Meg tudta állni. Nyolc hete. Nincs több megőrülés.
Valami megváltozott, elmozdult benne, hogy így, ilyen görcsös erőlködés nélkül el tudta engedni kedvenc mérgeit. Nem kíváncsi többé misztikus mizériájukra. Nem kell már.
Túlzás talán, hogy zökkenés nélkül, mert szokatlan a hiányuk. Egyenletes kedélyállapot. Olyan, hogy szokni kell még. Egyelőre nem érzi magát depressziósnak. Az unalomra pedig nem lehet oka, indoka. Olvashat, sétálhat, vagy kifáraszthatja magát a közeli főiskola nordikus hangulatú uszodájában, melynek vize egészen tengerzölddé válik, ha besüt a nap a panoráma ablakokon. A medence körüli kényelmes fapadokat dézsában álló pálmák és banánfák választják el. Eljárhat a könyvtárba betűért, halat fogni, és ott van az internet is, azon is kurkászhat. Az időjárás ugyancsak egyre alkalmasabb a szabadban tartózkodásra. Nagyon jót tesz ilyenkor a napsütés.
Fura érzés számára tudomásul venni, hogy tízévnyi bulizás, és éjszakai élet ízzása egy csapára kihunyjon szívében. Valamiért most jött el Borrnál az ideje, idáig kellett elmerészkednie az őrület tárházában. Éppen ennyi mindenen kellett keresztülmennie, hogy elege legyen ebből az egészből: a mindennapjait átszövő kalandos hobbyból. A különös, szédült emberek társaságából, az események kiszámíthatalan áradásából, melynek széles hátteréül a művészetek lázas hangulata és a lázadó zene szolgált.
Akadozik még Borr agya, tapogatózva jár új közegében, mint az édesvízbe tévedt tengeri hal. Mindennél jobban vágyott már rá, hogy megváltozzon az élete. És az a rengeteg pénz! Kellett is meg nem is, hiszen akkor nem lenne ilyen hátrahagyott, kissé kiégett, bonyolult, de semmiképp nem unalmas, vagy kishitű, amilyenné lett a 'másik oldalt' járva. Nagyon hasznosan, sikerült megismernie önmagát és az utca éjjelének drámáját. Amúgy sokszor gondolt arra, hogy tulajdonképpen, ez is egyfajta ismeret. Neki tudnia kellett, milyen züllöttnek lenni. Bele kellett folynia egy kicsit, egy évtizedecskét, hogy biztosan tudja, mi történik egy nagyvárosban, ha felelőtlen fejjel a mélyére néz.
Nem félt soha a magánytól, és tudja, jó adag következik még az útja során. "Milyen divatos is manapság útként értelmezni az életet, mint Kerouac." Borr sohasem érezte, hogy nagyon egyedül lenne, ha körbevette a természet, vagy alámerülhetett az irodalom magával ragadó közegébe.
Volt minden, ha így visszagondol. Rémálmok, kilátástalanságba oltott kiszolgáltatottság. A rendezett körülmény teljes hiánya, a kettyós szégyen, amikor látták rajta, hogy valami nincs rendben. A drogok végtelen lánca, amely keresztülvonatozik velünk a zavart elme szellemeinek városán át, egészen szerveink idő előtt elöregedett roncshalmazának végállomásáig.
Az évszaknak megfelelő, szeles napos időben egykedvüen kutyagolt egymaga. Orvosnál, étteremben, később képzeletben Joyce-nál járt Dublinban. Jónás Tamás sorai között. Elfáradt a végére, s délutáni álmosság szállt rá.
Rövid idő múltán aztán hirtelen felriadt, és felült ágyában. Az ablakon túl hab felhők és közöttük a lágy kék égbolt látszott. Sokáig úgy maradt az ágyában, a felhőket bámulva. "Mi ez az üresség a gondolataiban? Mi ez az egykedvű arc - nyögte kérdőn vizsgálva saját tekintetét egy kis tükörben, amit a szobájában tartott." Nem is olyan régen, még másra használta. Angyali fehér kupacokat kotort rajta izzadó tenyérrel. "Lehet olyan, hogy maga a gondolat üres, vagy inkább unalmas? Akkor is, ha ez egy új gondolat ? Eddig nem is létezett, hogyan lehet hát máris unalmas?" Az űrt, amit a szilaj mámor hagyott hátra a gondolataiban, most riadt filozófia töltötte ki. "Jól van, gondoljunk másra! - erőlködött tudatosan. Gondoljunk Spanyolországra! Katalán kaktuszok, és antiszemitizmus." Hiába a paradicsomban sem tökéletes minden - jutott eszébe hirtelen a frázis, mert a napokban olvasott a Heti Világ Gazdaságban az utcán garázdálkodó és bevándorlókat, meg hajléktalanokat gyilkoló csoportokról, az Ibériai félszigeten általánosan eluralkodott nemzeti szocialista hangulatról. "Na, ez már jobb - gondolta, és sóhajtva a fal felé fordult."
