mint a halál. Már semmi nem számít. Nem kell semmi. Ez az élet sem, ha ez így marad, ha Enn valóban nagyon berágott. Mindig azt hittem, hogy remekül kontrollálom az érzéseimet. Viszont vannak bizonyos dolgok, amik képesek kiverni a biztosítékot, ha pontosan a legrosszabb pillanatban jönnek. Ilyen például a kábítószer. Ha már beleéltem magam, és azután szopatják a fejem, akkor elkezd elmémre rácsúszni a redőny, és utálok mindent és mindenkit. Nem vagyok éhes, nem kérek inni, se csokit, se semmit. Ha ez van, story, poén nem érdekel, kedvesség nem hat rám. Az egyedüllét lenyugtatna, de általában ilyenkor pontosan azok próbálnak vidítani, akik az idegeimre mennek, és van úgy hogy olyan valakit is megbántok, akit soha nem akartam. Furcsa védekezés ilyenkor azt állítani, hogy nem direkt volt, de az igazság mindenképpen ez. A Celentanoban éppen beindult az esti forgalom. Vacsorázni szállingóztak a törzsvendégek, úgy tűnt, erős este lesz. Adriennék valahol a környéken állomásoztak órák óta, mert megígértem nekik, még tegnap este, hogy megpróbálok amphetamint szerezni, mert mennek a gólyatáborba. Mivel a munkahelyemen voltam, munkavégzés közben, meggyűlt a bajom a dologgal. Leszarták a fejem. A srácot hiába vártam reggel óta. Adriennék viszont tízpercenként türelmetlenűl aggodalmaskodó telefonokat engedtek el. Hozzá akartak látni, még mielőtt az utolsó busszal hazaindulnának. Bele élték magukat. Együtt volt a lánycsapat, hát nagyon készültek rá. Ritkán csapják. És ekkor, a fejem feletti polcon megint megindult a telefonom; "Hmmmmmáummm szünet Hömmmáááuuuaammmm..."

- Itt vagyok. -szóltam bele.

- Szia. Naa, megvan már? - kérdi AdriEnn.

- Dehogy van. Nem tudom elintézni. Innen a munkahelyemről egyszerűen nem. Hiába hívom fel, azt mondja, "jön, jön", és aztán megint eltellik egy óra, és sehol nincs. Hülyének néz. Holnap fogom magam, és elmegyek majd oda ahol van, és kész. De így most nem megy. Egész nap az autóban seggelnek, tudom, és mégsem képesek arra, hogy erre elforduljanak, és itt megálljanak egy percre, hogy egy kis pénzt adjak neki. Ezeknek nem kell a pénz, egyszerűen nem érdekli őket.

- Aaa. -nyavajog AdriEnn.

Ez nem gáz, ilyenkor imádom, de amikor azt mondja, hogy: "És nem tudnál elszabadulni onnan egy kicsit?", na az megborítja pattanásig feszült idegrendszerem, belegondolva, hogy mindjárt teltházunk van, és finoman szólva elkél a figyelem.

- Baazdmeg Adrienn, nem! Kurvára nem tudok elmenni, mikor mindjárt letapossák a fejem, annyian vannak. Nem megy, és kész. Nem is hiszed el mennyire szarul vagyok már e miatt. Alig várom, hogy hazaérjek. -harsogom.

- Akkor nem is jösz este sehová? - kérdezi pillanatnyit habozva.

- Mártinak is mondd meg, hogy jöjjön le a pénzéért.

- Hát jól van Valcsi. Szia. -ennyit felelt rá csak Adrienn, de lemondóan csalódott hangon.

