keep rockin'

Tudom persze, hogy minnél intelligensebb egy ember, annál egyszerűbben tud viselkedni, és ez vonatkozik az öltözködésre is. Aki túl sokat ad a küllemére, az mindjárt pojáca, vagy buzi. 

Ma konkrétan azt kaptam meg, hogy úgy nézek ki, mint egy lány. Hogy idézzem : "Iga' ? Há' úgy néz ki, mint egy lány!" Ezután a fickó odahívta a család többi tagját, hogy nekik is megmutassa az orrpiercingemet. Mert, hogy ennek a "legénynek" karika van az "orrába", mint a malacnak. Azzal viszont látszólag soha nem törődött, hogy ő, és egész családja sokkal inkább hasonlítható egy konda sertéshez elhájasodott, töltöttkáposztazabáló testfelépítésükkel. De Jézusom, kérdem én, hát milyen pincében felnevelt ember az ilyen, akit 2008-ban, a második évezredben egy piercing látványa ennyire falhozvág? Közölte is velem, hogy ha az ő fia lennék, a "vaskapun ( azt hiszem, ez a szóhasználat mindennél jobban szimbolizálta egész felfogását ) nem engedne be!" 

Nagyon rosszul esett egy pillanatig, és talán keserű döhömben kezdtem el magyarázni a dolgot egy ilyen tudatalan parasztnak, aki ráadásul a megyei munkavédelmi kirendeltség feje, és sajnos munkám miatt, egy ilyen dögvészes pillanatig az életem része is lett. Közöltem vele: jobb ha tudja, nagyon sokféle képpen élik életüket az Ember Gyermekei a Földön, és nem biztos, hogy csak az lehet helyes, ahogyan ő gondolja, csak mert ez az egyetlen életforma, amit ismer, és ha ugyan nem járt még tőlünk nyugatabbra, akkor tegye meg, mert furcsább dolgokat is láthat majd.

Kívánom, hogy a jó Isten növesszen kecske fejet az ilyen embernek, aki úgy tölt be vezető beosztást, és nemz utódokat erre a gyönyörű világra, hogy teljes mértékben hiányzik belőle a tapintat mások iránt.                                                                                                   

Pedzegették, egyre többször, és egyre több konkrétummal, a nyugdíjas otthonba való átköltöztetését Mamának. "Így lesz a legjobb." - hangzott el nem kevésszer ez a kegyetlen hazugság. Blaskó mama, nem is figyelt oda ezekre a jövőt illető tervekre, melyek róla rendelkeztek. Valami visszafordíthatatlanul kifásult benne 'az öreg' elvesztésével, s a létrejött üresség miatt, tompán folytak ki kezei közül a mindennapok. Tamás, Erika és Sanci fia mindebből csak annyit vett észre, annyit bírtak megérteni, hogy 'Anyuka' végleg elfáradt már. Életüknek abban a munkamániás, besavanyodott időszakában jártak, mikor már az életkedv teljes hiányával keltek fel reggelente, és semmi más nem foglalkoztatta őket, mint hogy az így megszaporodott éveikkel, még minél több gesztenyét kaparhassanak ki hátramaradt idejükben. Napról - napra öregebbnek érezték magukat, és ez gusztustalan kapzsiságot szült lelkükben. Felnevelték már gyerekeiket, és ami ez után a házasságukból megmaradt, azt belekövesedve, mufurccá nyűgösödve, örökké megsértődve utálták, mert most ők következtek, mert ők is megöregedtek. Semminek nem látták olyan nagy értelmét, mint a pénz, és a vagyon összerakását. Ekkorra már rettegtek a holnaptól, s nem riadtak vissza attól sem, hogy keresztül gázoljanak saját vérükön, és ez által egy kicsit előrébb tartsanak, kicsinyt többet maguk alatt tudhassanak.