"Valamit tenni kellene, vagy menni valahová? Kihez, és ugyan hova? És leginkább milyen okból?" Talán mondja el az igazat, hogy unalmasak lettek a gondolatai ma délután, az összekutyúlt múlttal teli álmok után, és ezért jött át hozzá. "Kíváncsi lennék, mit felelt rá Ibszi?" Ibszi rajzos lány az utca túloldaláról, de ahogy magát ismerte, pont nem lenne otthon. "Na jó! Ez így nem állapot - csattant ki egy unalmas gondolatban." Lelökte magáról a takarót, feltépte szobája ajtaját és lement a nappaliba. "Ez is milyen beteges - mérgelődött kicsit, betakarózva feküdni egy meleg napon." Odalent úgy érezte, a tágas nappali szoba valahogy jobban a valóságosság érzését kelti, mint az ő padlásszobája. Jó világ volt. Kezdetben kék szemét a Kozmikus Lámpa fénye bántotta. Kicsoszogott a szakadó napsütésben ázó teraszra. A felhevült kövön meg kellett görbítenie lábfejét, miközben szemügyre vette a pasztell háztetőket. "Sehol egy macska." Súlyos esőfelhők közeledtek a Sóstói erdő felett. A vén tölgyek is, mintha életre kelve engedelmeskednének holmi varázslatnak, s gonosz erők bolydulása lenne a közeledő vihar. "Ez már a nyár. Kitűnő látvány - örvendezett."
Biztatta magát, milyen jól döntött, hogy otthon maradt, aztán megunta, és a hűtőhöz ment. Kinyitotta, beleguggolt. Sajtot lelt, megrágta, lenyelte, de éhet nem érzett. "Mi lenne, ha most megfalnék mindent, így étvágy nélkül? Vajon, lehet-e ilyet? Lehet enni étvágy nélkül?" Ezután benyitott a hűvös fürdőszobába. Arcot mosott, és nem törölte meg. "Így frissítőbb - állapította meg." Most már mehet vissza az emeletre gondolkodni. Az ágyon fekve a felhőszínházat bámulni. Kék, kőszín és fehér megunhatatlan formáinak örök kavargása. "Mi fog történni, ha én nem mozdulok? Ha levegőt sem veszek, hogy rajtam kívül minden más változzon csak? Valószínüleg lassan szomjan halok, betemet a por és lemerül a telefonom - válaszolta magának. Igen, ez jöhet. De jó lenne hozzá zene. Zene és felhők. Ez már jobb, múlik az üresség! - újjongott. Viszont, megint az ágyban fekszem. Én beteg vagyok?" - kérdezte saját magától végtelenül elbizonytalanodva. Gyógyuló érzésvilága lassan nőtte csak be a kiszakított részt, mit a száműzött kábítószer hagyott.
Fel kellett, hogy adja az egész körbe-körbe járó, hamis, túlérzékeny belső körhintát. Üljön rajta most már más. Nekik adta az egészet, az utána következőknek. Abban is biztos volt, hogy lesznek sokan. A keserédes, gyönyörűen szomorú dallamot a szívében, azt is nekik hagyta. Meg a végtelen nyugalmat, azt is. Az örök pillanatokat és a komor ábrázatot.
Két gyerek áll a hídon. A korláton áthajolva halakat lesnek mohó szemmel. Beúsznak a sodrásba, kicsit meghajtják magukat. Forogva hánykolódó bogárkákat kapnak le a felszínről, majd megtérnek a csendes öböl visszaforduló vizébe.
- Ott egy nagy! Az vagy negyven centis. Egy ekkora, már igen csak húz. -jegyzi meg a nagyobbik növekvő izgalommal.
- Nézd! Ott jönnek lefelé. Onnan kell leengedni a szöcskét, hogy itt ússzon el előttük - suttogja most a másik, s miközben majd átesik a korláton, egyik kezével a helyet mutatja, másikkal a szemüvegét fogja.