Később ezt az utolsó mondatát olyan sokszor ismételgettem el, idéztem fel hogyan is hangzott, hogy biztosan nem felejtem el már az életben. Ebben a reagálásban az elhangzottakra, volt valami eltávozás féle is. Arra gondoltam, hogy ez lehetett az a pillanat, vagy most hallott először ilyennek engem ez a lány, és megérezte, hogy itt valami benne is megváltozott szavaim nyomán. Nem lesz már odáig értem, és hogy hanyagolni kell a srácot egy időre. Elment a kedve tőlem, ezt éreztem a hangjának színében, de ugyanakkor rá kellett jönnöm, hogy ez egy nagyon komoly érzelem. Kifinomult is. Adrienn olyan komoly. Másnap már nem tudtam elérni. Mindenképp bocsánatot akartam kérni, de hagyni akartam neki időt, hogy dühe leapadjon. Péntekig bírtam, és félrevonúlva a nagyasztal pagodájának egyik sarkába, megírtam neki bocsánatkérő üzemesem. Nem is tudom, mit vártam. Adriennel kapcsolatban sokszor nem tudom, hogy mit gondoljak, vagy, hogy ő mit is gondolhat magában, vagy hogy hogyan fog dönteni. Szerdán és csütörtökön szándékosan nem mentem a Bástyába. Ott volt a helyem, de azt akartam, hogy az egész társaság figyeljen fel rá, hogy ha Adriennel nem tudok találkozni, mert haragszik rám, akkor már feléjük se nézek. Hogy engem igazán csak Adrienn érdekel. Tettem mindezt úgy, hogy Márti hívott fel, menjek minnél hamarabb, és a hangján éreztem, mennyire örül, hogy fasírtban vagyunk AdriEnnel. Márti a szeretőm volt, de nem akartam járni vele, sőt már többet lefeküdni sem. Ellenben ő belémhullott, de nem tudom valójában mennyire, lehet nem is annyira, hogy szenvedjen tőle, vagy ilyenek. Azt is biztosan éreztem szemének fényében, ahogyan közelről figyelte arcomat, hogy bármikor újra összejönne velem. Sajnos Márti belül egy fúria. Egy átlagos iskolai napon, nagyjából 123-szor megsértődik, és rengeteget magyaráz mindenféle ismerősei különböző viszonyairól. Azt ígértem, egy órán belül ott vagyok, majd miután letettem, ki is kapcsoltam kézi-készülékemet. Hazamentem, és jól beálltam. Feküdtem az ágyon, és csak gondolkodtam a nap hátra lévő részében.

Egykedvűen támasztottam a fejemet a teraszon. Az étterem üres volt, most van a holtszezon. Tekintetem felölelte az egész utcát, az augusztusi délutánban. Azt figyeltem, hogyan tellik az idő. Nyíregyházán egyébként festői utcák vannak. Ezerszer próbáltam elkapni, megragadni hangulatukat. Még mindig sokszor rácsodálkozom, milyen távolinak és idegennek tűnik minden durva szörnyűség, ami máshol van. Amikor Nyíregyháza utcáinak szelíd jövés-menését figyelem, biztosan érzem, hogy nincsenek U.F.O.-k és az itteni embereket soha nem fogja semmi felrázni, itt minden ilyen marad száz év múltán is. Jellemző az itt élőkre, hogy írtóznak a merész, szokatlan megoldásoktól. Sok a rendes ember erre. Aki ezt keresi, és arra vágyik, hogy a tej megaludjon a szájában egy vasárnap délután, mert olyan mindent átható nyugi van, hogy majd megáll az ember szíve, annak itt a helye, "ide szól a jegye". Pár hónapja költözött ide, egy britt házaspár, hogy itt neveljék fel gyermekeiket. Jó közbiztonságot, száraz kontinentális időjárást  és a szigetországhoz képest háromszor olcsóbb megélhetés hozták fel indoklásul. Ebből a szempontból Nyíregyháza sokkal jobb hely, mint amilyennek látszik...

(Természetesnek kell maradjak, nem más kell. Döglött lúzer. Lássuk csak le tudom-e írni. Semmit sem éreztem, tehát nem ez vagyok. Stranger forever!, de döglött, azért nem. Bocskor ugró denevér legyek kenyér penész bársony habján, ha az volnék! Mögöttem a zene égbekiállt. Nem is undorító. Inkább mondanám érdekesnek. Percekig vizsgálgatom közelről. Most itt ragadtam két világ határán. Ez szuper. Mese kerekedik a penész erdő tigriseiről, melyek valójában atkák lennének. Sohasem tudhatjuk, mi vált ki bennünk mély benyomást. Ezt nem tudatosan döntjük el. Penyész. Nagymamám így mondja.)