Blaskó nagymama emelt fővel, és elképzelhetetlenül kemény szívvel hagyhatta el, zárhatta be maga mögött ennek a lakásnak az ajtaját, egy napsütéses áprilisi napon. Viktor, aki miután már több mint egy hete ott lakik, ahol álmában sem gondolta volna, hogy lakni fog, döbbenettel gondolt arra, hogy vajon mit vihetett magával ez a bátor öregasszony személyes tárgyai közül a nyugdíjjas otthonba, mert a lakásban szinte minden apró részlet a helyén maradt, úgy ahogyan azt hosszú évtizedek alatt, kialakulva használta egy emberpár. Viktoré lett Blaskó mama minden konyhai felszerelése, minden, amit a spájzban magának gyűjtött, minden, amit nap - nap után oda készített, és elmosott, minden, amit használni megszokott. Két, évszázados emlékezetű ember nyaralásának, szilveszterének, családi életének, titkos szokásainak tárgyai. Szagok, orvosi és földhivatali dokumentumok, húsvéti üdvözlő lapok. Harminc éve gyűjtögetett érmék és zsebkendők. Minden ruhadarabjuk, melyek megtöltik még most is szekrényeik. Boldogságuk, örömeik, bánataik, félelmeik, munkájuk elismerése, könyveik sora, borotvájuk és fürdő köntösük, amiben a tévét nézték esténként. Minden itt maradt, az ő gondjaira. Csupán az élő-lény hiányzik, akiről mindezek a tárgyak mesélnek. Dísztányérok a családi kirándulásokról, az első külföldi utazásról, az életben maradt szobanövények, és az olvasó szemüveg a dohányzó asztalon. Mind itt maradt. Viktor első naptól fogva megdöbbenve járta körül ezt a hagyatékot, mely most már csak, mint valami múzeumi tárlat mesél néhai gazdáikról, és az érzéseikről. De, hogy ő, egyszerű senkiházi, kívülalló vándor lélek milyen felelősséggel tartozik ezekért az itt lebegő emlékekért, még nem tudta biztosan. A három szoba közül volt egy vendég szoba kinézetű, mely optimálisan közel volt a fürdőszobához, nyílik is belőle egy ajtó oda. Ezt választotta, ide hordta be cuccait, mert ez tűnt a leginkább kuckósnak, és a legkevésbé személyesnek az egész lakásból. Gondolataiban, amiket ezeknek az erős hangulatú tárgyaknak és szobáknak a felfedezésére szánt, egyre inkább tisztában volt vele, hogy tulajdonképpen, ő most valami féle groteszk, de mindenképpen szerencsés fordulat következtében egy család és egy emberöltőnyi házasság történetébe, történetüknek a helyszínébe költözött bele. Egy emberélet története elevenedik meg tárgyaikat nézegetve, s mintha láthatatlan lehetne, ott érezheti magát a Blaskó gyerekek keresztelőjén, Nagyapi katonaéveiben, a hajduszoboszlói nyaraláson, karácsony esték, és mindenféle emlékek végtelen sorát átélve. Képeslap, fénykép, tárgyi emlék mindenhol. Megtörtént hát, hogy halála után ismert meg, és zárt szívébe egy embert, akinek amúgy semmi köze sincs hozzá. Köszönete jeléűl lejegyzett mondataiba rejtve löki tovább Blaskó István és felesége nevét. Beágyazva az ő életét kirajzoló, leírt mondatok folyamába. Mégis, egy ilyen hullaszagú lakásban, úgy támadt rá az ihlet, mint még egyetlen steril, bérelt lakásban sem. Úgy sietett ezen a szombati estén haza, "szolgálati lakásába", mintha akár még találkozhatna a két öreggel, akikről már ezer dolgot tud, és akik neki ajándékozták használati tárgyaikat, mintha azt remélte volna, hogy ott találja majd őket a konyhában kávézgatva, és végre bemutatkozhatnak egymásnak, mert a legjobban azt sajnálta Viktor, hogy soha nem lesz alkalma köszönetet mondani, amiért megismerhette, megszagolhatta életük. Viktor személyes halottjainak tekinti őket. Viktor, aki imádta az életet. Viktor, aki nem sokat gondolt még a jövőre, de annál többet törődött a jelennel. Az a Viktor, akinek a zene mindennél többet jelentett egy álmatlan szombat éjszakán. Viktor, aki semmit nem értékelt nagyobbra a szeretetnél, és a békénél.

Kevés hagymát apróra vágunk, és olíva olajon megfuttatjuk, majd kókusztejet, vagy kókuszkrémet adunk hozzá. Ez után vágott pálmacukrot és a négy-öt szeletelt banánt, végül friss koriandert és curryt. Ezt összefőzzük.

A tőkehal szeleteit csak úgy natúr, leheletnyi borssal és sóval lehintve kell megsütni. Olajban, vagy vajban. Igyekeznünk kell a zaftját, s vele a zamatát is megőrizni a hal húsának, amit túlsütéssel könnyen szárazzá tehetünk. Sütés közben locsoljuk meg a tőkehalat zöld citrom levével, s így íze a tenger illatait idézi majd fel bennünk. Legyenek átsülve mindkét oldalukon. 

Az így elkészkűlt ételt friss koriander levélkékkel díszítve tálaljuk. Ahhoz, hogy a curry, a banán és a hal ne üsse egymást, fontos, hogy a hal natur legyen!