Halcsapat óvatoskodik kőtől kőig a sásos part mentén. Henger alakjuk látványa a mindenük. Egy darabig eltűnnek szemük elől a hullámzó csillámlásban, és a kis öbölben pillantják meg ismét őket. Ezen az oldalon a híd árnyékot vet a kis folyóra. A híd árnyékába olvadva látszik kettőjük formája, amint egymás mellett a korlátra hajolnak. Felettük felhők képe tükröződik a vízen. Az elején tartanak még az élet nagy kalandjának.
Ez a híd határ is egyben. Csehszlovákia határa.
A fürge folyó idegen partjára gyerekek érkeznek. Ledobják a biciklit, és dübögve rohannak le a vízhez. Köveket szednek, hogy a halakra dobják. A halak szétrebbenek a loccsanás pillanatában.
Nincs mit tenni. A hídon álló két testvér tovább áll. Ezek hülyék - azt gondolják. Hallani s szlovák gyerekek pergő karattyolását, de valahová eltűnik az egész, és egy iskola kopott festésű kosárlabdapályáján van most. A Nap rég eltűnt a Magas hegy kúpja mögött. Este van. Fényesednek a csillagok. Kéken sötétlő gesztenyefa alatt állnak egy Fikusz nevű sráccal. Sűrű, vörös tésztaszerű hajának szétálló tincsei mitológiai külsőt kölcsönöznek neki. Pici levélhez hasonló papírtasakot tart a kezében. Nagyon óvatosan nyitja ki. Borr hiába kérdezi mi az, Fikusz nem válaszol, csak mosolyog átszellemült arccal. Olyan mintha kis kavicsok lennének benne. Borr orra alá dugj, hogy szagolja meg. Hátuk mögött a tornaterem árkádjai alatt mind jobban sűrűsödik a sötét. Két madár keringő alakját figyelik. "Honnan jöhettek elő?" Ott köröznek párba a fejük felett. Fikusz nem szól. Kezében pálcákat tart. Felemeli karját a két fecske felé, mire azok remegve lebegni kezdenek, és csőrükkel megérintik Fikusz szent pálcáinak végét. Játszik velük, mintha hangszeren tenné. Borr a csodálkozástól a földre rogy. Csalókán telik az idő. Tőle karnyújtásnyira apró élőlények vonulnak a nyirkos fal tövében. Méretükhöz képest jókora szemük kísérteties fénnyel világít. "Te jó ég? Mégis mik lehetnek azok?" Úgy viselkednek, mint a hangyák, de ahhoz túl nagyok. Valamiféle rovarok ritkás raja tartja éjjeli körútját. Hosszúkás, puha testük serte lábakon jár. A mindent beburkoló nyári éjszaka a barna árnyalataira redukálja a színeket, és a sárga lámpák bűvkörének szigetei vonzzák misztikus erővel Borr tekintetét. Az ígérte, tízre hazamegy. A következő pillanatban egy romos házban ropog talpa alatt a törmelék. Megriadt galambok repülnek ki a beszakadt tetőn át. Por száll és a bontott tégla szagát érezni. Fél pár tornacipő rémisztő magánya. Lábával, egy régi füzetet rúg arrébb. Flakonok szerte szét és szemétből rakott tűz helyének kormos nyoma feketéllik az egyik sarokban. Valakik még vannak vele, de az arcukat nem figyeli. Csak árnyak. A kitört ablakokhoz koslatnak. Egyiknek párkányára pakolják ki, ami kell. Éppen kézre esik a magassága. Távolabb gazzal benőtt, elhagyott játszótér látszik. Istentől távoli hely ez. Némi ürülék szag. Borr szikár kezével kutatja retkes ruhája zsebében a mindenható alufóliát. Hernyót főz kólás doboz levágott aljában. Készül a tömény gyönyör. Jó nagyot akar szúrni, mert az elkövetkezendő hat-nyolc órát itt fogja tölteni.
"Ez nem most lehet. Ez már nem most van, vagy mi. Velem történik, de mégse olyan... De, miért nem bírok megszólalni?" - kérdezi magától zavarodottan. Már nem ott van, mikor kinyílik a szeme, és kitágul a szobája, mintha csak akkor jött volna létre. A pilledt nyugalommal teli levegőben porszemcsék lebegnek. Nincs is ennél megnyugtatóbb. Kíváncsi délutáni felhői az ablakban sodródnak, s hosszúkás csíkokban vetül takarójára a fény. "Ja, igen. Véletlenül megint elaludtam."
