keep rockin'

Most kezdem érezni.

Még nem teljes az érzés. Soha nem akarom elkapkodva átélni kúszását, ahogy megremegő lábaimból eljut egészen az agyam legkisebb zugaiba.

Nem semmi dolog ám ez, ha képzetünkkel végigkísérjük sietős útját és jobban belegondolunk. Fontos, hogy néha ráérjünk semmit tenni, nyugton maradni, belegondolni mindenféléle dolgokba. Ha nem köti le az összes energiánkat a létfentartás, akkor mindenképpen érdemes töprengésre is szánni némi időt. Gondolkodni, viszont nem lehet nagy társaságban. Egyedül unalmas - sokan mondják -, mert rettegnek egyedül maradni gondolataikkal. Nap - nap után körbe kell járni egy témát. Mialatt a szabad jelzésre várunk a kereszteződésben, vagy esetleg sorban állunk, felidézzük a történteket és az elhangzott mondatokat. Buszokba szorúlva és kótyagos ébredések alkalmával a konyhaasztalnál, nem tudatosan is, újra és újra elővesszük azt ami mardosón foglalkoztat. Időbe telik, mire jutunk valamire. Egyszerre nem látunk meg minden összefüggést, nem jut rögtön eszünkbe minden lényeges megállapítás. A megoldás, a jó ötlet, még ennél is váratlanabbúl érkezhet. Kívülről olyannak tűnhet, akár egy rosszullét. Nagy fless rádöbbenni valami számunkra újra. Mindenki jót mulatna, ha látna egy képet olyankor az arcáról. Általában szellemi fogyatékosokra emlékeztető arckifejezés árulkodik a feltámadó flow érzésről. Elbambulásnak is szokták nevezni. Szerintem elbambuláskor éppen hogy meglódulnak a gondolataink, nem pedig eltompulnak. Ha csak tehetjük mélázzunk néha el kicsit, hátha eszünkbe jut valami érdekes, amire eddig még nem gondoltunk. ( Kérjük meg erre társainkat is! ) Végül, váljon egészségünkre! Mert valóban arra szolgál. Lelki világunk ugyan is könnyen elsivatagosodhat. Mindenképp gondolnunk kell erre is, ha teljes életet szeretnénk élni.

A hiedelemmel ellentétben, a könyvek olvasása nem okoz depressziót, vagy más egyéb elmezavart. Még a verseké se, pedig mélységük vagy emelkedettségük szinte vihart kavar a lélekben, mely akár napokig is eltarthat. Több embert ismerek akikel megesett, hogy egy napon elolvastak egy könyvet, és attól fogva megváltozott az életük.

Most már hátra kell dőlnöm. Legyűr kicsit. Belenyom a fotelba, ha hagyom. Miért ne hagynám, hiszen nem ködösít.

Szóval, megint itt vagyok, ahová menekülünk a hétköznapok folyómedrében való görcsös kapaszkodásból.

Lüktetést érzek az izmaimban. Mint egy dinamit, úgy robban bennem a vegytiszta mámor. Lenyűgöző hatékonyságú stimuláló hatás tanúja vagyok.

Tudom jól. Intettek ezerszer. El is olvastam mindent a dologgal kapcsolatban.

Tudom, hogy egyáltalán nem kéne, mert károsítja az élmény tisztaságát, meg minden, és hogy nem tudunk ez ellen semmit se tenni, mert mindenkinek, de kivétel nélkül mindenkinek kikezdi előbb, vagy utóbb az elméjét is, egészségét is ez a zűrös hobbi.

Ezért aztán arra gondolok, hogy szerintem az Ember csak jóval Ádám és Éva imádni való sztorija után, a kiszélesedő - a sámán viselkedést előidéző - vegyület-paletta kezébe jutásakor szakította le végül is az első tiltott gyümölcsöt. Lehet, hogy ez egy másik volt, talán egy újabb, még az elsőnél is veszedelmesebb, megúnhatatlanabb gyümölcs.

Én is egy ember vagyok. Az esendő típus. Fontos is vagyok, az "Élet a Földön" című történetben, meg nem is, mert az egész része vagyok ugyan, de a nagy egész vígan hömpölyögne tovább az én élő energiám nélkül is. Amikor ezt leírom szám szegletén indokolatlan félmosoly tanyázik.

Annyira beképzelt, sznob, és különc próbálok lenni, amennyire ez még hitelesen elfogadható velem kapcsolatban. Van egy remek emberi hibám: imádok túllőni a célon.

Homlokomra kiült az izzadság, s biztosan érzem: legalább két napra elintéztem magam. Mi lesz velem most? - fog el a kétség hajnali kettőkor. Itt ragadtam két világ határán, de az Idő nem hagy itt. Különös világunk törvényeinek értelmében, semmi sem maradhat mindörökre változatlan.

Na! Már csak ez hiányzott! Beütött a misztikum. Mint egy effekt, úgy rakódik rá gondolataimra.

De pont ez kell. Ez az érzés. Ez kerül pénzbe. S mégse a pénz miatt aggódunk legtöbbször. Sokszor van, hogy a halál arcaival közelít felénk a rettenet, ha behunyjuk kiégett szemünket gyűrött ágyunkban fetrengve már napok óta, mert megint megkínoztuk magunkat. S mégis, ha jön egy sovány nap, az asztalfiókból seperjük össze a darabkákat, nehogy véletlenül kedvenc szenvedésünk nélkül maradjunk.

