Pedzegették, egyre többször, és egyre több konkrétummal, a nyugdíjas otthonba való átköltöztetését Mamának. "Így lesz a legjobb." - hangzott el nem kevésszer ez a kegyetlen hazugság. Blaskó mama, nem is figyelt oda ezekre a jövőt illető tervekre, melyek róla rendelkeztek. Valami visszafordíthatatlanul kifásult benne 'az öreg' elvesztésével, s a létrejött üresség miatt, tompán folytak ki kezei közül a mindennapok. Tamás, Erika és Sanci fia mindebből csak annyit vett észre, annyit bírtak megérteni, hogy 'Anyuka' végleg elfáradt már. Életüknek abban a munkamániás, besavanyodott időszakában jártak, mikor már az életkedv teljes hiányával keltek fel reggelente, és semmi más nem foglalkoztatta őket, mint hogy az így megszaporodott éveikkel, még minél több gesztenyét kaparhassanak ki hátramaradt idejükben. Napról - napra öregebbnek érezték magukat, és ez gusztustalan kapzsiságot szült lelkükben. Felnevelték már gyerekeiket, és ami ez után a házasságukból megmaradt, azt belekövesedve, mufurccá nyűgösödve, örökké megsértődve utálták, mert most ők következtek, mert ők is megöregedtek. Semminek nem látták olyan nagy értelmét, mint a pénz, és a vagyon összerakását. Ekkorra már rettegtek a holnaptól, s nem riadtak vissza attól sem, hogy keresztül gázoljanak saját vérükön, és ez által egy kicsit előrébb tartsanak, kicsinyt többet maguk alatt tudhassanak.
Blaskó nagymama emelt fővel, és elképzelhetetlenül kemény szívvel hagyhatta el, zárhatta be maga mögött ennek a lakásnak az ajtaját, egy napsütéses áprilisi napon. Viktor, aki miután már több mint egy hete ott lakik, ahol álmában sem gondolta volna, hogy lakni fog, döbbenettel gondolt arra, hogy vajon mit vihetett magával ez a bátor öregasszony személyes tárgyai közül a nyugdíjjas otthonba, mert a lakásban szinte minden apró részlet a helyén maradt, úgy ahogyan azt hosszú évtizedek alatt, kialakulva használta egy emberpár. Viktoré lett Blaskó mama minden konyhai felszerelése, minden, amit a spájzban magának gyűjtött, minden, amit nap - nap után oda készített, és elmosott, minden, amit használni megszokott. Két, évszázados emlékezetű ember nyaralásának, szilveszterének, családi életének, titkos szokásainak tárgyai. Szagok, orvosi és földhivatali dokumentumok, húsvéti üdvözlő lapok. Harminc éve gyűjtögetett érmék és zsebkendők. Minden ruhadarabjuk, melyek megtöltik még most is szekrényeik. Boldogságuk, örömeik, bánataik, félelmeik, munkájuk elismerése, könyveik sora, borotvájuk és fürdő köntösük, amiben a tévét nézték esténként. Minden itt maradt, az ő gondjaira. Csupán az élő-lény hiányzik, akiről mindezek a tárgyak mesélnek. Dísztányérok a családi kirándulásokról, az első külföldi utazásról, az életben maradt szobanövények, és az olvasó szemüveg a dohányzó asztalon. Mind itt maradt. Viktor első naptól fogva megdöbbenve járta körül ezt a hagyatékot, mely most már csak, mint valami múzeumi tárlat mesél néhai gazdáikról, és az érzéseikről. De, hogy ő, egyszerű senkiházi, kívülalló vándor lélek milyen felelősséggel tartozik ezekért az itt lebegő emlékekért, még nem tudta biztosan. A három szoba közül volt egy vendég szoba kinézetű, mely optimálisan közel volt a fürdőszobához, nyílik is belőle egy ajtó oda. Ezt választotta, ide hordta be cuccait, mert ez tűnt a leginkább kuckósnak, és a legkevésbé személyesnek az egész lakásból. Gondolataiban, amiket ezeknek az erős hangulatú tárgyaknak és szobáknak a felfedezésére szánt, egyre inkább tisztában volt vele, hogy tulajdonképpen, ő most valami féle groteszk, de mindenképpen szerencsés fordulat következtében egy család és egy emberöltőnyi házasság történetébe, történetüknek a helyszínébe költözött bele. Egy emberélet története elevenedik meg tárgyaikat nézegetve, s mintha láthatatlan lehetne, ott érezheti magát a Blaskó gyerekek keresztelőjén, Nagyapi katonaéveiben, a hajduszoboszlói nyaraláson, karácsony esték, és mindenféle emlékek végtelen sorát átélve. Képeslap, fénykép, tárgyi emlék mindenhol. Megtörtént hát, hogy halála után ismert meg, és zárt szívébe egy embert, akinek amúgy semmi köze sincs hozzá. Köszönete jeléűl lejegyzett mondataiba rejtve löki tovább Blaskó István és felesége nevét. Beágyazva az ő életét kirajzoló, leírt mondatok folyamába. Mégis, egy ilyen hullaszagú lakásban, úgy támadt rá az ihlet, mint még egyetlen steril, bérelt lakásban sem. Úgy sietett ezen a szombati estén haza, "szolgálati lakásába", mintha akár még találkozhatna a két öreggel, akikről már ezer dolgot tud, és akik neki ajándékozták használati tárgyaikat, mintha azt remélte volna, hogy ott találja majd őket a konyhában kávézgatva, és végre bemutatkozhatnak egymásnak, mert a legjobban azt sajnálta Viktor, hogy soha nem lesz alkalma köszönetet mondani, amiért megismerhette, megszagolhatta életük. Viktor személyes halottjainak tekinti őket. Viktor, aki imádta az életet. Viktor, aki nem sokat gondolt még a jövőre, de annál többet törődött a jelennel. Az a Viktor, akinek a zene mindennél többet jelentett egy álmatlan szombat éjszakán. Viktor, aki semmit nem értékelt nagyobbra a szeretetnél, és a békénél.