Ez, a telefonom. - kapok észhez. AdriEnn hív. Na most mi lesz. Ő hív. Ez megbocsájtást jelent! - változik meg lelkemben a színkép, a másodperc töredéke alatt. Hullámzó érzelmek tulajdonosa vagyok. Mit hullámzó? Mint a szeizmográf, olyan vagyok. Mennyország, és pokol képes összeérni bennem ugyanabban a percben. S van, hogy a gejzírként kirobbanó indulatom, ugyanúgy hullik vissza alap állapotba, mint a gejzír.

- Egen, tessék? - fogadom a hívás tetetett közönbösséggel.

-Szia.

- Hello Enn!

- Mi volt ez az esemes? Miért kellene haragudnom? -teszi fel a kérdést Adrienn, amire álmomban sem gondoltam volna. Most mi van? - villan az agyamba, de persze ne mondom ki, és igyekszem frappánsan kivágni magam az évszázad félreértéséből. Hát ez óriási, gondolom. Adrienn nem tudja miről van szó. Mint a gátszakadás, úgy kezdenek áradni, leszakadni gondolataim a témával kapcsolatban, akár a megrázott fáról a vadgesztenye késő ősszel, mert a helyzet merőben más lett, mint ahogyan én azt elképzeltem. Az is eszembe ötlik, hátha a nátha csak így próbálja könnyebbé tenni a megoldás kioldását. A helyzetét. Ha ez így van, és igenis megsértődött, csak mostanra már elszállt a mérge, akkor valószínüleg a leglojálisabb embertársammal beszélek most telefonon.

-Hát, ööö, hogy hogy mi van? Nem haragszol egyátalán?

-Miért haragudnék? Nem vágom. - hangzik el a mondat, amire nem számítottam. Miért kellene haragudnom? -jön a kérdés. Csoda, hogy megértettem mit mondott, annyira figyeltem, hogy őszinte-e a hangja, mikor ezt kimondja. Lehet, hogy rohadtúl meg vagyok vezetve, de én nem véltem hamisságot felfedezni benne. Akkor, viszont az esemes, amit küldtem a létező legnagyobb melléfogás, hiszen elárúltam magam, de teljesen. Abban az üzenetben szinte lemeztelenítve állok Enn előtt. Nagy hiba, mondanák az öreg machok, de én sohasem szégyelltem az érzéseimet. Van egy elméletem, mi szerint mindenki Emo-s, csak az a különbség, hogy mennyit mutatunk belőle. Én kérget növesztettem az évek során, és alapvetően csak a szerelemben vagyok érzelmes. Nem hat meg akármi, sírni tizenhat éves korom óta nem tudok. Félek is, hogy egy napon megbetegít majd a szomorúság, ami felszívódik bennem, ahelyett, hogy könnyeimmel gurulna ki belőlem.

- Hétfőn, hogy olyan paraszt-állat módjára fakadtam ki neked a telefonban.

- Ja. Ááá, nem. Már nem is emlékszem. -oldja szavaival a feszültséget. Ebben azért biztosan érzem, tudom, hogy van némi elsimítási szándék. Szánnivaló idióta vagyok, menthetetlen, és ezen a világ összes önvizsgálata és pszihoterapeutája sem képes változtatni. Adrienn most felettem áll. Megint távolabb kerültem a megoldástól. Attól, hogy nagyfiúsan, csak úgy faszán-lazán megszerezzem. Ki a franc ez a leány? Egy szívörvény, minden fényt magába gyűjtő szirén. Félek most már tőle. Ez a kapcsolat már bonyolultabb nem is lehetne.

- Nahát, igazából, nem is neked akartam küldeni, meg amúgy is csak tréfa volt. - jelentem ki szinpadiasan.

...

Zajos a fejem. Hajnal közeledtével, könnyítenem kell szívemen. A boldogsághoz hozzátartozik, hogy rájöjjek: Ez az egész csak egy hosszú, furcsa álom, és én benne egy olcsó hippi vagyok. Boldogan éhezek, amíg meg nem halok.

