HTML

keep rockin'

napról - napra próbálom megörökíteni, és a saját megvilágosodásom elé tárni, milyenek az itt élő emberek, és milyen is az élet a világnak ezen a felén

Friss topikok

  • momoncs: jó kis írás, ne hagyd abba! :) (2010.11.20. 02:26) Isten és a zene
  • freeeyes: Köszönöm a kommented, megtisztelő, hogy elolvastál. (2009.03.09. 21:58) szóval, vigyázzatok!

Linkblog

haladéktalanul rá kell jönnöm, mi az élet igazi értelme

2009.07.08. 09:44 Vi Csu

A lóféreg

A nap kápráztatón sütött a hangulatos kis olasz étterem teraszára. Az utcák látványa bágyasztó nyári nyugalmat árasztott, s ezt csak a madarak csivitelése és a gyengécske szellő rövid fuvallatai tették mozgalmasabbá olykor, megrezegtetve az étterem bejárata előtti növények leveleit. Senki sem gondolta volna, hogy kissé távolabb valami az életéért küzd.

A gonosz galambok addig üldözték a lóférget, amig az leesett, vagy levetette magát a tetőről. A menekülő állat a kitekerhető napernyőre esett, és azon lecsúszdázva a vendégek asztalára zuttyant némi mohával együtt - a tetőről ránthatta magával -, amiből egy darab a vendég sörébe is plottyant. A lótetű - hivatalos nevén lóféreg, aki egyébként közeli komája a tücsöknek -, egy pillanatra kábán mozdulatlan maradt az asztalon a több emeletnyi zuhanástól, s az asztalnál ülők pedig ugyanebben a pillanatban egy emberként hátra hőköltek az ott termett jókora barna rovar láttán. A galambok ide már nem követték, s a vendégek közül is eszébe jutott valakinek felnézni. Ekkor látta meg a tető pereméről lefelé tekintgető galambokat. A lóféreg viszont hamar magához tért, és gyors mozgásával már menekült is tovább. Ezúttal azonban már az emberek elől, akik jellemzően nem üldözni kezdték - hogy jól belakjanak belőle -, hanem viszolygásuknak hangot adva felugráltak az asztaltól. Ekkor ért oda a felszolgáló. 

Mindenkit nyugalomra intett, és magatartásával ezt sugallta is. Azonnal hátra fordult, és bekiálltott a konyhára. A szakácsfiú is felfigyelt a kettes asztalnál támadt nyugtalanságra, s kezét konyharuhájába törölgetve, kíváncsian állt ott. Neki kellett megfognia a sarokba szorult kis állatot. Gyengéden szalvétába fogta és a terasz lépcsőjén lesietve a korlát melletti szikla kertbe dobta. Nyomban be is ásta magát ösztöneitől hajtva, amint a földet megérezte. Megmenekült.

Az asztalt letörölték, a sört kicserélték. Majd a pincér még jobban kitekerte a csíkos ponyvát, a tető tapasztalhatóan nagyszámú állatállományára gondolva.

Ezt mindenképp elmesélik otthon - gondolta a négy vendég az utcára kilépve -, de a kék ég és a tejszínhab felhők látványa hamar feledtette velük a történteket.

Szólj hozzá!

2009.07.07. 07:59 Vi Csu

sár és homok

Utálom, hogy egy nyitott könyv vagyok másoknak.

Kikészít, hogy egy idő után minden ember olyannak tűnik szememben, mint bárki más, s csak addig marad érdekes számomra, amíg meg nem ismerem jobban. Utána dobnám el, mint egy csokispapírt.

És főképpen behányok attól, hogy a lányok csak a házasságra tudnak gondolni, mert mára a nagyfejű vállalkozó lett a legsikeresebb létforma ezen a bolygón.

 

De imádom azt, ahogyan ezeket a keserű érzéseket egy női érintés egy pillantat alatt megsemmisíti.

Vagy azt, miképp a szakadó napfényben ázva leszarok mindent és biztosan érzem: enyém a világ, mert az az élet, ha meg tudjuk őrizni egyéniségünket. 

 

Szólj hozzá!

2009.07.06. 10:11 Vi Csu

cím nélkül

Málészájú Tomika jó gyerek volt. Szófogadó.

Mire felnőtt, kedvenc étele lett a tőtött káposzta, és a házi pálinka, melyről a mai napig úgy gondolja, hogy gyógyszer. Ennek eredményeképpen a feje mindig vörös, és a koleszterin szintje megyei rekord.

Málészájú Tomika, amint tudott megházasodott. Ezt látta a körülötte élőktől. Persze azóta már elvált, mert nem feleséget választott magának, hanem elvette az első nőt, aki megállt neki.

Manapság Málészájú Tomika 44 éves és munkanélküli. Ehhez nagyban hozzájárult az a nyolc általános iskola, amit nem volt rest elvégezni. Önmaga megismerésének és ismeretei bővítésének semmi szükségét nem látta, hiszen éppen volt felvétel a gumigyárba.

Málészájú Tomika úgy éli napjait az emberek gyönyörű világában, hogy ugyan azok a szavak hagyják el a száját minden nap, és a mindenkit érintő kérdésekről ő sem gondolkodik máshogyan, mint ahogy azt a többiektől hallja.

Öltözködéssel nem flancol, a művészetekből nem fog fel semmit, Sláger rádiót hallgat.

Málészájú Tomika tegnap leteremtette az élettársát, hogy nem vegyen többé légfrissítőt a vécébe, mert az úrizálás. Különben se telik most rá.

Szólj hozzá!

2009.07.04. 00:42 Vi Csu

new sensations

Holnaptól sokkal elővigyázatosabb leszek. Ezt ezzel szeretném elmémbe égetni. Amint ezt most leírom ide, az úgy is lesz.

 - De, ...koszos a körmöm.

 La Roux Fascination-jének jó adag optimizmusa, és jövőbe látó hangulata biztosít afelől, hogy ez a nap valami újnak a kezdete, ami itt belül kezdődött, a bennsőmben. 

Ki hisz az eleve elrendelésben?

Szólj hozzá!

2009.07.01. 07:46 Vi Csu

zene és az irodalom

Olvasom a sorokat: Anyu súly alatt szétfolyó talpa vagyok.

és közben: a Yeah Yeah Yeahs-től a Zero szól fejem felett a hangszóróból.

Nem-egyszerű, megfoghatatlan érzelem keletkezik bennem e vallomás olvasása, és a zene hallgatása nyomán. Egy marha nagy rácsodálkozás arra, hogy a szomorúság érzése mennyire termékeny is tud lenni, s szépsége milyen égbekiálltó mélységű ha történetesen bús zenére bontakozhat ki.

 

Megfáztam.

Nem, nem allergia. A torkom kapar, és az orrom is máshogy folyik - ha valakit esetleg ez érdekelne. A létező legnagyobb balfaszság ezt összehozni ilyen dögvész melegben. Ám, elképzelésem szerint sokkal inkább valamely embertársamnak lehetek hálás érte. Meggyőződésem, hogy a betegségeket én minden esetben valakitől kapom el. Én! vigyázok magamra. A tömött városi buszok egyikén valaki biztosan a számba köpött kicsit, én nem vettem észre, és még órákig nyammogtam rajta a következő ivásig. Így történhetett.

 

Szólj hozzá!

2009.06.29. 11:28 Vi Csu

vasárnap

Voltam K-nál, de beteg. Testileg, lelkileg. Torokgyulladás és szívörvény. Nem tudja mit akar, így hát inkább eljöttem. Visszamentem az Arany János utcára, és főztem egy nagyot. Jó hosszú receptet választok mindig. Imádom elhúzni a beteljesülést.

A kedvem kissé kerékbetört ma, de tudom elmúlik majd. Megint nagyon elvágyódom valami messzi tájékra. Új élmények emeljék lelkemet mindig magasabbra! Kenyér-gond nem zavart soha, de az átkozott egyhangúság gyilkos sivataga, ha körbevesz, úgy érzem túl hosszú ez az élet nekem, és egyre értelmetlenebb.

Mezei tarack, angol pernye, egér árpa. Ők azok a fajzatok, akik évről évre bevonnak engem is a szaporodásukba. (Hát nem jófejek?) A pázsitalkotó fűtársulások elnevezésű megátalkodott banda tagjai, mely minden júniusomat egy merő takonyfolyammá változtatja. Csak a jóIsten a megmondhatója, mennyi létyó távozik ez alatt az egy hónap alatt az orromból. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a megtiszteltetést, de KURVÁRA ÚNOM! A szakorvos persze feltárta előttem az okozati összefüggéseket ezzel kapcsolatban, és felírt gyógyszereket. A Claritin nevű szemes takarmány tényleg jó. Altatónak elsőrangú. A Rinochort orrcseppet pedig, ha befújom a kikészült orromba, oly annyira tud csípni, hogy percekig nyögve dűlöngélek előre hátra az ágyamon, amíg el nem múlik. Szerencsére a calciumot nemigen lehet túladagolni, és ez az egy hónap is viszonylag hamar lemegy. Végül is elmondhatom már, hogy megtanultam együtt élni vele, de azért azt sem mondanám kis nyavajámra, hogy semmiség. 

Szólj hozzá!

2009.06.28. 15:04 Vi Csu

...

Itt vagyok épen és lazán,

kezem az élet karfáján.

Suhanunk.

 

 

Ma láttam egy olyan kutyát, amilyet még soha. Milyenek lesznek még, meddig mennek el?

Szerintem ez nem rossz. A kutyákat tenyészteni ilyenre-olyanra. Egy állatfajta, amit az ember hozott létre, a saját ízlését követve.

Szólj hozzá!

2009.06.27. 07:18 Vi Csu

hát na !

K-val már korán elhúztunk Nyékládházára, a legnagyobb bányató partjára. Pancsolni, marhulni, hasat süttetni. Másfél óra az út oda, mialatt az a kevéske zsír is kicsapódott belőlünk az autó ülésére a rekkenő napmelegtől. K torka valahol valamitől megfájúlt a napokban, ezért a klímára úgy kellett gondolnunk, mintha nem is létezne. Odaértünk, letelepedtünk. Belerohantam a vízbe úszni, s mire kijöttem már "Mordor" fellegei készülődtek a láthatáron. Mi tagadás, impozáns látványt nyújtott. Készítettünk vagy ötven képet a felhőkről, aztán gyékényeinken jólesőn elhasalva vártuk, hogy essen, s közben a tó másik, távoli partján figyeltük a daruk és már bányászgépek előadását. Láttunk sirályt és kishalakat is, akik egész a part széléig kijöttek a hullámok fodra alatt. Komolyan megharagudtam K-ra, hogy nem bírt hagyni egy morzsát a számukra a szedvicséből. Felajánlotta, hogy máris megy, és hoz nekik hétmagvas rozskenyeret a közeli Tesco-ból, de én leintettem;

- Hagyd, már úgy sem teheted jóvá. Talán meglesznek nélküle.

Hazafelé már csendesebbek voltunk. K belázasodva kerülgette a litván kamionokat, miközben egy csárda után ácsingózott, ahol bezabálhatnánk. Én azonban a Nyugati-csatornánál akartam megállni még kicsit, így aztán egyenesen mentünk inkább haza, - végig napsütésben persze - mintha csak a szüleink parancsoltak volna ránk.   

Ez legalább nem volt egy elvesztegetett nap.

Szólj hozzá!

2009.06.26. 09:07 Vi Csu

2009 junius 26

 

Csakazért se fogok drogozni. Ha megkékülök az unalomtól, akkor sem!

Nem! Nem! Nem!     Nem kell már a farkasember énem.   Sohase lássam többé a keresztanyám - amire nagy esélyt látok, mivel hogy messze lakik nagyon, és még ott is egy hegynek a tetején - ha a lakcímkártyám megint kokaint ér! Igaz ugyan, hogy ma lesz egy buli, de ez még nem jelenti azt, hogy ...  Egy lány kell ide, de rögtön! Márti pedig bekaphatja!    Ezúttal szó szerint értve.

Szólj hozzá!

2009.06.21. 11:38 Vi Csu

jobboldali politika

 

A Jobbik tévúton jár. Éppen az Európai Uniónak köszönhetjük, hogy szinte visszaadták az elcsatolt területeket, azáltal, hogy megnyitották a határokat. Ezt így kell nézni.

