Szeretem, ha a tusfürdőm mindig hidratáló. Ha a tel.kom. szolgáltatóm egyre többet ad, és kényeztető finomság a puding, amivel leeszem az öblítőtől különlegesen puha pulóveremet.
És
Nem szeretem, ha ehelyett valaki azt mondja egy filmben,
- Haver! Már szinte láttam magunkat szétfröccsenve a falakon.
és én ezt a saját életemre értem, miközben a gyermekkori szegénység gulyáskrémes kenyerei jutnak eszembe, mert egyedül maradtam egy hangosan ketyegő órájú, falusi ház, kis szobájában, ahol csend van, és az imbolygó lámpafényben, a félhomályos szoba falán megelevenedik takarós térdem árnyéka.
A csend a legfélelmetesebb. Az egyedüllét csendje. Gondolataimat, mintha kísértetek lehelnék a fülembe, úgy hallom őket, de ilyenkor a szobában nem támad hűvösség, vagy ilyesmi és minden a helyén marad. Csak a Hold emelkedik mind feljebb és feljebb, hogy jobban beláthasson az ablak előtti kőrisfa mozdulatlan, sötét lombja felett. Hideg, fehér fényében alszom el. Nincs tervem holnapra.