Az aprócska garázspresszóban ültünk egy asztal körül. Körülöttünk folyamatosan cserélődtek a kísértetekké aszalódott munkásosztály tagjai. Egyik-másik tökéletes pszihiátriai tanulmány. Tönkrement életük képeit pörgetik fátyolos tekintetük előtt. A légkör súlyos, de valamennyire mégis otthonos.

- Huszonöt éve lakom itt. -mondta az egyik, még fiatalabb szürke-fejű sirály.  

- Érdekes, amit mondasz - morfondíroztam hangosan. Én soha sem maradtam sokáig egy helyen.

Hirtelen nagyon elkopottnak láttam társaságom. Kölyökre néztem, aki ide hozott. Mikor tűnünk már el innen?

Kölyök látta rajtam, hogy feszélyez ez az idült hangulat. Ivott még egy pálinkát, és közölte, hogy indulhatunk. Lementünk hozzájuk. Tulajdonképpen náluk sem jobb a helyzet, csak annyi a különbség, hogy ez egy család otthona. Lezuttyantunk a szobájába. Kölyök cigarettára gyújtott, és valami zenét készült belökni. Eréllyes hangerővel, mire előkászálódott a delérium tremenses faterja. Kiszikkadt testén ezer éves fecske úszónadrág. Mondani kezdi, mint a pereces, de a fia rá sem hederít.

Csirkemájból, paprikából, paradicsomból, hagymából, cukkíniből, fokhagymából kaját készítünk. Teszünk bele mustárt is, és a végén eperlevél levestésztát. Olyan lett akár egy spanyol paella, csak rizs helyett levestésztával. Adunk belőle a kivénhedt, dühöngő vasutasnak is, de nincs étvágya.

 - Ihatnékom van. Na! - vágja rá fura dialógusban, és otthagyja az ételt. Nem sok van már neki hátra.

Az alkoholista apa jobbreményű gyermeke elaludt, s magával rántotta a holdat és a csillagokat is. Szólt még egy darabig az Ltj Bukem a lejátszóból, azt még megvártam. Akkor arra gondoltam mi ez, ha nem a magyar valóság legnagyobb nyomora. A mindenhol fellelhető ösznépi alkoholizmus. Vajon fel lehet-e hibáztatni valakit azért, mert öngyilkos módon él, ha már eleve halott könyzetetben jött a világra, és a jó példának, még a nyomát sem látja a mindennapjaiban. Kemény az élet ehhez a fiúhoz, s nem hagy neki nyugalmat sem az otthon, sem a város. Űzött vad ő a saját erdejében. Ezer démon kergeti. Mondom neki mindig; álljon meg, fújja ki magát, forduljon szembe üldözőivel. Nézzen fel az égre, lássa meg a fényt, és vége lesz a szörnyűségeknek. De ő újra, és újra lerugja magát a lépcsőn, melynek alja a sötétségben végződik.

Beesteledett, és nyolc óra lett, mire haza kerültem szállásomra, mert ezt ugyan otthonnak a legkevésbé sem nevezném. Elapadtak gondolataim, és elaludtam. Egyik nap hozza a másikat.

Adrienn olyan komoly. Mosolygós is, meg minden, de gondolataiban nem éppen tizenkilenc éves. Fátyolosan nőcis a hangja is. Padlizsánszínű haja, és kék szemei miatt mindig a szilva jut róla eszembe. Egyébként határozottan oroszos vonásai vannak. Ő az, aki miatt mostanában álmatagon járok-kelek az utcán. Ha nem vele vagyok, átélt beszélgetéseinket idézem föl, és párbeszédes jeleneteket forgatok magamban arról, amit még el szeretnék mondani neki. Kitalálom, hol és hogyan lenne a legjobb, ha elhangzanának azok a mondatok. Andalító érzés, hogy ismerem. Azt hiszem, szerelmes vagyok. Elég komolyak a tünetek. Példáúl hirtelen rámtörő, indokolatalan jókedv-kitörés, a koncentráció teljes hiánya hosszú pillanatokig. Megnövekedett sms forgalom, maximális odafigyelés a toalettem makulátlanságára, csendes-szótlan viselkedés társaságban. Egészen egyszerűen, ha nem vele vagyok, akkor is velem van. Akár készíttethetnék is egy pólót, amire az lenne írva: Nem vagyok itt! Rabúl ejtette képzeletem, és gondolataim túlnyomó részét. Bámulatos. Száz éve nem éreztem ilyet. Évtizedes szokásomtól eltérően, ezúttal nem télen vesztettem el józan ítélőképességem egy nő miatt.