"Mert a magyar értékek európai értékek. A magyarkodás nálunk mindig is a félműveltek és tudatlanok attitűdje volt."  

                                        /Szerb Antal/

Szólj hozzá!

2009.06.21. 11:30 Vi Csu

logika

 

vendég az asztalnál: - Kérnék két apolló pizzát, az egyiket tejfölös alappal.

felszolgáló: - Jó - mondja, miközben már írja is -, akkor mind a kettő tejfölös alapú lesz.

vendég: - De, miért?

felszolgáló: - Mert az apolló eleve tejfölös alappal készül.

vendég: - Ja, értem! Akkor kérek két hawaiit.

Szólj hozzá!

2009.06.11. 18:02 Vi Csu

modern olasz irodalom

        

 

  

 

 

 

    

 

 

" Anyám néha szűk. "            / Elio Vittorini / 

 

 

Szólj hozzá!

2009.05.29. 06:45 Vi Csu

Valami nem jó.

 

Valami nem jó.

 

 

 A mennyezetre erősített gling-glang ajtócsengő megütődött, és a következő pillanatban vendégek dűltek be az ajtón. A kis csengő aláhulló, gyengéd hangja röviden elhalkul, mintha csak a terem levegőjében oldódna fel. Nagyszerű kialakításában kell rejlenie rá a magyarázatnak, s mert így hangja hosszú évek múltán sem válik tolakodóvá, végtelen bölcsesség az, mely alkotta, miután rádöbbent, hogy csak a szerény szépség képes elvarázsolni mindig-újra, és megunhatatlan maradni az idő múlása ellenére is.     
  Négytagú, külvárosi dolgos család nyitott be. Utoljára maradt a kisebbik lány. Gyerekes igyekezetével véletlenül becsapta az ajtót, mert alig érte fel a kilincset. Apukája összeszaladt szemöldökkel pillantott rá, de végül nem szólalt meg, majd arckifejezést váltva fordult a pulthoz.
 - Jó napot kívánok - köszöntötte őket a felszolgáló. Parancsoljanak!
 - Szép-jó napot önöknek is - szólt a családfő, hangját erélyesen elmélyítve. Egy asztalt szeretnénk.
 - Foglaljanak helyet. Ahol tetszik.
 Áron egy pillanatra kilépett a pult mögül, míg hellyel kínálta őket, aztán megfordult és étlapért indult. Az étteremben rajtuk kívül csak egy félénk párocska kucorgott. A sarokban álló, egyetlen kétszemélyes asztalnál ültek, beszédüket túlvilágian lehalkítva, tekintetüket egymáséba fúrva pusmogtak. Úgy tűnt, csak a szájuk mozog, de hang nem jön ki rajta.
 Erre a hirtelen támadt mozgalmasságra a szakács csoszogott elő, szipogva, valahonnan a konyhai helyiségek labirintusából. Nyűgös arcát kidugta a sörhűtő takarásából. Látni akarta a fejüket, tudni akarta kik merték megzavarni sziesztája nyugalmát.
 - Mi a fasznak kell ide jönni enni - morogta, de nem merte hangosan mondani. Mégis csak egy étterem ez a munkahely. Jó kötésű, kocsmaedzett helybéli volt, matrózra emlékeztető vonásokkal. Karján többszínű tetoválás. Egy sárkány két aranyhalra csap le. Mintha csak egy eligazító ábra lett volna jelleméhez, japán stílusban. Az a típusú szakács, aki már utál főzni. A hűtő vonala mögött maradva meresztgette szemét az új jövevényekre, de azok eltűntek a pult végére rakott kis citrusfák cserepeinek takarásában, és a vendégtér hátsó részében foglaltak helyet, ahol diszkrét boxokra oszlott a tér. Szerette volna elkapni pillantásuk, hogy éreztethesse velük felkorbácsolt indulatainak minden kisugárzását.
 Áron felszolgáló visszasietett a család asztalától és a pincérkönyvbe irogatott. Letépte, amit írt és Rácz felé nyújtotta:
 - Négy fő.
  Rácz Jakab szakács anélkül, hogy Áronra emelte volna tekintetét, elvette a cetlit, és puffogva újra eltűnt a csempés falak között.
 Hátulról fiókcsapkodás hangjai hallatszottak a konyhából. Rácz hűtőbe nyúlt, serpenyő alá gyújtott. Bár pénzt kapott érte, kedvetlenül tette a dolgát. Ugyan százszor rosszabb lenne, ha nem tehetné, de mégis úgy érezte: nem szabad ember, kihasználják. Valószínűleg soha nem jutott még eszébe, hogy több ezer kilométerre ettől a helytől emberek még jól sem lakhatnak kegyetlen, kínzással felérő munkájukért cserébe. Pácolt karajt szeletelt, s közben látszott az arcán, hogy magában tovább mondja keserű mondókáját, miközben keze nyomán pirított fokhagyma illata libbent fel sercegve a tányérokból. Barátságosan sárgállott a burgonya köret. Egy fogás készen. Hozzákezdett a desszerthez. Dühe úgy tűnt, amilyen hirtelen támadt, el is szállt, s lelkiismeretesen díszítette meg az ételt. Nem haragudott ő már, csak megint bepöccent ugye, kissé stresszes.
- Kész van! – kurjantotta megszokottan, és úgy mintha egy hajó fedélzetén lenne.
Áron megnyúlt arccal, zsigeri rutinnal hangedlis karjára pakolta a tányérokat, és lendületesen, szinte röpülve a vendégek asztalához igyekezett velük. Karján a tányérgúla, úgy tűnt, kilengve megdől a kanyarban. Vissza azonban még gyorsabban jött, és meg sem állt a teraszon cigarettázó Ráczig.
- Azt mondtam fél adag! Most azt hiszi a vendég, hogy le akarjuk húzni. Nem igaz, hogy nem bírsz odafigyelni. Ez az egy asztal van, vagy ez is sok neked?
- Nem volt odaírva – védekezett nyilvánvalóan kamuzva.
- Hogy ne lett volna! Teljesen hülyének nézel? Kezd totál elegem lenni a befordult fejedből – vágta oda Áron indulatos szavait, s mert egyben az üzletvezető is volt, hát joggal tehette.
- Most mit vergődsz? Elnéztem, na és?
- Mi az, hogy na és? Hogy akarsz itt dolgozni, ha ennyit nem vagy képes megjegyezni? Csak négy vendég van – ismétli számon kérően. Választ nem várva otthagyta a vörös képű szakácsot, és visszatér a pultba. Arcán feldúltság látszott, de azért visszatért a sörcsap fényesítéséhez, amit előzőleg abba hagyott. Rácz sértődött, lehűtött ábrázatával kipréselte utolsó arc horpasztó slukkjait cigarettájából, a füstöt bika módjára pofája minden nyílásán erővel kifújva, remegő kézzel oltotta be. A szikrázó feszültség még egy darabig ott munkált mindkettőjükben, de a szócsatát folytatni egyikük sem akarta. Sok volt még hátra a munkaidőből estig.
 Rácz leseperte az asztalt, a vágódeszkát elmosta és mindent visszarendezett alap állapotba. Utálta ezt, és megint másnapos volt. Most még ugyan nem kért volna semmit, de azt már megfogadta, hogy mielőtt hazatér, a kisbolt előtt megiszik néhány sört. Ezt máshogyan nem lehet bírni, jutott ismét el erre a kijelentésre, mely egyben a megfelelő indokot is szolgáltatta az ivás miatt kiújult lelkiismeret furdalása elcsitítására. Sokat ma már nem szólt Áronhoz. Meggyújtotta a gázt, és vizet tett fel főni tésztának. Só és egy löttyintés olaj került a vízbe. Elő kellett készülnie azért a vacsorára. Gyorsan körbenézett nem fogyott-e el valami vészesen, s ezt követően hagymát kezdett tisztítani. Csípését is személye elleni támadásnak vette, és legszívesebben a kését és a hagymafejet a kukába dobva most azonnal indult volna a sörökért. A házzal szemben - ahol lakott -, taxiállomás és egy mosoda közé ékelődve éjjel-nappali kisbolt üzemelt. Külön kis klub volt ez amúgy a környékbelieknek, a zugivóknak, a hazatérő munkásbrigádoknak, akik egy kis bratyizás reményében tértek be mielőtt hazamennek a családhoz.
 Bármennyire is fasírtban voltak az iménti összezördülés miatt, egy idő után felülkerekedett dacos büszkeségén és arrafelé somfordált, ahol a hármas asztalnál Áron a napi sajtót böngészte. Előtte cseréptálban műzli, azt kanalazgatta az újságra hajolva. Rácz éppen csak megállt előtte és leereszkedő hangon azt mondta:
- Iszok egy sört.
 Áron fel sem nézett, úgy válaszolt.
- Igyál.
 Nem volt túl jó kedve, és nem érdekelte Rácz hülyesége. Rácz szakács nem használta el még a ”repijét”, ma még nem írt fel semmit. Sokszor volt ez így már az utóbbi időben. Az alkalmazottak ezerötszáz forintig fogyaszthattak. Étlapi áron. Ilyenkor Rácz úgy tett, hogy inkább nem evett semmit, hanem majd az este közeledtével négy-öt sört lassacskán magába borított inkább. Áronnak tulajdonképpen mindegy volt. Szombat volt aznap. Dögletes, sovány nap. Aki teheti otthon, vagy a rokonoknál ebédel, a kevés kivétel, pedig elvész a sok étterem éhes szájakhoz hasonlatos bejárataiban. Mivel vendég nem volt, Rácz a konyha helyett kifelé indult és a teraszon ült le az egyik asztalnál, cigaretta végett. A terasz sarkában álló cukorfenyő ágacskáit felélénkült szellő rezegtette, és a füstöt visszafújta arcába.  
 Kétségkívül az első, bő korty esik a legjobban mindig. Rácz idegeit nyugalom kerítette hatalmába, kiengedett, mint a fagyott hús a forró vízben. Elővette hát telefonját és üzenetet kezdett bepötyögni barátjának, Sztecsáknak, aki a város másik végén, egy Papírgyár zúgó hengereit figyelte, s valószínűleg ugyanazt forgatta a fejében, hogy ha egyszer eljön a hat óra, ”akkor a kisboltnál”. A májusi hőséget friss szél tette kellemessé, végigseperve az utca üzleteinek sora mentén. Szinte simogatta a bőrt, és nem hordta még a port, mint augusztusi testvére. Rácz erre a simogató fuvallatra önkéntelenül is felnézett, tekintetét a fákra és a felhőkre emelve. Ezt az időt szerette. Egyébként meg - jutott eszébe -, mennyivel logikusabban is gondolkodik ilyenkor az ember. Mennyire elragadó is a kedve, ha kedves söröcskéje lágyítja vonásait. Még az is meglehet, hogy Sztecsi komával valami buliba elnéznek. Az Index Caféban diszkót rendeznek a hétvégéről hétfőként visszatért, feltankolt, kipihent főiskolásoknak. Mindössze tíz percre az ő környékétől. Viszonylag új, igényes hely, ennek megfelelő árakkal ugyan. Ekkor azonban cipőcsoszogás és férfiak beszédének hangjai hallatszottak a lépcsőn lefelé közeledve. A lépcső aljára érve öltönyös alakok egymással udvariaskodva fordultak be a kitárt ajtón. A teraszon üldögélő Ráczot nem is köszöntötték, rá sem tekintettek. Ez ismét csak az önbecsülését sértette. A közeli biztosító ügynökei voltak. Gyakran betértek a hivatali idő végeztével. Némelyik előszeretettel hozta el néha a családját is hétvégenként.
 A konyha párájában zúgva forrt a tésztavíz. Fél percig elmélázott szeme az edény alján születő buborékok táncán, mielőtt a doboznyi száraztésztát bele zúdította. Miután megkeverte, a fedőt már nem tette vissza rá, de a fakanál kezében maradt. A tésztát főzése elején többször meg kell még keverni. Arra gondolt, amit rendelni fognak. Rántott sajtot, hasábbal. Tartármártást, meg ilyesmit. Meginnák ezek nyáron még a vörös bort is jéggel, ha nem szégyellnék. De miért van ez?
 Hozta is már Áron a cetlit. Gordon bleu füstölt sajttal szer kettő, babgulyás, túrós csuszák, az egyik juhtúróval, dupla baconnal, állt rajta arab íráshoz sokkal inkább hasonlító betűkkel. Átkozott bacon, szinte megtámadja az embert pirulás közben, majd kilövi a szemet! ”Csak ezt ne kéne” – csapta rá a csúszkáló szalonnadarabkák serpenyőjére a fedőt.