Még hogy gyarló az ember! Ócska kifejezés. Megállíthatatlan barom, és korlátoltságában a legveszélyesebb. Esendő, ami a legnaívabb kifejezés arra, hogy önmagán uralkodni képes a legkevésbé. Mi emberek szeretjük a halálos dolgokat. Had szóljon! Előfordul, hogy valaki szinte érezni véli, ha már ott látja duci, péntek esti zacskóikat az asztalra lökve. Baljós tulajdonság. Mindennapos szarság ez a problémákkal megterhelt polgárok lakta környékeken. Aki szociológiát tanúl, először is legfontosabb, hogy évekig szegény környéken éljen.

De hagyjuk ezt! Száguld az éjszaka. Hajnali két óra múlt, s a percek gyanúsan gyorsan telnek. Valamivel. Valami kitölti ezeket a perceket is.

Ünnepéllyes gondolatok. Vágyakozás. Szellemi izgalom. Ilyesmik.

Szavak. Szólamok. Vannak kedvenc szólamaim, amiket barátaim már megszokhattak. Asszociálok megállíthatatlanúl. Szavak jutnak eszembe. A saját szavaim. A napokban megismert szavak, és a szülői házból örökölt szavaim. Utálom őket, de ha megtagadnám hozzám kötődésük, múltam tagnám le vele. Már soha nem fog eszembe jutni, hogy pontosan mikor esett meg velem, amikor egyszeriben megértettem valami kapcsán, hogy mennyire béna dolog sovány szókinccsel létezni a világban, s azt is, hogy mindennél jobban az olvasással fejleszthetjük azt. Rájöttem, mennyire nem pénz kérdése az olvasás elfoglaltsága. A szépirodalom esetében például, ugyan időbe telik a hozzászokás kialakulása, de azon túl elkezd visszafordíthatatlan változásokat okozni jellemünkben. S mindezt, igaz tanítással, melynek belátása általunk megy végbe.

Hallelúja!

Halhatatlanná formálhatja jellemünk marcipánját.

- De miért van ez? - jut máris eszembe.

- És legfőképpen hogyan lehet ez így, s hogy lehet az, hogy mégsem tartja mindenki fontosnak, hogy könyvek élvezetére magától időt szánjon, hogy irodalmat olvasson.

Erre a kérdésre a válasz a szívben keresendő. Szívünkben, melyben, ha akad akár csak egy csöppnyi velünk született jóság, vagy emberség, az irodalom jótékony hatásától megerősítésre kerül. Egyre több és nagyobb lesz. Aki sokat olvas művészi célú szépirodalmat, az jobb ember lesz. Kinyíló érdeklődése távoli tájakra csábítja majd. Utazni maga a tapasztalat, s a tapasztalt ember nem akad fenn apróságokon.

Hát nem óriási ez! Jobb emberré válni, a lehető legtöbb amire vihetjük az életben. A többi jön magától.

Én éppen egy olyan embert tisztelek mélyen és mindörökre, akinek ez végül mégsem sikerült. Nem tudta megismételni sikereit, s magánéletét illetően sem volt képes a kiegyensúlyozottság megteremtésére, a kellő harmónia kisúlyozására. Ennek ellenére, mára tisztelet övezi Jack Kerouac emlékét.

Baljós tulajdonság ez is, ha példaképed életrajza a lexikonokban úgy végződik; "korai halálát kicsapongó élemódja, és alkoholizmusa okozta".

De erre nem szeretek gondolni. Talán nem ez a fontos egy emberrel kapcsolatban; hogy mit szív.

Talán ha jobban megvizsgáljuk azt, ami fenyeget, amitől rettegünk, végül könnyedén leküzdhetjük.

Mondjuk, ha egy gyanútlan péntek estén vág bennünket agyon a kétség : Lehet-e felesleges egy élet? Egy urbánus ember vigasztalanúl magányos élete, aki még táplálékul sem szolgálhat semminek, utódnemzésre tökéletesen esélytelen, de behúzódva az emberek városainak egyikébe, vesztesként még hosszú évekig elélhet, mígnem elkeseredésében feladja, és a kísértet lét elől a halálba menekül. Kegyetlen stációit megfigyelhetem minden alkalommal, ha kikerülök egy-egy hajléktalant az utcán. Ott van egy ember - magamban azt gondolom - akivel ez történhetett. És a tekintetük, minden alkalommal! Nem kell sok balszerencse, hogy ilyen helyzetbe jussak, függetlenül attól, hogy nincsenek véletlenek. Örökké erre emlékeztetnek ezek a büdös madáríjesztők, meg arra, hogy az alkohol városa bizony kísértetek városa. És arra is, hogy ne akarjak olyan nagyon különc és furcsa lenni, mert könnyen egyedül maradhatok marha nagy meg-nem értettségemben. Nem vagyok én semmi, és semmilyen. Ítéljék ezt meg mások. Fiatalabb koromban író akartam lenni, de mára már csak írni akarok.

Egyébként is, az írók mind megkészült emberek. Folyton töprengenek, és a környéket járják.