A sólyom utcai étterem szomszédságában fiatal srácok dekorációs műhelyt üzemeltetnek. Sokan megfordulnak itt. Jönnek az ismerősők, ha nem is megrendelést hoznak, hát benéznek kicsit spanolni. Néhány cigaretta, vagy egy kávé erejéig, amit az étteremből rendelnek. Megtárgyalják a hét végi berugás legviccesebb mozzanatait, és tovább állnak. Azokban a napokban művészetis lánykák jelentek meg egyre többször, és egyre több ideig. Adrienn első pillantásra nem tűnt szépnek, és kissé furcsáltam viszonylag fakó bőrét, ami azért annál finomabb, és a puszta tapintása is egy valóságos mámorító megmártózás az érzékek szirupjában. Soha még ez előtt eszembe nem jutott az, hogy mennyire szörnyű lenne is az a fogyatékosság, ha a tapintását veszítené el az ember, ha egy ilyen lány megérintése nem okozhatna ilyen érzést. A kémia teszi. A barátnőjével, Lillával rendszeresen feltűntek iskola után, később már helyett is Dezsőéknél, a szomszéd dekorosoknál. Sokáig azt hittem, hogy egy kis hülye, és talán buta is. Pedig még csak nem is úgy öltözködik. Egyáltalán nem kihívó. Cuki alakját nehéz ugyan elrejtenie, és valószínüleg ő az egyetlen nő, akinek nem a ruhák a mindene. Ízlésében is mintha oroszos behatás érződne. Ahogyan többször láthattam, és jobban szemügyre vettem, kíváncsivá tett. Elkezdtem "helyezkedni". Kerestem az alkalmat, hogy átmehessek a műhelybe és Dezsőéknek is azonnal feltűnt, hogy megszaporodtak látogatásaim. Persze nyomban viccet is csináltak belőle, de addigra ez már nem zavart, és nem is árhtatott. Csak annyira volt szükségem, hogy bemutatkozzunk egymásnak, és tekintetem a szemébe méllyeszthessem. Nekem tudnom kellett, ki ez a lány.

