Nem akarok, már itt lenni. Nem érdemes itt még a pénzt sem elkölteni. Kinőttem ezt a fészket. Megkopott már a város régi bája, és boldogtalanná tett a gyökértelen életmód. Ugyan kit érdekel bármi is, amit Nyíregyháza nyújtani tud, ízléstelen mindennapjaival. Tudom, nem vagyok egyedül. De ezt most én érzem, nem valaki más meséli. Ezek a fojtogató érzések, most nekem fájnak.
A panoráma ablakok, melyek a padlótól a plafonig kilátást engednek a körút és a Sóstói út teherautózajos kereszteződésére, sohasem tettek még ennél jobb szolgálatot. Rajtuk keresztül ismét összegezhetem minden véka alá rejtett érzésem, és ismét jó alkalomat nyújtanak, hogy beleverjem orromat a saját szaromba, amely eképpen hangzik: Kis is vagy te valójában? Mit is keresel te itt? Ugye ez a város is csupán egy állomás? A sötétedés pillanata szolgál aláfestésűl szomorú kételyeimhez. A még nem éjszaka, már nem nappal időtlen állapota. Az ilyet legjobb jófajta társaságban egy kávézó, vagy gyorsétterem utcára néző ablakai mellett eltölteni. Még nincsen hideg, viszont már meleg sem. Autók fényszórói közelednek és távolodnak el. Sárgák, vakítóan fehérek, xenon fényszórók hideg és metsző kéksége. Beállnak a sorba, hogy azután jelzőlámpák parancsára irányított versenyen vegyenek részt. Felettük szürke az ég, akár Krisna bőre. Varjakat még nem látni, de már fecskéket sem. Hosszú, béna, latyakos és dermedt hónapok következnek. Átveszi a hatalmat a szürke, barna, fekete és fázós, kedvetlen keleti boszorkány, a Tél.
Öt év telt el a "telibeviszonzott vágyakozás" óta. Ez idő alatt összeért itt menny és pokol. Rászántam az időt Bolond Nyíregyházára. Allóvíz ez az egész, azt hiszem.