 A vendégtérben Áron szellemes szavakkal üdvözölte az új asztaltársaságot, és a biztosítósok gyomor remegtető kacagása hallatszott, majd dörmögő, kedélyesen sutyorgó beszélgetésük egymás közt, miközben Áron az italokat készítette tálcára. Pukk-sssz, hallatszott a négy sör, s ez megragadta Rácz Jakab figyelmét. Forgolódva kereste az övét is, s vigaszt benne mindenre. ”Na kezdjük” – büfögte. ”Ide mi is kell?”- futotta át tekintetével a kiszúrt rendelést. Panírozott sajtszeletek várták az olaj megfelelő hőmérsékletre hevülését. Olaj és gőz csap fel az ember pofájába egész nap. Estére már törölgetni lehet az arcomról – gondolta Rácz szakács, de azért csak tette a dolgát. A szemöldök úgy szívja magába akár a szivacs. ”Hihetetlen, hogy csak ezt tudják enni, meg az anyjuk főztjét. A változatosság, az új ízek, az ugyan minek!” - idegesítette magát. A meleg este ígérete került megint elő gondolataiban. A taxis haverok nagyhangú, éjszakai csoportja, a jóízű röhögések a hétvégi sztorikon, de most még csak hat óra és az Istennek nem ment az idő. ”A francba ezekkel a gyökerekkel! Hát nincs családjuk, nincs aki főzzön rájuk! Nem érdekel! Nem csinálom meg!” Halálosan unta már ezeket a nemtörődöm, ’csak gyorsan egyek valami kiadósat’ rendeléseket. Fejében a szitkok áradása annyira kitöltötte a rendelkezésre álló teret, hogy az utolsó sajtszelet meg is égett kissé a habzó olajban, de újat nem készített már, inkább vállalta Áron esetleges megjegyzéseit emiatt. Szólt, hogy kész a sajt, és dühében egy hajtásra kiitta a sörét. Legszívesebben felhívná Borrt, a másik szakácsot, és valami valószínűtlen indokra hivatkozva most rögtön lelépne. Borr talán ráérne, de Áron szótlan megvetése teljesen tönkretenné még azt a maradék jókedvét is, amit majd a nyűgös nap végeztével a kisboltnál meglelhet.
 Ez a nagy korty sör viszont már inkább tompaságot okozott agyboltozatán belül. Mosolygósan ülve nagyokat pislogni és cigaretták füstjét szívni-fújni támadt kedve. Ki is ment hát rágyújtani, s mire visszatért a tészta túlfőtt. Még ha spagetti lett volna, az nem sínyli meg oly annyira, de tollhegy tészta volt. Most mi a jó eget csináljon? – fújt nagyot bosszankodva. A tésztacsövek hosszában is szétváltak, mert elvesztették tartásukat. Szinte egy sem maradt meg csőnek. A szűrőbe zúdította, de ott látszott meg csak igazán, hogy csirizes massza az egész, nem több. Bámult rá egy pillanatig, ahogy a szűrőben gőzölgött punyin, de hamar rá jött, ezt bizony ki kell dobnia. Áront általában nehéz becsapni. A saját maximalista, precíz módján mindenre nagyon ügyel, ezenkívül kitűnő érzéke van, hogy megérezze, ha valamit meg kell néznie, le kell ellenőrizni. Éppen jókor lépett be, ezúttal is, de Perényi még nem dobta ki zaklatott munkájának eredményét. Védekezésként nyomban szóba hozta. De először nem szólt, csak a szűrőt kissé megemelve mutatta Áronnak, ami benne van.
- Bocs hapim. Elfelejtettem, hogy forr…, úgyhogy, hát… szétfőtt.
  - Hány csomaggal főztél? – kérdezte Áron jeges tömörséggel, de abban minden egyéb gondolata is benne volt, és sokkal kifejezőbben mintha nem túl bő szókincsében keresett volna oda illőeket. Aki ismeri, már érezheti mit gondol ilyenkor.
- Eggyel, csak egyet – válaszolt Rácz szolgálatkészen.
 Áron kézbe vette a szűrőt és tüntető beszédes lendülettel lökte belőle a szemétbe a ragadós mócsingot, amivé a tészta lett.
- Főzz még egyet! Ezt felírom. Nem hiszem el, hogy nem lehet oda figyelni. Most menjek holnap vásárolni? Vagy ha most jön be egy asztal, és mindenki pennét akar enni? Akkor várniuk kell majd, és a vendéget várakoztatni nem túl bölcs dolog, mikor huszonhét hasonló másik helyre is mehet vacsorázni.
- Véletlen volt – mondta Rácz leereszkedő hangnemben.
- Hm… Mi a véleményed a mai napodról? – kérdezte Áron fürkésző tekintettel.
 Rácz nem tudott, és nem is mondott erre végül semmit. Legszívesebben most azonnal lelépett volna, de annyira azért féltette ezt a kis állását. Ebben maradtak. Áron sarkon fordult és otthagyta a leforrázott Ráczot saját lelkiismeretére bízva. Kimondatlanul is tudta, hogy záróráig nincs több sör. Dühítette, hogy tényleg száz százalékig az ő hibája, de mégis dühének kicsapódási vetülete Áron és az egész szörnyű munka-mókuskerék lett, ahol őt nem fizették meg eléggé, és különben is, miért csak hétvégén jön a konyhai kisegítő. Túl sok van így rajta, azért van ez. Mivel kihasználva érezte magát, egyre inkább hanyag, gyatra munkát került ki keze alól, és sajnos ezáltal a lehetősége is hogy igazán megbecsüljék, egyre inkább csökkent. Abból ítélve, ami az előbb Áron szemében tükröződött, fizetésemelésre valós időn belül nem számíthat. Ez mostanra egy öngerjesztő folyamat lett, melynek középpontjában Rácz rossz lelkiállapota állt, és ezzel mindenki csak rosszabbul járt. A vendégek, Áron, és persze leginkább ő maga. ”Mindegy, legfeljebb kirúg. Egyébként is kit érdekel ez a büfé, meg ez a kistaknyos! Megnézhetnénk, ki mennyi dolgozott konyhán. Mit dumál ez itt, túlfőztem és kész. Nagy cég, megbírja” – gúnyolódott magában fortyogva. ”Írja fel, meg írjon hozzá egy magyar népdalt is! Fene bánja.”
 Dühét jobbnak látta munkába fojtani, s sürögve végigsöpört a konyhai munkafelületeken. Vágott, hámozott, kiborított, és helyére rakott mindent. Elméjében a küldetéstudat meggyőzte arról, hogy minden elkészített rendelés, minden összekészített alapanyag és visszarendezett felszerelés a kisbolti örömködéshez vezető út köveit jelenti. Csendesebb lett, darálta a teendőit. Záróráig mindössze egyetlen további cigarettát engedélyezett beszűkült tüdejének. Doboza maradékát is inkább estére tartogatta. Röpült az idő. ’Kente-vágta’, azt lehet mondani. Veszekedéseik zajából kijutott a vendégtérbe is. A vendégek villára tűzött falatja megállt útközben a szájuk felé, s cinkosan néztek egymásra. Szótlan - nehogy egy kicsiny hangfoszlányt is elszalasszanak - ettek tovább. Ingyen cirkusz. Az ilyet mindenki szereti.
 Óriási megkönnyebbülés volt mindkettejük számára az este tíz óra eljövetele. Rácz máris jobban érezte magát, hogy átöltözhet. Áron a barátnőjére; Katára gondolt, és nem akart mást, csak szuszogva bámulni a tévét egy kicsit, és aztán a pléd alatt ellazulva közelebb bújni az ő Katalinja meleg testéhez.
 Áron még egyszer végigjárta az éttermet, átnézett mindent, lekapcsolta a szagelszívót és a villanyokat. Lomhán lassuló hang hallatszott, majd az is elhalkult, és friss csönd terjed szét az üzletben. Sovány munkanapot tudhatott maga mögött, a különben nyereséges vállalkozás.
 - Na, most van vége a hétnek! – foganatosította kedélyesen Áron a tényt, hogy mindenki fellélegezhet, és átadhatja magát annak, ami a szombatból még megmaradt, és eljátszat a még teljes egészében előtte álló vasárnap tervezésével. Áron arcán ugyan nem látszott meg, de megkönnyebbülten adta át most már magát növekvő jó hangulatának.
Mára vége a felelősségnek. A kezét nyújtotta szakácsának, és ezzel elválnak.
 Rácczal szinte röpültek a lábai, olyan könnyűnek érezte most lépteit. Hazafelé útközben minduntalan bulizó fiatalok csoportjaival találkozott, és ez most annyira meghozta a kedvét a mai este elgörbítéséhez, hogy nyomban el is határozta magában, rábírja Sztecsi komát menjenek el az Indexbe ők is. Egészen biztosan érezte, hogy remek este lesz. Sőt! Az jutott eszébe, hogy mivel a váltásruháját ezúttal bent hagyta az öltözői szekrényében, tulajdonképpen semmi szükség sincs rá, hogy még a kisbolt előtt hazamenjen, úgyhogy egyenesen arra vette az irányt. Útközben mobiltelefonjáról felhívta Sztecsákot, a papírgyár gépmesterét, aki biztosította arról, hogy ő már tíz percen belül ott is lesz a bolt előtt, mivelhogy ebben a minutumban csukta be maga mögött az ajtót.
 Az éjszaka tiszta volt. Gyengéden rezegtette a pocsolyák vizének felszínét a szél, s ma este még a csillagok is jobban látszottak. De Rácz Jakabnak eszébe sem jutott felnézni az égre. Az valahogy nem az ő stílusa. ”Csak semmi érzelmesség!” sugallta magából egész viselkedése. Világ életében szégyellte bevallani az érzéseit. Képes volt őszintén szeretni egy nőt, de a gyengédség nem az ő asztala volt soha.
 A kisbolt mellett rögtön park kezdődött. Felnyírt bokrai és fái között, a kavicsos sétány mentén padok kínálták ülődeszkáikat egy kis itóka elfogyasztására, az arra tévedt hajléktalanoknak, vagy a környéken lakóknak. Nyári estéken nem ritkán minden pad foglalt volt. Néha a szemét is sok lett, amit a körbenéző rendőrök össze is szedettek.
 Az éjjel-nappali kisüzletnek egyébként is kialakult vendégköre volt. Az odalátogató társaság színes volt. Az utca népe. Taxisok a sarkon túlról, a környék iszákos férjei, utcakölykök - az eladó személyzet is jobbára fiatalabbak közül került ki -, rendőrök, és pár lány is. Amolyan volt barátnők. Autóknak támaszkodva folyt a társasági élet, miközben a park fái felett denevérek röpködtek vidáman. Ezen a friss levegőjű estén a megújuló természet ezernyi illatát hordta a szél. A tavasz már kibontotta szirmait, kiteljesedve ígérte a küszöbön álló nyár kéjesen bekövetkező fennkölt napjait.
 Sztecsáknak, Rácz Jakabnak, a Kenyérlángos étterem szakácsának, és Béla bá’nak, a mentősnek fejvörösítő derültséget okozott már a dobozos sörök jóízű fogyasztása. Jóízűen forgatták a szavaikat, egyetlen apró lehetőségét sem hagyva ki a tréfacsinálásra, a poén ’bemondásra’. Béla bá’, munkakörének felkavaró mivolta miatt volt kénytelen mindjárt megérkezése pillanatában bő negyed liter vodkát meginni egyszerre. Néhány, az arcán lefutó rángás, és legényes fintor után már hajlandó volt beszélni is a dologról.
 - Kutya egy nap volt ez. Egy hónapban egy ilyen bűven elég. Ezt másképp nem lehet kibírni - mondotta ismét szent meggyőződéssel, lehajtott fejét lóbálva. Tekintetét homályosította már a szesz. Szemei beljebb húzódtak üregében, és percről percre kifejezéstelenebbek lettek.
 - Ne búsuljon Béla bá’, hős maga a mindennapokban! – mondta Sztecsák, akit mindenki nagy szívéről ismert.
 -Mér búsulnék? Ugyan mindegy már!
És erre ittak! Rácz telefonja csörgött. Lebambult a hangra, és felvette.
- Hallo. – mondta kurtán, szigorúan.
- Na szevasz Pöcsöm öccse! – hangzott a hangszóróban. Zsolti vagyok.
- Óóó, bazdmeg, miért szám nélkül hívsz? Állítsd vissza majd.
- Mii? Jaa! Szám nélkül vagyok?
- Ahogy mondod tesa.
- Jaa, bocs. Mit akarok kérdezni…- mondta, és felvitte a hangsúlyt. Hát hogy merre vagy, mit csinálsz?
- Itt vagyunk Sztecsivel, meg ezzel a Bélával ni! Ezt hallva Béla bá’ Rácz felé rúgott, de suta imbolygás volt érezhető a mozdulatban, és Rácz röhögve hajlott el a lába elől.
- Na! Várjatok meg, megyek utánatok. Most indulok a házam elöl.
- Komolyan? Gyere, gyere, már jók vagyunk.
- Mindjárt ott vagyok, tíz perc. Na csöő!
- Oké, gyere. Csö-cső!
Ez Zsolti haverom, a Marsonál dolgozik – tájékoztatta Rácz a többieket felvidámodva. Jön ide.
- Uhuff, uhuhú – Sztecsák erre csak röhögött fejét hátravetve.
 Az utcai lámpa fényének sárgája szinte lefolyt a levelekről. Hiába volt szeles, mégis meleg maradt az este.
 Zsolti a Vasvári utca felől közelített. Át kellett kelnie a parkon. A besűrűsödött sötétség ellenére is jól látszott fehér melegítője, és sportcipője. Imádta, nagyon élvezte, hogy ismét visszatért a nyolvanas évek divatja. Amint Rácz meglátta, karját magasba lendítette.
- Naaaa! Mi a faszom van? Jó hamar ide értél.
- Rövid az élet, úgyhogy taxival jöttem.
- Három utcát?
- Hát, most na! Akkor annyit.