Kellett is, meg nem is. Sokszor olyannak láttam, mint egy álom. Finom mozgással lendül a keze, és ez az orosz kattanás... Külön tetszik. Micsoda remek estéket lehetni elkölteni vele, gondoltam. Igazi gyógyír volna sebeimre. Ellenben nem használhatom ki. Persze, ki tudja, hogy viselkednék, ha történetesen ő használna ki engem. Másnap reggelig szörnyen élvezném, de aztán rámtörne, a vágy fogna el, hogy vele legyek, és akkor csapna le rám a csalódás lesújtó erővel. Valószínüleg úgy berugnék, hogy bokorban aludjak, és még csak rosszabb lenne. Adrienn puha, mint egy kis macska. Puhán teszi, amit tesz. Harmicnyolc éves korában szülte az anyukája, idős emberek szülei, és nagyon vallásosan nevelik a kis Adriennt, aki egyetlen lányuk. Így járnak ők hármacskán a Szlovák hegyekbe minden nyáron. Kedvem lenne sokszor kérdezgetni, kitől örökölte a száját, a máját, vagy a szemének alakja, kiéhez hasonlít. De ez elég tikkasztó, és szentimentális közeledésforma lenne. Azon a napon, mikor először jobban elbeszélgettünk Dezső boltja előtt, később este a Dokk Caféban hamar meg is mondtam neki, hogy legszívesebben azonnal elmennék vele egy soha véget nem érő fesztiválra. "Induljunk most!" Hát, na! Tetszett nagyon. Hanyag nyavajgással adja a körülöttelévők tudtára, ha valamit kíván. "Tiszta kész." De ugyanakkor írtó laza, és esküszöm nem úgy hat ez rám, mint a teljesítendő parancs, hanem nagyon szórakoztat, s nevetnem kell. Az utolsó busszal, ami a Józsavárosba ment, húzott is haza. Elkísértem a buszmegállóba, megvártam vele a járatot. A számát megadta, de " nem ígérhetett semmit". Megvolt még a tokaji pasija. Csak másnap reggel, mikor az ágyban fekve a plafontól vártam a választ kérdéseimre, akkor rántott le az érzés, mely azt a felismerést követte, hogy nem lehet enyém, hogy nem kellek neki. Pedig, csak nem ismert. Ezen azért könnyen segíthetünk, gondoltam, de Idő Bácsi némi ingoványt teremtett lábunk alá, amíg eltelt az az idő, amíg bejártuk az utat a jobb megismerkedésünkig, lelki kenyéradómmal; Adriennel, aki megtanított arra, hogy ezt a nevet két "n"- nel írjuk. Nem tudtam, és beégtem, mikor MSN-en küldtük egymásnak üzeneteinket. Kis macskához hasonló fejecskéjébe, nehéz belelátnom. Folyamatosan kedves, állandóan cuki. Annyira nem akartam elrontani azt a kis megszerzett előnyömet, hogy erősen kotrolláltam érzéseim, minden alkalommal, amikor csak az érzékisége ismét nagyon magával ragadott, és én már mozdultam volna, "indultam volna fel a lépcsőn". Olyan szép lenne. Pont jó magas, vagy is éppen annyival alacsonyabb nálam, hogy csókunk a Fiatal Emberpár idilli ikonja lehetne. Puhán és követelődzőn csókolnám, és sokáig elidőznék melleivel. Az ösztöneim ritmusára hagynám magam. Hullámokban, köröket járva, egyre feljebb a vágy-spirálon. Általában türelemre kell intenem magam, de ettől, csak még édesebbé válna játékunk. Egészen közelről olyan más tud lenni tekintetünk, a másik arca. Orrom hegye arcához nyomódna, és akkor egy életre megjegyezném bőrének illatát. Vannak kecses, cinkos, cserfes mozdulatai, mellyekkel belőlem a "mindig csak vele", "egészen akarom", "óh Adrienn, mindegy hogy, ahogyan te akarod, csak csináljunk valamit, mert eléget ez a perzselő vágy" típusú érzéseket váltja ki belőlem, ha egymás mellett szunyókálunk egy sóstói kőrisfa lágyan villódzó árnyékában. Combunk és vállunk fesztelenül ér egymáshoz. Testének melege az élet ígazi értelmének üzenetét, ígéretét, nekemvalóságát sugározza. Akkor mindig úgy érzem, milyen egyszerű is ez a dolog valójában fiúk és lányok között. Miért is bonyolítjuk? Vágódik elő a gondolat, mert ilyenkor olyan tisztán tudom látni a lényeget, hogy arcom, tekintetem elkomorul. Komor gyönyör. Szóval, fasza csaj. Legjobb lenne a szüleinek gratulálni. 

Két lány közeledik a sárga fényben. Látványuk előtt remeg az aszfalt. A hőség hullámai, mint lángok törnek föl. Rekkenő a hőség. A magyar nyár derekán járunk. Egy lila pólós, szőke kis tündér, és egy zöld öves padlizsánszín hajú hamvas diáklány, őzsutáéhoz hasonlító járással jönnek felénk. Járás közben a vállak egyenesek, míg alul a csípő lágyan ring. Közeledik feléd szende, csábos mozgással. Ki vagy te? A lila pólós, kisebb lány mereven néz a másikra, miközben megállás nélkül magyaráz elmélyülten, szent meggyőződéssel. Látszik rajtuk, hogy jó barátnők.