Puha bársonyhangok közelednek felém. Gömb alakúak. Máskor meg olyanok mint a füst, ami a hangszóróból gomolyog elő. Inkább érzem őket, mint látom, ezért is vagyok teljesen bizonyos a létezésükben. Nagyon sokat jelentenek számomra. Belém szállnak, s én beléjük, miközben oda lököm, felajánlom nekik magam végtelen alázattal. Sziszegnek és huhognak. A zene részei.

Tudod Berti, mikor mi leülünk beszélgetni az a benyomásom, hogy igen is léteznek párhuzamos világok. Egyazon bolygó, ugyanazon valóságában két világ találkozik. Legfontosabb dolog, amit el szeretnék érni az életben, az hogy boldog legyek. Itt, vagy máshol, gazdagon, vagy sem. Azt kell csinálnom, amit szeretek. Jómagam szeretni jöttem a Földre, mindent megkóstolni, kipróbálni. Az idegörlő, és minden áron összehozott jólét, és gazdagság kevéssé izgat. Tudom, szerinted, a világ mai állása és a magyar társadalmi normák szerint nekem nincsen életcélom. Fikarsznyi életem célja és tetteim kulcsa a megismerés. A megismerés olthatatlan vágya. Mágnesként vonzanak az ismeretlen fehér foltjai és az új perspektívák nyújtotta rálátás életem dolgaira. Egyébiránt ez azért van így - úgy gondolom - , mert az átlag magyar kisvárosban mindig le van maradva az idő. Ez önmagában véve nem is lenne rossz, ám lakosait valami bűvöli, ők maguk nem veszik észre, mert már nem akarják észerevenni. Nem képesek látni saját börtöneik falait, melyet maguk raktak oda, maguk köré. Rég varázsát vesztett élet és gondolkodásmódjukkal. Mindannyian elhitetik magukkal, hogy így kell élniük, másként nem is lehetne, és még mindennek tetejébe, azt is, hogy jól érzik magukat ebben a halálos tespedtségben. Én azonban ezt az életet nem tudom megúnni, úgy szeretem ahogy van. Nem érzem azt, hogy bármit is kezdenem kellene vele. Élvezni akarom. Ez a legtöbb amit tehetek, úgy érzem. Mindenkitől csak azt hallom, akik jóakaróimnak nevezik magukat, hogy ez majd egyszer megváltozik bennem, de én ezt nem akarom. Nem szabad így lennie! Érted?

Nem akarok, már itt lenni. Nem érdemes itt még a pénzt sem elkölteni. Kinőttem ezt a fészket. Megkopott már a város régi bája, és boldogtalanná tett a gyökértelen életmód. Ugyan kit érdekel bármi is, amit Nyíregyháza nyújtani tud, ízléstelen mindennapjaival. Tudom, nem vagyok egyedül. De ezt most én érzem, nem valaki más meséli. Ezek a fojtogató érzések, most nekem fájnak. 

A panoráma ablakok, melyek a padlótól a plafonig kilátást engednek a körút és a Sóstói út teherautózajos kereszteződésére, sohasem tettek még ennél jobb szolgálatot. Rajtuk keresztül ismét összegezhetem minden véka alá rejtett érzésem, és ismét jó alkalomat nyújtanak, hogy beleverjem orromat a saját szaromba, amely eképpen hangzik: Kis is vagy te valójában? Mit is keresel te itt? Ugye ez a város is csupán egy állomás? A sötétedés pillanata szolgál aláfestésűl szomorú kételyeimhez. A még nem éjszaka, már nem nappal időtlen állapota. Az ilyet legjobb jófajta társaságban egy kávézó, vagy gyorsétterem utcára néző ablakai mellett eltölteni. Még nincsen hideg, viszont már meleg sem. Autók fényszórói közelednek és távolodnak el. Sárgák, vakítóan fehérek, xenon fényszórók hideg és metsző kéksége. Beállnak a sorba, hogy azután jelzőlámpák parancsára irányított versenyen vegyenek részt. Felettük szürke az ég, akár Krisna bőre. Varjakat még nem látni, de már fecskéket sem. Hosszú, béna, latyakos és dermedt hónapok következnek. Átveszi a hatalmat a szürke, barna, fekete és fázós, kedvetlen keleti boszorkány, a Tél. 

Öt év telt el a "telibeviszonzott vágyakozás" óta. Ez idő alatt összeért itt menny és pokol. Rászántam az időt Bolond Nyíregyházára. Allóvíz ez az egész, azt hiszem.