 Közelebb érve egymáshoz lehalkították hangjukat és a nagy öröm hátcsapkodásokká, és megremegően határozott kézfogásokká alakult át. Béla bá nem szólt egy szót sem, de nagyon jól szórakozott. Ezt minden kétséget kizáróan elárulta az a kakaóscsiga tekeredésére emlékeztető elmondhatatlanul bamba, óriáscsecsemő mosolya. Arca kipirult, a homloka fénylett. Úgy érezte, most jó társaságban van, ma vidáman megy haza. A közeli tízemeletes panelház nyúlketrechez hasonlatos, egyik beszürkült tapétájú lakásában lakott, sült krumpli illatú feleségével. Még az is lehet, hogy ma kedves lesz hozzá. De nem ezért volt ő általában szomorú. Furdalta sokat a lelkiismeret. Mégpedig a pénz miatt. Amiatt a pénzecske miatt, amit otthagyott a talponállók és kisboltok pultjain piára.
- Mi lesz ma?
- Megyünk valamerre? – kérdezett vissza Rácz.
- Hogy a picsába ne mennénk- rikkantotta Zsolt! Csak előbb jól leisszuk magunkat!
Ezen aztán mind krákokva röhögtek. Béla bá’ röhögés közben még egyik szemét le is hunyta, mint valami beteg madár.
- Szervusz, hagy mutatkozzam be – nyújtotta kezét Zsoltinak Béla a mentős.
- Orgován Zsolt – fogott rá.
- Tiszteletem. Fekete Béla… Magának hideg ám a keze. Rossz a vérkeringése. Szinte nincs is! Mutassa csak! – kérte kezébe sürgető udvariassággal Orgován Zsolti bal csuklóját a mentős. Nem szédül?
- Hát, ha egyszer most ittam meg egy pálinkát! Csoda lenne?
- Nem, nem – tette le sörét a kiadóablak párkányára Béla bá’- ez valami más.
 Csönd állt be a nagy rötyögés-röfögésben, és Rácz Sztecsákra pillantgatott, Zsolti meg a többiekre. Béla bá’ számolt, majd gondterheset sóhajtva elvette kezét Orgován karjáról, felnézett, s közölte: nagyfokú kimerültség.
- Ez akár veszélyes is lehet. Hívok egy kocsit.
- Hogy mit? – kérdezett vissza előrenyújtott nyakkal Orgován.
- Hívjuk a kollégákat. A mentőt. 
- Akkor jól értettem. – hökkent meg Sztecsák.
A furcsa helyzet előállt, és a mentőautó perceken belül meg is érkezett. A kiszállók kelletlenül üdvözölték munkatársukat.
- Ki a beteg? – kérdezte a szürke hajú, de még barna bajszú idősebb orvos.
- Janikám, ennek a jóembernek összeomlott a keringése, vigyétek be – mondta neki Béla bá’ végtelen határozottsággal.
- Nem érzem magam rosszul – tette hozzá félénken Orgován.
A mentős orvos Bélát válaszra sem méltatva megkérte Orgovánt, kövesse őt az autó belsejébe. Ott leültette a hordágy szélére. Vérnyomásmérő került elő, és megvizsgálták Béla bá’ gyanúját.
Amíg a mérés folyt, behúzták a tolóajtót és az ablakot elhomályosító bevonat feletti keskeny résen Rácz feje bukkant fel újra és újra, amint ugrálva próbált belesni a járműbe.
- Nézze uram, nem találtam semmi rendellenességet. A vérnyomása rendben van. Ezzel akár száz évig is elél. Ha csak nem készül ma halálra inni magát, Béla kollégánkhoz hasonlóan, mert akkor nekünk itt más dolgunk nincs.
- Persze, persze – válaszolta Kal. Azért köszönöm.
Az autó tolóajtaja súrlódva kihúzódott és kiszálltak.
- Béla – kezdte szigorúan a mentős tiszt – nincs semmi baja.
- De hát, szarul van. Nem látod? Mérjél neki újra!
- Dehogy mérek. Mi van veled?
- Kimerültségben szenved.
- Béla? – kezdte hozzá közelebb lépve mentős kollegája. Arca vádló volt, és tekintete Béla bá’-ét kutatta. Nem te ittál sokat? Mi van teveled? Nem voltál mindig ilyen. Menjél haza, a feleséged vár.
- Te ebbe ne szólj bele!
- Jó. Nem szólok. Akkor csak annyit mondok: menj haza!
- Uraim – fordult a többiek felé – viszlát!
 A mentő elment, és egy darabig elmaradt a nagy vidámkodás. Álldogáltak, forgolódtak, kiitták a sörüket. Orgován csak megkérdezte azért Béla bá’-tól, hogy ”mi volt ez”, de az meg csak hümmögött. Rácz pedig újabb sörökért ment be az üzletbe. ”Jó van Béla, sokat ittál.” Nagyjából így gondolt mindenki a történtekre, de bővebben beszélni senkinek nem volt kedve róla. Éjfél jócskán elmúlt már, és ideje volt eldönteni, mihez is kezdjenek az éjszakával. Elmenjenek-e bulizni, vagy inkább hazafelé induljon a csapat. Mentős Béla, Sztecsák és Orgován is azon a véleményen voltak, hogy inkább jól ki kellene aludniuk magukat, hiszen visszagondolva mégis csak úgy tűnt, hogy valóban fárasztó hetet tudtak le.
- Húzzunk a vackunkra – mondta Sztecsák.
- Igen? – kérdezte Orgován, akiben volt azért egy kis mehetnék, de egy pillanatig sem akart főkolomposnak tűnni a dorbézolásban.
 Béla bá’ soha nem ment volna diszkóba, vagy ilyesmi, de egy kocsmatúrában simán benne lett volna, ha talál még pénzt a zsebében, vagy valaki netán megszponzorálja, hogy eszméletlenre ihassa magát. Pláne ezek után a szégyenteljes pillanatok után. Valami bűnbánásféle vette elő magát azért a lelkében, mert hirtelen kezet nyújtott mindannyijuknak, és cigarettára gyújtva megindult a Vasvári Pál utca 74 szám felé. Útközben igen elgondolkodott a történteken, és most már ő is azt kérdezte magától, hogy vajon mi a csoda történik ilyenkor vele.
 Rácz azonban nem bírt magával, és sértődötten az ott maradottakra támadt, mivel látta, hogy valós esélye van az este ellaposodásának.
- Ne már! Most szopattok?
- Megyünk hapim – mondta ki Orgován Zsolti, az autószerelő. Elég volt.
- Mii? – lázadt be Rácz. Ó, menjünk már még valahova, holnap vasárnap. Majd holnap döglötök.
- Pont ezt nem akarom, hogy egy szar este miatt rámenjen a vasárnapom is. El akarunk menni holnap Katimmal Tokajba. Talán jó idő lesz.
- Neked sosem elég – tette hozzá Sztecsi.
 Rácz erre már nem is szólt semmit, csak sértődött pofát vágva elfordult. Kezével idegesen csörgetve kulcsát a zsebében. Lehajtott fejjel, tétován indult meg, de nem a haza vezető utcán. Szemmel láthatóan azon törte a fejét hová induljon, mi legyen a terv.
A két jó barát elköszönt tőle, és imbolygó alakjuk beleveszett a park sötétjébe, amin túl a közeli kereszteződés fényei látszottak. A négysávos autóút morajló zaja elhallatszott odáig, és Rácz egy darabig ezt figyelte, majd végérvényesen eldöntötte; nem megy haza, nem lesz gyík gyerek. Ő bizony összehoz még valamit mára. Már hallani is vélte fülében a dübörgő house zenét. Mennie kell, semmi kétség! Lázas sietség lett úrrá rajta, és még arra is meg akarta kérni egy taxis haverját, hogy vigye el odáig. Arra gondolt, mennyivel jobban festene, ha egy taxiból szállhatna ki a klub előtt, de a bérsofőr ismerős ezúttal nemet mondott. Esze ágában sem volt kiállni a sorból. Szombat este volt. Taxisoknak a főnap. Várhatóan ma este keresi meg a heti pénzének jó részét. Ezen morgolódott kicsit magában Rácz, de aztán lépteit belendítve, kezét zsebre vágva a Szandra diákszálló, innen is oda látszó épülete felé vette az irányt. A felsőbb szobák ablakai közül sokban lámpafény égett. A klub a szálló tövében volt. A fényekből ítélve jó néhány diák maradt bent bulizni a hétvégére. Nagy forgatag, teltházas buli ígérkezett. Ráczban a rövid gyaloglás közben elhatározás született: csajozni fog, és a legcsúnyább nőt is hazaviszi, ha kell, de ma valami történni fog. Ez nagy este lesz, jelentette - ki magának, mikor a stadion mögötti garázsok mellett kibukkanva meglátta a zsúfolt parkolót, és a nagy, színes tömeget az Index Cafe előtt.
 Ahogy közelebb ért, rögtön ismerősbe botlott. A jó öreg Misivel hozta össze a korhely sors. Ez a fekete hajú, fekete szemű, kerek képén átlagos vonású fickó régi ismerőse volt. Egy iskolába jártak. Pár szót váltottak parolázva, majd együtt mentek be. Rácz kifizette a belépőt, s miközben megkapott karszalagját a csuklójára fűzte, magában felkészült a hangulatra, átadta magát neki, és Misivel, hátát egy pillanatra sem szem elől tévesztve, az áramló tömegben a pult oázisa felé vették az irányt. Ment a lézerfény, torzultak a zene hangjai az irtózatos basszustól. A súlyos ütemek csattogására, minden belső szervük beleremegett, de itt mindenkinek ez jelentette a kedvenc kikapcsolódást. Ott verték már magukat az önjelölt táncosok a dobogón. Rácz arra felé tekintve azon csodálkozott el egy pillanatig, hogy vajon megesett-e már, hogy beestek a dj pultba. Ezt a posztot kivétel nélkül, minden este betöltötte valaki. Többnyire faluról jött lányok, akik minden bizonnyal már táncművésznek képzelték magukat. Készülődés közben, a kollégiumi szoba tükrében gyakorolták csábos mozdulataikat. Végre oda fértek, és Misi rendelt. Rafinált módon, rögtön két kört is kikértek, hiszen van, hogy fél órát is dekkolhat az ember a pultnál várva. Rácz mind kettőt ledobta, egyiket a másik után. Nem volt vesztegetni való ideje. Neki bizony időbe telik, míg berúg. Meghívták egymást oda-vissza. Rácz feje rövidesen ki is vörösödött, és egyre merészebben tekintgetett a lányok felé. Sohasem táncolt, inkább a táncolók, a tánctér szélén spanolt, ismerkedett. Akadt ismerős bőven, röpült az idő, s kívülről úgy tűnhetett, remekül érezi magát. A fejéből kiment már a munkahelyi zördülés Áronnal, holott ott volt még a feszültség türelmetlen indulataiban. Egyre csak a következőt italokat kérte. Alig érezte meg a piát. Amikor erre felfigyelt, arra a következtetésre jutott, hogy egész biztosan vizezik a piát, s ez nem járult hozzá kedve javulásához. Lányok keze után nyúlkált, rengeteget dohányzott, s közben körbe-körbe járkált a tömegben.
 Az éjjel gyorsan telt, ahogyan ez szórakozó helyen lenni szokott, és a hajnal közeledtével a részegség fejzúgató érzésén kívül, még semmi más izgalomban nem volt része. Misi barátja is kezdett ’elkészülni’. Kötekedőn tartott szóval egy nála jóval fiatalabb diákot. Karját a nyakára vetve beszélt az arcába hajolva, pár centiméternyi közelségből, s az kelletlen hallgatta. Jobbnak látta időnként bólogatni is. Nem tudta, mire számítson. Nem volt járatos a kocsmaarcok világában. Arca tükrözte, mennyire szeretne elszabadulni. Ekkor lépett oda hozzájuk a beindult Rácz. Azt tanácsolta, közelről ordítva Miska fülébe; menjenek ki egy cseppet a friss levegőre. Az kell neki, ” mer’ lefőtt, mint a kávé”.
 Misi bólintott, levált a letikkasztott fiúcskáról, az pedig megkönnyebbülten fordult el a másik irányba. A két koma megindult kifelé. Türelmetlen mozdulatokkal vágva utat maguknak a hátak és karok sűrűjében.
 Kijutva, röviden meg akarták tárgyalni, ”mi legyen Nyíregyen?”. Az éjszakából nem sok maradt hátra. Rácz további helyekre akart elnézni még, de pénze elfogyott. Üres zsebe a tehetetlenség érzését spriccelte hangulatába. Kezdte sarokba szorítva érezni magát. Mindennél jobban vágyott a benne felhalmozódott feszültség kioltására, vagy ennek hiányában a totális kiégésre.
 Három lányka bukott ki ebben a pillanatban a Klub belsejéből. Egymásba karolva, botladozva vihogtak. Részegségük és a buli csúcspontján tartottak.
 Rácz és Mihály szeme óhatatlanul rájuk tapadt. Hát ez az! Ők kellettek nekik! Utánuk kiáltottak hát nyomban, mielőtt még taxiba szállhatnának.
 - Ó! Sziasztok – kezdte Rácz a közvetlen kapcsolatteremtést, vágytól égő szemekkel, elnyújtott, hízelgő hangon.
 Megtorpantak a kérdésre, és a hang irányába fordultak. Rácz Jakab első ránézésre ízig-vérig magán hordozta a domináns hím jegyeit, így a pillanatnyi benyomás róla könnyen kiváltotta általában a lányokban a kulcsingereket. Hármuk közül a legalacsonyabb, szőke lány bátran viszonozta a küldött jeleket.
