Puha bársonyhangok közelednek felém. Gömb alakúak. Máskor meg olyanok mint a füst, ami a hangszóróból gomolyog elő. Inkább érzem őket, mint látom, ezért is vagyok teljesen bizonyos a létezésükben. Nagyon sokat jelentenek számomra. Belém szállnak, s én beléjük, miközben oda lököm, felajánlom nekik magam végtelen alázattal. Sziszegnek és huhognak. A zene részei.
Tudod Berti, mikor mi leülünk beszélgetni az a benyomásom, hogy igen is léteznek párhuzamos világok. Egyazon bolygó, ugyanazon valóságában két világ találkozik. Legfontosabb dolog, amit el szeretnék érni az életben, az hogy boldog legyek. Itt, vagy máshol, gazdagon, vagy sem. Azt kell csinálnom, amit szeretek. Jómagam szeretni jöttem a Földre, mindent megkóstolni, kipróbálni. Az idegörlő, és minden áron összehozott jólét, és gazdagság kevéssé izgat. Tudom, szerinted, a világ mai állása és a magyar társadalmi normák szerint nekem nincsen életcélom. Fikarsznyi életem célja és tetteim kulcsa a megismerés. A megismerés olthatatlan vágya. Mágnesként vonzanak az ismeretlen fehér foltjai és az új perspektívák nyújtotta rálátás életem dolgaira. Egyébiránt ez azért van így - úgy gondolom - , mert az átlag magyar kisvárosban mindig le van maradva az idő. Ez önmagában véve nem is lenne rossz, ám lakosait valami bűvöli, ők maguk nem veszik észre, mert már nem akarják észerevenni. Nem képesek látni saját börtöneik falait, melyet maguk raktak oda, maguk köré. Rég varázsát vesztett élet és gondolkodásmódjukkal. Mindannyian elhitetik magukkal, hogy így kell élniük, másként nem is lehetne, és még mindennek tetejébe, azt is, hogy jól érzik magukat ebben a halálos tespedtségben. Én azonban ezt az életet nem tudom megúnni, úgy szeretem ahogy van. Nem érzem azt, hogy bármit is kezdenem kellene vele. Élvezni akarom. Ez a legtöbb amit tehetek, úgy érzem. Mindenkitől csak azt hallom, akik jóakaróimnak nevezik magukat, hogy ez majd egyszer megváltozik bennem, de én ezt nem akarom. Nem szabad így lennie! Érted?
