Megint itt volt. Éjjel érte el hazánkat. Délkeleti szél hozta magával a Földközi-tenger madárboldogító, meleg, száraz levegőjét. Középmagas gomolyfelhők sodródtak az égi áramlatban, miközben rég elfeledett erővel sütött a nap. Mormon fiatalok járták az utcákat. Kezükben A Mormon könyve, az utólsó napok szentjeinek alap olvasmánya. A lemenő nap fénye ízzott a szemközti emeletes háztömbök erkélyeinek üvegében és az utca kóbormacska szükre betonjának pocsolyáiban. Ősöregnek látszott minden. Ezer évesnek. A múltszázad kormos cserepű tetőin nemrég érkezett varjak forgatták fejüket társaikat kémlelve. Társaságkedvelő és hosszú emlékezetű egy állat, azt meg kell hagyni. Nyíregyházán ők jelentik a telet. Novemberi megérkezésük olyan, mint a gólyáké tavasszal. Biztosan jelzi az északi tájakon beállt hidegek évenkénti bekövetkeztét.
Kellemes, mozgalmas, némiképp hasznos nap lett a mai. Mosni járok a főiskola kollégiumába és csütörtökönként este a Campus rádió párnacsata símű műsorába, mint visszatérő vendég. Azt reméltem így, hogy sokak által hallgatva elmondhatom a véleményem az engem körülvevő, mindenféle dolgokról, egy kis önbizalomhoz jutok majd.
A délutáni felhőkkel együtt megérkező délkeleti szél éppen a szökőkút mellett, a makulátlaúl rendben tartott parkban ért. Szüreti hangulatra emlékeztető napsütésben csak a télre készülő, az enyhe időben még utóljára megélénkült rovarok repte látszott. Tudtam, hogy jönni fog a szél, és a nap során viharossá erősödik majd, de kora délután lévén, rendesen aggódtam hogy hol késik már. Az első fuvallatra pontosan emlékszem. Hátúlról jött, és annyira más volt, mint az eddigi gyenge légmozgás. Érezni lehetett, hogy messziről jött, rég óta úton van az a levegő, ami libabőrössé tette a tarkómat hűvös simogatásával. Mint egy színházi jelenetben, ezzel egyidőben a fákról halrajokhoz hasónló örvényléssel szakadni kezdtek a színes levelek. Hullott a szökőkút vizének opálos kék hullámaiba, a pulóverek kapucnijába. A változó idők szele volt ez. A nevemen szólított. Én felnéztem a könyvemből, megszakítva egy-pár gondolat erejéig képzeletbeli mexikói utazásomat. Rendkívül szórakoztatott, hogy tudom mit látok, és az a meglepetés, ami kiült a park sétálóinak arcára a levéllel kevert szélroham kalandjára. Nevetve kapta össze kabátkáját négy arra igyekvő lány. Szélkirály szemet vetett rájuk, és ezt látva rögtön jobb kedvem lett. Szeretem a mozgalmasságot. Gondtalanság, és béke volt ebben. Jó volt látni, hogy a mai Európa emberének van áldozni való figyelme és gondolata az élet apró mozzanataira. Nem foglalja már le minden erőnket az önfentartás gondja. Jut idő magunkról gondolkodni, és ez az egyik leghasznosabb, amit életünk során tehetünk. Vegyük észre a Világot.
Később, esni is esett egy keveset, de csak minden jobb lett az által, hogy langyos cseppjeivel felfrissítette a földet és a fejem búbját. A simai út kamionzajos pora lengett a lábam körül. Célom a közeli second hand áruház volt, egy jobb jövő lehetősége esetleg. A ritkás, szőlő nagyságú esőcseppek földet érve magukhoz rántották a port, és szaguk elkeveredett a levegővel. Lassan esett, meglassúlt az idő. Remegő orcimpákkal szaporázni kezdtem lépéseim nehogy elázzak, de közben nagyon élvezem az időjárás mindenhatóságát. Megannyi becsapódás rángatta a növények leveleit. A Földközi-tenger vize.
Költöttem este, adás után az U.V. büfében, a hentesnél és a metroban, de azt kajára, és abból baj nem lehet. Hajnali háromra értem haza. Rosszúl aludtam. Kínoz a múlt.