 - Helló fiúk! Valami baj van? – jött a humoros kérdés, melyen mindannyian igen jót mulattak. Misi Ráczra nézett, s jelentőségteljesen kimeredt szemmel vigyorgott egy szörnyűt. Mocskos gondolataik támadtak, nyomban. Rácznak ennyi bőven elég is volt ahhoz, hogy ösztönös mechanizmus beinduljon.
 - Baj az nincs, de képzeljétek rátok vártunk idekint, csak most meg már annyira zavarban vagyunk, hogy a lábunk is remeg, három ilyen topmodell láttán.
 Rácz és Misi megtették az első lépéseket feléjük. Az ”éjszaka királynői” kuncogva, fél füllel azért hátrafelé figyelve, tovább indultak a Sandra hotel felé.
 - Ezek fősulisok! Mi több, kollégisták! – örvendezett Misi.
 Erre Rácz csak egy halk, de annál elszántabb ”gyerünk!” – kel válaszolt. S a lányok után vetették magukat. Ráczban a kellő motiváció munkálkodott.
 - Várjatok egy kicsit! – szólt nekik.
 - Lányok! Légy szíves! – kurjantott még egyszer. Megszaporázták a tempót, nehogy a nőstények meglógjanak.
 - Mit akartok? – volt a reakció. Nincs cigink!
 A kis duci humorfelelős szavai nyomán megint kirobbant belőlük a feslett női kacagás. Nem kellett félteni őket, nem voltak ijedősek, ez mindjárt látszott.
 - Ne fossatok, az Isten szerelmére! Barátságosak vagyunk!
 Utolérték a lánytriót, de azok meg nem álltak volna, csak tipliztek tovább egymásba karolva. Kacérságuk csak olaj volt a tűzre. A szituáció valamennyire kedvükre volt, hiszen Rácz kék szeme, tetovált karja, és minden egyebe bőven beadta a vonzalom hatását. Világossá vált a Kenyérlángos étterem szakácsa számára, hogy ’jónak’ tartják, és annyi idő áll a rendelkezésükre, hogy verbális ráhatást gyakorolni rájuk, amíg el nem érik a kollégium bejáratát.
 Rácz világ életében értett a nők nyelvén, és magán hordozta azokat a jegyeket, amik miatt általában jó eséllyel indíthatott ilyen téren. Mihály nem szólt, alacsony termete, eléggé átlagos megjelenése rontotta esélyeit, de Rácz nyomán talán majd ő is zöld utat kaphat, s a ”közelharcban” már remekelhet. Ám felhívnia magára a jobb nők figyelmét jóval nehezebb volt, mint a rosszfiúsan jóképű Rácznak. Ezért tudta is, hogy bölcsebb dolog egy darabig Rácz fene nagy gyakorlatára bíznia az ügyet, s inkább hátul kussolt. Várta a kedvező fordulatot, a kínálkozó lehetőséget. Szaporodni vágyott.
 Ott tipliztek már a lányok mellett. Hármasukat két oldalról kísérték, miközben a tesnevelés tanszék sétányának kavicsai surrogtak talpuk alatt. A kollégium épülete karnyújtásnyira volt csak, s az alacsonyabb szintek nyitott ablakain egész jól be lehetett látni a szobákba, ahonnan virgonc nevetgélés, rádiózene, és ajtócsapkodás hangjai keveredtek a hátuk mögül jövő diszkó dübbenésével. Tulajdon képen az egész környék egy jókora szórakozó hellyé lett ilyenkor.
 - Fő sulisok vagytok?
 - Aha. – válaszolta a hangsúlyt felvíve, véletlenül egyszerre a középső, fekete hosszú hajú lány, akinek arcát szintén most először vehették szemügyre Ráczék, és a hangadó szőke.
 - De ti nem. – fordult Misi felé a legmagasabb és egyben a legvékonyabb leány. Hosszúkás arca, lefelé álló szemei és világos bőre volt. Nyúlánk alakja kicsit sem tűnt szexinek, s ez lehetett félénkségének oka is. Afféle halvérű, vénlány nővér típus.
 - Hogy ment a buli? – kérdezte tőlük Rácz Jakab.
 - Hát lassítsatok már! Na! Minek úgy rohanni? Nem tűntök nagyon fáradtnak.
 Összenéztek, és megint jót nevettek.
 - Csak azt akartuk megkérdezni, hogy nem tudtok-é esetleg a közelben egy jóféle helyet, ahol gyrost, hamburgert, vagy valami ehhez hasonlót zabálhatnánk? Ti biztosan vágjátok, mik vannak erre. Hova szoktatok menni ilyenkor?
 Persze Rácz Jakab mindenkinél jobban tudta hol, s merre találja azt a helyet, de most nem is ez volt a lényeg.
 - Hát …, van egy éjjel-nappali büfé a Garibaldin.
 - A Kőfal Jackson, az a neve. – közölte ezúttal sokkal komolyabban a fekete hajú lány, mind közül a legcsinosabb. Nagyobbacska orra erotikus bájt kölcsönzött napbarnított arcának, melyet nagyon előnyösen foglalt keretbe egyenes fekete haja. Zavarba ejtően jó csaj volt, és izgató komolyság érződött a hangjában.
 - Garibaldi? Az merre van? – kérdezett vissza Misi, hogy kicsit ő is magára irányítsa a figyelmet a bal szélen.
A lányok felé fordultak kérdésére, s a hozzá legközelebb levő nagyszájú szőke a Sóstói út irányába mutatatott.
 - Arra. Nem messze. – közölte kurtán.
 - Figyeljetek! Nincs kedvetek velünk tartani, ha már itt tartunk? – próbált Rácz a következő szintre lépni a küldetésben.
 - Meghívunk benneteket egy nagy kajálásra, ha van kedvetek, és lennétek olyan kedvesek elkalauzolni minket. Két ilyen jóképű srácot könnyen megtámadhatnak a kihalt utcákon éjnek évadján. Megvédhetnétek minket.
 Rácz tettetett huncut szavainak meglett a hatása. A hölgyek megint jót derültek.
 - Na? Mit mondtok?
 - Gondoljatok arra, hogy ezzel meg is lenne a napi jó cselekedetetek. – tette hozzá a visszautasíthatatlan érvet Rácz, s a hatással, amit szavai gyakoroltak, meg lehetett elégedve, de a sikerben még nem bízott teljesen.
 A három lány megint csak összenézett. Ebből Rácz arra következtetett, hogy összeszokott csapatot alkotnak már évek óta.
 - Á, nem. Majd máskor. – felelt sajnálkozva asszonyos hangján a duci.
 - Dehogy is! – vetette ellen Rácz. Biztosan bedobnátok valami jó kaját, nekem ne mondjátok, hogy tánc meg iszogatás után nem vagytok éhesek.
 - Ó, gyertek már! – győzködte őket.
 - Még csak fél négy! – szólt Mihály, de nem volt túl jó ötlet arra emlékeztetni őket, hogy mennyi az idő.
 Rácz ezt egy rövidke morgással rögtön jelezte is Misi komának, és még azt is, hogy jobb ha csendben marad továbbra is.
 Megálltak a lányok, mert megérkeztek, s a fiúknak ez csak akkor esett le, amikor körbenéztek, hogy mi okból kellett itt megállni. Előttük magasodott a diákszálló két kéken sötétlő épületszárnya, itt is-ott is hívogatóan sárga fényű ablakokkal. Rácz szakács és Misi is felbámult a felső emeleteire, s mindketten arra gondoltak sóvárogva, hogy minden bizonnyal kollégista főiskolásnak lenni lehet a legjobb dolog a világon. Beléjük villant a fájdalmas felismerés, hogy ebből ők már végérvényesen kimaradtak. Így nyirkos hajnal tájt, a két maguk fajta, félrészeg, szakmunkás iskolában edződött, külvárosi csávónak, egyenesen a földi mennyország vízióját sugallta a lakótelep méretű bastille. A gondtalan, fiatalos szabadság-érzés fellegvára. Misztikus vágyakozással fantáziáltak az odabent folyó életről.
 Nem is sejtették, hogy a kifejezetten jó tanulmányi átlag rostája miatt, valójában mennyire sok életképtelen, sótlan stréber alkotja a lakók masszív részét. Az ismerkedés kifogyhatatlan tárházaként gondoltak rá, ami igaz is volt, viszont az erkölcsösséget besúgó, magolós jó tanulók őrizték. A rendszeres dorbézolók, szeretőbújtatók, és szobában füvezők előbb-utóbb beköpés áldozataivá váltak, a gyanúsan örökké csöndes szobák savanyú képű lakói által.
 A lánykák búcsúztak, és lassú léptekkel elindultak a főbejárat lépcsője felé. Jópofa kis esetnek fogták fel a két srác próbálkozását, de semmi többnek. Megajándékozták Ráczot és Mihályt egy utolsó bátorító mosollyal, pá-pát intettek, megfordultak, és dülöngélve, sutyorogva lépkedtek fel a lépcsőn. Rácz, alig hitte, hogy ilyen hamar lerázták. Vérig sértette önbecsülését. ”De most ez hogy? – töprengett. 
 - Basszameg! Jó hamar ideértünk.
 Kétségbeesett, riadt érzés kerítette hatalmába, hogy itt a vége a jó kis estének, de megkoronáznia nem sikerült. Ebbe nem volt képes beletörődni.
 - Na ne! – tört ki belőle, a csajok után bámulva.
 - A faszomat! Nem lehet itt vége!    
A rá törő ”nincs tovább” érzéstől elméjére egyfajta redőny csúszott rá, és önkéntelenül cselekedve a két fotocellás ajtó között tartó lányok után lendült.
 - Héj! Ti! Várjatok! Egy pillanat!
 Hármasával felugorva a lépcsőfokokon, már bent is termett az épületben, kiáltásával szaggatva szét a pirkadat időtlen, szemérmes csendjét. A recepciós pultban szolgálatot teljesítő biztonsági őrök, eddig csak amúgy fél szemmel figyelték az odakint ólálkodó fiúkat. Teljesen megszokott dolog. Így megy ez minden hajnalban, az első naptól fogva, miután a kollégium felépült, s birtokba vette több mint ezerkétszáz fiatal, és persze, amióta hetente kétszer diszkót is rendeznek nekik. A fiúk az utolsó méteren is próbálkoznak még az elkísért lányoknál, és utolsó cigiket szívnak el velük a bejárat előtt generációk óta. Bevárják egymást az óber társaságok. Kurjongatva érkezik haza az a néhány fáradhatatlan tesis, akiknek sosem elég a piából, fickósra isszák magukat, és még másnap délben sincs kedvük lefeküdni. Kiszámíthatatlanul kipattanó balhék történnek időnként, és meglehetősen csúnya esetekben is helyt kellett már állnia a kétszemélyes biztonsági porta-szolgálatnak. Az otthonról kiszabadult, túlzottan felszabadult diák a másodperc tört része alatt képes elkövetni a legnagyobb marhaságot. A diploma megszerzése során agyműködését nem kímélve, a felnőtté válását sokszor ököllel próbálja kinyilvánítani. Főként a testnevelés szakok hallgatói érzik fontosnak a ranglétrán elfoglalt pozíciójuk beállítását, ’újratárgyalását’, a létező legegyszerűbb, legősibb módon. Náluk ez a buli része és az alkohol fogyasztás mellékhatása. Megfékezésük szerves része az itt dolgozó kiszolgáló személyzet munkaköri leírásának.
 Így hát, nem is volt különösebben meglepő, mikor egyszer csak rutinos fürgeséggel lendült akcióba a két, repülőgép pilótának tűnő, egyenruhás szakember. Ugyanabban a másodpercben cselekedtek, amelyikben Rácz ”felindult” Jakab, a Kenyérlángos étterem szakácsa, átjutott a második fotocellás ajtón is, s kiáltozva igyekezett az épület belsejébe vezető folyosók egyikére befordulva, Rácz szeme elől épen eltűnő három barátnő után. A mozdulatok, mellyel a jogosulatlan behatolót kezelték a helyszínen, hiánytalan szakértelemről tanúskodtak. Ilyen eset előfordulásakor, első lépésben fel kell szólítani az illetőt, hogy mutassa fel az érvényes kollégiumi beléptető kártyáját, mert az egyúttal a szobájának is a kulcsa. Így tehát ennek hiányában jogosan merül fel a kétség az illető, épületen belüli keresnivalóját illetően. Ezen a zölden derengő, rigó rikkantásos hajnalon történtek alkalmával azonban az elő szabályt kihagyni voltak kénytelenek a derék biztonságiak, s egy oroszlán kíméletlenségével, és erejével vitték le Rácz Jakabot a földre, miközben az odakint kábán várakozó Misi haver ezt látván, fejét csóválva kotorta elő utolsó szál cigijét kabátjának zsebéből. Mint egy brooklyni magándetektív, ki ezen a szent helyen és pillanatban oldotta meg a nagy ügyet, lemondóan lassú léptekkel indult is haza a parkon át. Mintegy aláfestésként az első slukk filozofikus hangulatú kifújásához, még jól hallotta Rácz őrjöngő, rekedt ordítását, mígnem a fotocellás üvegajtók vissza nem záródtak, diszkréten elrejtve a problémát.
 Mihály, vissza se nézett. Ez ennyi – gondolta -, majd este felhívja. Végül is, most már jó kezekben van.       
 
