Hosszú hónapokra hanyagoltam blogomat. Inkább az egyre jobban széteső szerkezetű kisregény-próbálkozásomon szöszmötöltem. Megesett, hogy huszonvalahány oldalnyit írtam hozzá egy éjszaka alatt, s reggel az egészet ki kellett törölnöm, mert tökéletesen lényegtelen dolgokat boncolgatott a cselekmény szempontjából. Tehát van, hogy egyet előre kettőt hátra módon írok, a magam örömére, pusztán az írás élvezetéért.
De most - mert hogy megint csendes éjszaka van - újra a monitorba fúrva tekintetemet ide pötyögöm öncélú, semmitmondónak tűnő mondataimat. Akkor jó, ha nagy önfeledten, egy új kifejezés, vagy szókapcsolat születik. Esetleg egy kerek mondat, lendületesen kibontva valami addig meg nem fogalmazott igazságot. Írás közben burokban érzem magam. Képes vagyok, totál megfeledkezni magamról, belefeledkezni intuícióimba. Minnél inkább tátott szájjal csinálom, annál kifejezőbb lesz a szöveg, s ez a lényeg. Az áradó gondolatok. Kitalálni nem kell semmit, inkább jól elengedni magunkat, görcsös tudatunkat. Ami elbeszélésnek indult, könnyen értekezésbe csaphat át árnyalt fogalmakkal. Ha már eltértünk az emlékezés kezdeti tárgyától, akkor indult be a gondolatáramlás, vagy áradás, mert hiszen hirtelen úgy érezzük, rengeteg mondanivalónk van. Legjobb nem is visszaolvasni, mert bizonyosan nem fog már tetszeni, és elhamarkodottan semmisíthetünk meg velős, spontán képeket. Igen is lehet hinni az első megfogalmazás kifejező erejében, még ha ügyetlen is a mondat, szórendjében ott van a legtalálóbb megközelítés. Naplóm jól példázza ezt, abban ritkán javítottam, így átütő ereje van a lélek megnyilatkozásának. Megragadni a dolgok lényegét, benyomásainkat rögzíteni valamivel kapcsolatban csak is kiürített fejjel tudjuk jól.