 

Szólj hozzá!

2009.05.28. 18:32 Vi Csu

a magány

 

A magány az, ha egy kicsi pók mindig előjön a szappantartó repedéséből amikor fürdesz, s te már várod, és örülsz neki.

Szólj hozzá!

2009.05.24. 23:03 Vi Csu

Melonka

Melonka

 
 
 A pergő napok eredményeképpen lassan, de biztosan öt hónapra rúgott az állandó munkával töltött idő. Nem az első alkalommal élt a lehetőséggel, hogy elvállalva két ember munkáját, jó pénzhez jusson.
 Miért dolgozik valaki annyit, amennyit csak lehetősége van? Talán ezt éppen az szeretné a leginkább tudni, akivel történik. Megeshet, ha bevallaná önmagának mélyen rejtőző okát, s megállna egy pillanatra, a következőben már máshogyan látná a helyzetét. Ám ez nem könnyű, főleg ha valaki mindig is hadilábon állt az akaraterő dolgában.
 Ebben a történetben sincs ez másként. Ennek az embernek, munkába menekülésének hátterében, valamiféle fájdalomcsillapító, makacs küldetés tudat, és mélyülő lelki válsága lapult.
 Az első, szakácsként elvállalt ’mindennapozás’ az ő nevéhez fűződött itt, az Árnyas étteremben. Ebben a minden napi, végül is két műszakot felölelő beosztásban a rekordot az étterem jelenlegi üzletvezetője Áron tartotta. Egy hetes kihagyással öt évig dolgozott folyamatosan. Öt éve állt ki a Smaragd utca sarkára, ha újra beköszöntött a tavasz, és vele együtt az első igazán meleg délután. Áron üzletvezető ’mindössze’ kitartásának és kivételesen megbízható jellemének köszönhette, hogy az utóbbi két évben, már mint üzletvezető és Zsenya egyenjogú üzleti partnere is lett egyben.
 Zsenya, a harmincöt éves ukrán származású vállalkozó volt megteremtője ennek a nyíregyházi vendéglátó egységnek. A Magyarországgal keleten határos és meglehetősen elmaradott, kaotikus Ukrajnából érkezett a kilencvenes évek végén családjával a háta mögött, a magyarországi viszonylatban ugyancsak legszegényebb Szabolcs-Szatmár Bereg megyébe. Hogy itt letelepedhessenek, munkahelyet teremtett néhány magyar számára, akik az első hónapokban sokszor alig értették mit is mond tájszólással kevert, hiányos magyarságával. A szívük mélyén mindannyian nagyon tisztelték Zsenyát.
 Sorsok fűződtek aztán össze ezen az új helyen, mialatt a kezdeti években sikeresen beindult az üzlet.
 Egy sovány, barna fiú fehér ruhában, kezét a kemence fogantyúján tartva a bent végbemenő folyamatokat tartotta szemmel. Fél füllel, odabent a konyhában folyó beszélgetést figyelte. Áron ismerősének mesélte az új életét, és éppen elérkezett ahhoz az ezerszer megfogalmazott kijelentéséhez, hogy ő rövid időn belül mennyire sokszor bizonyította Zenyának rátermettségét az üzletvezetői megbízásra. A szóban forgó Árnyas étterem kulcsainak és a riasztó kódjának végső rábízására.     
- Nagy dolog! - jegyezte meg az iménti sovány szakács némi irigységgel a szavaiban, miközben tésztás kezét a derekáról lógó konyharuhába törölte. Homlokán izzadság látszott.
  Ő Borr Dániel, az Árnyas étterem szakácsa. Borr, mindig is úgy érezte, hogy a konyhai munka időigényessége miatt szakácsként kevés eséllyel rázódik bele valaki az üzletvezetői teendők kézbentartásába. Arról nem is szólva, hogy a kemencén túlra csupán kis papírszeletkék képében jut be a valóság. Ugyanakkor, mégis úgy érezte, sokszor igazán megnyugtató tud lenni ennek a külvilágtól kiszorított környezetnek ez az állandósága. A megszokott tennivalók örökös körforgása és összefüggése jó előre kiszámítható. Az idők kezdete óta minden nap dagasztással, kemence kisöpréssel kezdődik, és legalább ennyire biztos, hogy elpakolással, felmosással ér a véget.
 A ’műsornak’ folytatódnia kell, és kellett akkor is, mikor egy napon Áron menyasszonya, Linda meghalt. Áron üzletvezető egy egész héten át üvöltött a fájdalomtól. A rátörő, őrjítő hiányérzet és üresség egybemosta az éjszakákat és a nappalokat. Ilyenkor nincs más gondolat, csak a ’miért?’ kérdés elkerülhetetlen megfogalmazódása, mikor minden arra a lényre emlékeztet, aki tegnap még ide tartozott, s úgy érezzük valójában ő hagyott minket magunkra, hogy a félelem és a magány martalékává legyünk.     
 Azokban a démoni napokban került a legközelebb a bezárás szakadékához az Árnyas étterem, de az idő múlásával biztonságos messzeségbe el is távolodott attól. Jövőbeni fennállása pedig, még soha nem volt ennyire biztos, mint mikor e sorok íródtak. Sok víz lefolyt ilyen-olyan medrekben, eltelt egy kis idő, ami maga alá temette a fájó érzéseket. Az elmúlt években kapaszkodó lett Borr szakácsnak és Áronnak ez a hely. Úgy tudtak a munkába menekülni a szomorúság elől, hogy az kezdett az üzlet javára válni. Borr sebzett szívvel, bús kilátástalanságban élte napjait. Az ő esete, szenvedésének kíméletlensége annyiban különbözött Áronétól, hogy a lány, akit szeretett, nagyon is élt, és bérelt szobájának ablakával szemben lakott, az utca másik oldalán. Ez azért volt így, mert nem akadt más kiadó szoba a városban, ami kitellett volna Borr szakács sovány pénzéből az iszonyú éjszakai veszekedést követő reggelen. Viszont rögtön elfoglalhatta, és miután kivette, az egész napot ott át is aludta. Két hétbe is bele tellett, míg aztán egy másikat beintézett. Ezért aztán jól láthatta, ha otthon van és ég a lámpa a lány lakásában. Ez az ablak, habár csak egyetlen volt a sok kivilágított ablakszem közül, amiket esténként láthatott, olyan fájó képeket, riadt gondolatokat teremtett, hogy alig bírta szíve fájását épp ésszel elviselni. Három és fél év együttélés után semmivé vált az egyetértés, már semmit nem jelentettek a közös tervek, és rá kellett jönniük, semmi sem maradt a szerelmükből. Áron üzletvezető és Borr szakács kínlódása, jóllehet nem volt egyformán kegyetlen, de természetét tekintve eléggé hasonlított. Végre megtalálni és azután elveszteni az igaz szerelmet, tipikus emberi történet. Ettől azonban semmivel sem lett ez könnyebb számukra.
- Bírod még hapim? - kérdezte Áron, egy hömpölygőn ködös, kora reggelen. Vásárolni kellett menniük az étterem konyhájára. Ez egyike volt kettejük közös kötelességeinek, és bár többnyire elég korai felkelést igényelt, ugyanúgy a munkaidőbe tartozott. Borr feladata volt a lista összeírása. Mi az, ami elfogyott. Áron pedig megvette, illetve, közösen megvitatták, ha valamin változtatni kellett, s lehetett. A jobb minőségűt megvenni, vagy esetleg ha valamin spórolni lehetne. Előfordult néhányszor, hogy Áron egyedül ment el a hatalmas raktáráruházba a város peremén, és volt hogy Borr ejtette útba a piacot, mert Áron nem ért rá, de ezen kivételes alkalmak is csak azt mutatták, hogy általában együtt intézik a beszerzést. Közös ügyük volt az Árnyas.
 - Ja, semmi gond, csak korán van. - dörmögte Borr, akinek a hangja ilyenkor mindig rekedt volt.
 A garázsajtó automatikusan lezárult mögöttük, és Áron gázt adva legurult a garázsfeljáróról, bele a sűrűsödő reggeli forgalomba. Nyíregyháza nem valami nagy város, de ahhoz eléggé megduzzadt, hogy soha ne aludjon.
 - Ha szabadnap kell, csak szólj, behívjuk Zsoltikát. Azt nem akarom, hogy kikészülj. Mondjuk, teljesen nyugodt is csak akkor vagyok, ha te vagy a konyhán.
 - Á, nem. Nyugi. Minden viszonylag rendben van. Majd ledőlök még kicsit otthon, ha visszajöttünk. Sokan lesznek ma. Jönnek a kártyások is, ugye?
 - Kifizetted az albérletet? Mennyi lett a fűtésetek?
 - Tizenöt ezer lett csak a fűtés. Iszonyat.
 - De, az három felé megy. Hárman vagytok, nem?
 - Hát, ja. Így a legolcsóbb. Rajban élni, mint a halak.
 - Nem tudom, hogy bírod, olyan zsúfoltan lenni vadidegenekkel? Mi van, ha egyik este összejön egy lány, hova viszed? Nem kellene elköltöznöd? Segítek. Egy vasárnap alatt elvihetnénk minden cuccodat. Autóval hamar megvan, csak találj egy másik lakást.
 - Nem kell. Sem másik lány, sem más. Csak szállás, érted? Arra kell.
Kicsit el is akadt itt a beszélgetés miközben a debreceni út felüljáróján haladtak. Borr első épkézláb gondolatait fűzte, miközben Nyíregyháza ipari övezete pergett el jobbra az ablak előtt. Raktárak, gabonasilók, futballpályányi kopott, szürke csarnokok, hangárak rozsdás vasajtóikkal. Egyik-másik évek óta használatlan.
 Borr szomorú volt. Felkeléstől lefekvésig. Még álmaiban is. Egy kérdést rágott folyton; Mit keresek itt? Aztán egy sóhaj kíséretében arra jutott mindig, hogy "haza" akar menni. De nem úgy, ahogyan a nyűgös gyerekek miközben az anyukájuk vásárol. Oda vágyott, ahol nyugalmat lel, ahová valójában tartozik, de most még nem tudott rájönni, hogy hol is van az pontosan. Úgy akarta érezni, már egy ideje életében, hogy megérkezett végre.
 Kínjukban döntöttek úgy Áronnal; nem hagynak maguknak szabadnapot. Lefoglalta őket az Árnyas mindig újabb gondja, szinte a teljes napot igénybe véve, mert könnyebb megszökni a gyötrő gondolatok elől, ha kellően fáradtan és későn ér haza az ember üres lakásába, vagy nyúlketrechez hasonlatos szállására.
 
 Így esett, így szokott rá ez a Borr nevű sovány szakács, hogy hónapokig és jó sokat dolgozzon, s mert távol élt a családjától, a gyökértelen életmód boldogtalanná tette. Úgy gondolta; magányos szórakozásaira elég egy vasárnap is. Hallgatag és magának való lett. Nem bírta társaságban, nem érdekelte, bármit is akartak mondani neki. Veszélyesen eltávolodott a családtagjaitól. A friss csalódás mérgezte meg, még csírájában új kapcsolatait.
 Idővel a város régi bája is megkopottá lett szemében egy hűvös nyár után, mert akikkel együtt színezték ki megváltoztak, elmentek, vagy elmúltak üresen hagyva a főiskolás albérleteket és a kollégiumok élettel teli szobáit. Nem lehetett többé összefutni velük a kávéházak teraszain és hiába várt rájuk a beavatottak földalatti bulijain. Teljesen úgy tűnt, a folyamatot nem lehet megállítani, és végül eljött az az idő is, mikor egyetlen köszönés, vagy ismerős feltűnése nélkül ment és tért haza a főiskola könyvtárából. A kezdeti, mámoros napokban nem is gondolt rá, hogy ez majd másként is lehet, hogy a fiatalos lendületű világmegváltás napjai meg vannak számlálva.
 - Csak az itt, csak a most számít!- hangzott el Borr szájából, miközben hanyagul hátradőlt a fotelban. Nem vagyok hajlandó a legszebb éveimet önmegtartóztatásban eltékozolni.- mondta, s a hangja megtelt felülemelkedettséggel.
A fotellal szemben Tóth ’frivol’ Tamás a nyitott ablakban könyökölt.
-Na! Azért a jövőnket is most kell megalapoznunk. Az életem nem az őrületről, meg a bulikról fog szólni. Látod szinte ki sem pakoltam. Csak elvégzem a fősulit, zsebre vágom a diplomám, és szélnek eredek. Egyébként még azt sem várom meg, mert húzok innen, át az iparra. - szólt, kifújta a füstöt az ablakon és szembefordult Borr-ral. Enyhén zöld ingben volt és egész éjszaka nem aludt. Válla fölött látni lehetett a fiatal nyár villódzását a szemközti ház falán, és a fák levelein.   
 Ami igaz is. A szobája a legkisebb otthonosságot sem mutatta. Még takarítani sem volt hajlandó. A másét nem. Szédült egy figura volt, de izgalmas gondolataiban mégis ott volt a racionalitás. Borr ezért nagyon szerette.  
- Nekem kell a szabadság - bökte oda Borr egy idő után-, amit itt meg is találtam, egy másik városban, egy másik iskolában. Jó itt veletek, csak az a baj, hogy én nem tudok úgy gondolni az életre, mint valami …, egyszóval nem tudom ügyesen beosztani. Egész életemben fog valami érdekelni és majd azzal foglalkozom. Mindig más, ahogy idősebb leszek és egyre punnyadtabb. Engem elég sok minden érdekel, tudod?- s ezt úgy mondta, mintha az édesanyával vitatkozna. Úgyhogy elveszett ember nem vagyok, lehet gazdag nem leszek soha. Az élet igazi célja amúgy is a szépségkeresés és az alkotás folyamata, az ember nem téved el soha, ez a Föld az otthona. Menni, menni kell, én úgy látom, csak ennek van értelme.
- Hm. És a túlélés. Arról is szól az élet – mondta Tamás.
 Borr másik cigit gyújt meg. Akkor észreveszi az előtte lévő tanulnivalót, a fénymásolt tételeket az asztalon. Szava elakad, feláll, ide-oda járkál. A szekrényhez megy, felveszi az inget, amit a vizsgára készített ki.
- Mennyi az idő komám, mennyi idő van még? - kérdi aggódva. Valami tűzifát dobni kellene a gyomrunknak, nem gondolod?
- Egy óra és még egy kicsi. Utána go! – közli Tamás nagyon elfoglalt hangon, a tükör elől kihajolva. Képzeld, egyáltalán nem vagyok éhes! Mintha soha nem is lettem volna. Ez ám a durva érzés. Enni meg aludni amúgy sem divat mostanság. Mindegy, a lényeg hogy ez a vizsga a helyére kerüljön. Minden a helyére kerüljön... - mondta ezt különös hangon.
Ekkor Tamás fújt egy nagyot, elengedte a megkötött nyakkendőjét és mélyen a saját szemébe nézett. Békához hasonlatos szemében egy sorozatgyilkos elszántsága látszott.
 Borr visszaült a fotelba, szemben a nyitott ablakkal. Tanulni ugyan nem sokat sikerült az éjszaka, gondolta, de tenni akarásának és kiváló hangulatának köszönhetően reális esély volt arra, hogy sikerüljön a vizsga. Felállt, megmozgatta a bokáját és odament az ablakhoz. Kifelé bámult, el a háztetők felett. Hirtelen úgy érezte, hogy ez az átvirrasztott este sokkal fontosabb momentum az életében, mint maga a vizsga. Odafigyelt egy éjszakán át valakire, s mire reggel lett, már máshogyan nézett rá. Saját maga is megváltozva kissé. Valaki nagy hatással volt rá az elmult órákban. Mire jött a reggel, már barátjának érezte Tamás nyurga alakját, de ennek a barátságnak, még sok mindent ki kell állnia, hogy megmaradjon.  
 Boldog ember az, aki soha nem ér beszélgetéseinek végére egyetlen, örök barátaival. Gondolataik összekapcsolódnak, megkönnyebbüléssel merül el társágukban. Életük nagyszerűségébe vetett hite önmagát erősíti. Szeretet és együtt töltött idő létrehozza a láthatatlan kötést, megtöltve emlékezetünk fiókjait, melyeket szívszakadva nyithatunk majd ki az út végén. A barátság nem más, mint az emberi közelkerülés.  
 - Ha ez megvan, akkor két napra leereszthetek. Pont hétvége. Debrecenben fesztelen fesztivál. Négy koncert, utána sav bázis Dj Zsupival és az éjszaka teremtményeivel. Bent maradnak a Zsüszáék. Zsüszá, meg Gabszi. Velük el lehetne menni. Múltkor is mezítláb jöttek haza reggel. Megálltak még a zöldségesnél is szétröhögni az agyukat.
- Mekkora barátnők.- vágott közbe Tóth Tamás. Gabszi jó’ meg van kattanva, az már biztos. Vagy inkább, csak ha rossz kedvű. Zsüsza-nak meg mi egzotikus arca van, és nem sűrűn hord melltartót. Meg jók a ruhái is. Hallod! Fixen nagy buli kerekedik, ha velük indulsz meg.
- Ja, amolyan ’csak faszán-lazán’ lányok. 
 Borr ekkor még teljesen bizonyos volt benne, hogy a főiskola megújuló közösségében mindig megtalálhatja majd a barátság és a szerelem nagy pillanatait. Nem lesz baj, ha végeznek és elmennek azok, kikkel együtt fedezték fel az élet leginkább nekik való izgalmait. De az egykor tökéletes harmónia, a megunhatatlan bulikkal és az ismerkedés kifogyhatatlan alkalmaival nem tért vissza soha többé. Majd a legfontosabb szál is elszakadt a mámoros bőségben fogant szerelem porba hullásával.
  December volt, és jeges szél kujtorgott az utcákon. Magányosnak érezte magát, mindentől kívülállónak. Egy csapásra megértette, miért volt kapcsolatuk olyan határtalan erejű az elején, miért tűnt lehetetlennek egészen betelni a csodával, ami megszépített mindent, csak meg kellett érinteniük egymást. A másik vonásaiba merülve titokzatos boldogságban lett részük. Ám de, számukra akkor még érthetetlen fordulataiból, melyeket képtelenek voltak visszafordítani, egyre biztosabban érezték, valamiféle új, rájuk törő végzet felé sodródik kapcsolatuk. Feltartóztathatatlan volt. Leginkább a nyár és a tél minden évben megismétlődő tragédiájához hasonlított.
 Mikor beállt a tél a sovány Borr szakács szívében, biztosra vette, soha többé nem éledhet újra ez a szerelem, pláne nem valaki mással. Még mindig nem értette, hogyan veszíthette el, de azt már igen, vissza nem kaphatja. ”Másik nem kell, minek is, hiszen nem lesz másként úgy se.” Hová tűnik el a szerelem, ki tudja? Nagyon boldog volt vele, de persze hülyén eltékozolta napjait, pedig törékeny, mesés időszak volt. A nagy szabadság, amit visszakapott, mint valami leadott kabátot, megbüdösödött a kitörölhetetlen emlékek miatt. Semmi sem tűnt olyan jó ötletnek, mint világgá menni és új életet kezdeni. Előröl kezdeni és ájulásig dolgozni. Akárhol, és még több pénzért. Abból nagy baj nem lehet. Állandóan az emlékeit pörgette, és ez a munka viszonylagos magányában jött elő igazán. Becsapva és kifosztva érezte magát az élet új tanulsága miatt. Csak eltelik majd hasznosan és tisztességgel az élete, gondolta, hogy meddővé válva, keményre kérgesedve ne is kapaszkodhasson meg szívében a ragaszkodás, a vonzalom csírája. Visszahúzódott önmagába és elhitte, senki meg nem értheti bánatát. Felfogása sötétebbre változott, s mindenkinek feltűnt, mennyit komolyodott, mert elment a kedve még a jó öreg bulizástól is. Kidolgozta magát rendesen. Az új albérlet többi lakói ezt látva kezdtek végre felhagyni a ”csöves hippi” emlegetéssel és az ”életcél, család, legyen valamid” kezdetű jót akarással. Kihozta a legtöbbet a napból, jobb híján az Árnyas étteremért. Úgy tervezte; majd évről évre többet keres és kedvenc időtöltéseit felélesztve pénzt gyűjt, s ha úgy alakul elkezdi ő is a fészekrakó ösztön sugallta, vége-nincs gyarapítását mindannak, amitől a körülötte lévők meggyőződhetnek róla; mégis ”ember” lett belőle.
 Lemondott az életéről. Öngyilkosság volt ez, és Borr lelke lassan lesüllyedt az önsajnálat barna tavának fenekére.
 Visszahúzódott legbelülre, tette a dolgát, ahogyan elvárták. Egyedül szeretett lenni, mert csak olyankor jöttek elő az emlékek foszlányai. Némelyik, mintha nem is vele történt volna, vagy legalábbis ötszáz évvel ezelőtt. Célokat tűzött ki, mint a felemelkedés létrafokait, kiragasztva a listát szekrénye belsejébe. Igyekezett a gyakorlatias, okosan élők tanácsait megfogadni. Nem zavarta már az sem, hogy olyanok veszik körül, azokkal lakik együtt, kiknek pontosan afféle dolgaik, és gondolkodásmódjuk van, mit nem tudott megérteni, de eddig még csak elviselni sem.
 Ellenben, működő megélhetési módszerük volt. Középszerű, ízléstelen, takarékos és unalmas, de működő. Úgy próbálták helyüket jól megállni a társadalomban, hogy hajszálra lemásolták a másoktól látottakat. A tömeggel tartottak. Igyekeztek még véletlenül sem kilógni a sorból, hiszen mindig azt a szöget éri az ütés, amelyik kilóg. Azt be kell verni. Olyan volt ez, mintha abroncsot próbált volna magára erőltetni. Levágta minden kiálló hajtását. Álmában azonban érezte Borr, de a Napnál világosabban, hogy ez nem ő. ”Miért kell másnak lennünk?”- került elő a kérdés megannyiszor. Dühösen ébredt, de kinézve az ablakon máris eszébe jutott, mit is várnak el a ’rendes embertől’.
 Az olvasás és a naplóírás megmaradt. Napról-napra próbálta megörökíteni a képet, ami ezt a kort és az erre felé élő embereket jellemzi. Ismét nagyon vágyni kezdett a horgászat után, mint az egyedüllét újabb alkalmaira. A könyvek vigasztaló történetei ezután is segítettek megőrizni legalább az igazi értékek felismerésének képességét a mindennapokban. Beiratkozott tanfolyamra. Sokat szívott, hogy meg tudja nézni a leggagyibb műsort is a tévében, anélkül, hogy felidegesítené, mennyire elvesztegetett idő élvezetük. A könyvtárba látogatás egyre inkább szerepelt a napi kimozdulás programjaként. Azt lehetett mondani, minden nap ott kötött ki amint nem volt különösebb dolga. Komolyan úgy gondolta ezekben a téli hónapokban; minden egyébnél jobbat tenne, ha hetekre beköltözhetne valamelyikbe, de leginkább a főiskola könyvtárába, ahol a sorok között eshetne össze minden áldott este, s a kora reggeli félhomály érzelmileg megterhelő hatása helyett, az időtlen állandóság neonfényére ébredne fel, olvasással töltve az egész napot. Nem a választ keresné a kérdéseire, inkább a tudata és fantáziájának állandó lekötése miatt. Pont úgy, mint a nyugtatók nyugtalanító gondolat leterelő hatása. Legszívesebben egészen alámerült volna az irodalom világába, ameddig csak úgy nem érzi, hogy nem okozhat gondot a valóság pusztító hatása. Szellemileg megerősödhetett volna, de persze ezt nem lehetett összehozni.
 Fog szorítva, de egyetlen panasz nélkül kibírta a hónap végéig, a következő fizetésig, a legközelebbi nyugodt percig. Görccsel a lelkében, de takarékosan, visszafogottan, normális emberként lenyomott félév következett. Munkája, hajléka volt. Nem zavarta a gyér környezet. Aludni, átöltözni és tisztálkodni kellett csak. Igazából semmi mást nem lehetett azon az átkozott szálláson csinálni, ám ritka olcsón juthatott bázishoz a hozzá hasonló Kóbor Laci. Undorító közönnyel figyelte saját és mások mindennapjait. Cseppet sem hitt saját magában, de türelme és neveltetéséből eredő kevés büszkesége nem tűnt el teljesen, melyek nem egyszer átsegítették az élet elkeserítő buktatóin, a megalázó helyzeteken, arra gondolva; az este mindenképpen eljön, még ha nem is várja, és akkor majd könnyen és rövid úton átadhatja magát az alvásnak. Áldott tudatnélküliség! Mindig megszakad, és újra reggel van.
 Gyermekkora is úgy alakult, hogy 20 éves korától távol maradt a szülői ház, mindig hazaváró, a következő pillanatban ismét bíráló, felelősségre vonó, de nagyon tápláló, vasárnapi szeretetétől. Kezdettől fogva nem okozott gondot eltartania magát, és vállalta a védtelenséget és a magányt, a veszélyt, hogy bajba kerülhet, magára marad, és nem tud majd segíteni a család, mert azt sem tudják, hol keressék.
 A másik része ennek a szerencsepróbálásnak viszont, hogy végre olyan formát ölthetett, ami belűről kívánkozott kifejezésre jutni. Raszta haja lett és piercing az orrában. Élvezte döntései szabadságát. Mindennél többet ér, ha valamire saját tapasztalatunk útján jövünk rá. Egyéniségünk körvonalai szilárdulnak meg ilyenkor.
 
 Időközben elmúlt a tél, majd nyár lett belőle. Úgy telt el egy év, hogy nem érdekelte, mi lesz vele a következőben. Soha nem hitte volna, milyen néptelen és lehangoló is tud lenni egy kánikulai vasárnap Nyíregyházán. A tikkasztó hőségben embert alig lehet látni az utcákon és a tereken. Újságpapírt taszigál a szél a Búza tér padjai között, és felbukkanó kóbor kutyák teszik még inkább siralmassá a látványt.
 Ismerősei bőven akadtak a városban, de bennük nyoma sem volt annak a látásmódnak, amit egy nagy csapat szépreményű, rajz-víz. kom szakos művészpalánta sajátja volt. Színes, és tényleg nagyon érdekes ruháik nem hovatartozást hirdettek, csupán egy másik nézőpontot. A világon sokféleképpen élik egyetlen életük az Ember Gyermekei, és attól, hogy valaki csak egyféle életet ismer, ne higgye azt, csak az lehet helyes. Közöttük rájött, micsoda kincs az, hogy értékelni tud irodalmat, festészetet, különös hangulatú zenéket, s hogy a műveltség nyújtotta büszkeség érzésével és a műalkotások szeretetével megmenekülhet az unalom, a pénz hiánya miatt fellépő kisebbségi érzés és kiszolgáltatottság lélekölő csapdájától. És hogy ne elégedjék meg azzal, amit elé tesznek az áruházak polcain, és a tévé zenecsatornáin. Felfedezte, amíg közöttük élhetett; mennyi sok örömet tud okozni a formák és színek, a természet ihlető erejű szépsége. Mert megismerve a lábunk alatti növények viselt dolgait, aztán majd mindig jó ismerősökként köszönthetjük őket. Milyen örömet tud okozni, ha felismerhetjük valamelyiket a vonat ablakából, vagy a kertben felbukkanva.
 Történt más is. Apjának váratlan halála. Ritka jól időzítve, jó adag töprengést mért ki számára. Így kellett lennie. Mi másra gondolhatott. Cukorbetegen, a részegség miatt nem vette magához az inzulint. Kómába esett, majd miután 4 napon keresztül feküdt az ágyán, a fal felé fordulva, elszállt belőle elkárhozott lelke. Alig ismerte az apját. A halálát megelőző tíz évben kétszer hallott róla, látni még annál is kevesebbszer. Azonban, meg lehet itt említeni egy másik ilyen ember, egy másik apa halálát is, de már egy másik városban: Nyíregyházán. A szegény ördög felakasztotta magát. Így próbálta megkímélni a családját reménytelen alkoholizmusa borzalmaitól. Borr szakács sokszor úgy gondolta; a magyar valóság legnagyobb nyomora, a mindenfelé fellelhető, össznépi alkoholizmus.
 Az eset után sokáig nem is ivott semmi alkoholt egyáltalán, józanul beszélgetve át a partikat. Nem titkolt célja volt jó benyomást kelteni azokban a lányokban, akiknek barátjuk kivétel nélkül minden bulin berúgott, és moslék volt. Régen nem volt még túl Zsüszán. Valójában, még mindig őt kereste minden lányban és az értelmet a szerelem múlandóságában. Amikor egy lánynak mindene egészen olyan, amilyenre mindig is vágyunk, egy életre kialakítva bennünk az eszményi nőtípus képét.
 Határozottan új idők jártak, meghatározhatatlanul javulással, vagy rothadással fenyegetve jövőjét. Magára maradt Bolond Nyíregyházán.
 
 
 Ennek a sok előzménynek az ismerete szükséges ahhoz, hogy még inkább érezhető legyen, milyen régen elhagyatott és beszáradt érzéseket élesztett újra egy este, az egyszer csak Borr előtt termett tündéri lány mosolya.
 A jóakarók következő tanácsai a rossz barátok elhagyására irányultak. Ezt főleg Áron tartotta fontosnak. Próbált nagyon sötét és elitélendő képet festeni arról, mi lesz, ha ezzel, vagy azzal tovább foglalkozik. Ám a múlt kétségeit minden korábbi vezeklésnél hatékonyabban száműzte ez az önkéntes, munkaterápiás, Áron felügyelte elvonókúra nyélbe ütése. Reménye egy új szerelemben ismét kicsírázott, de a vegetatív és végletekig takarékos élet létrehozása továbbra is lehetetlen maradt számára. Egy darabig legalább is biztosan, mert fiatalsága miatt képtelen volt lelke az egyhangúság és a társasági élet nélkülözésének elméletét a gyakorlatban is összehozni. Néha úgy érzete, mennie kell, a szekrénybe dobva a józanész parancsát, ereiben érezve a mámoros pillanatok izgalmainak legyőzhetetlen energiáját.
 Ilyen éjszakák helyszíne volt a Club7, főiskolai élet ízű, ellenállhatatlanul sokszínű bulijaival.
 Megannyi szerelmet kínáló, tapogatózó pillantás. A fergetegesen jól sikerült estén valami több is történt, mint a ’feel good’ jó öreg vigasza. Annyi tánc, és önfeledt megkészülés után a végzet által sodorva, váratlanul az a csupa száj, barátságos lány állt ott előtte, magán viselve a kellő dilis extrákat. Zárórát megelőzően, mindennemű rohanó érzésektől hajszolva Borr a zenére figyelt csak. A százegyedik, jókedvű, zeneőrült, lehunyt szemmel áttáncolt, jócskán belökött éjszakát tudhatta volna maga mögött, de az a lány bátran elé állt, és mindent megváltoztatott.
 Vékony, csinos lánnyal beszélgetett, lötyögve, kihasználva a veszett ütemek hatását. Libidója gerjesztett állapotában, tényleg izgatónak találta feszes fenekét és minden, ruháiból kilátszó egyéb porcikáját. Különösebbet mégsem érzett iránta akkor, mint, hogy szívesen összeforrna vele. Kérdezgette erről-arról miközben táncoltak, jólesőn egymáshoz érve. A lány azt állította, ismeri őt valahonnan, de ahogyan Borr szakácsra mosolygott és előtte ficánkolt, akár egy kis aranyhal, szorosan a csípőjébe illesztve magát, biztosan tudta: soha ez előtt nem találkozott vele, vagy vette még szemügyre ezt a kislányt. A szeme és a szája, mazsola színű dekoltázsa, és fenekének nyerő arányai percről-percre jobban vonzották. Híján volt gátlásainak, így hamar kifejezésre jutatta vonzalmát. Meg kellett érintenie, magához húzni. Tánc közben egyébként róla is kiderült, aranyos fiú. Ez az ’aranyosság’ nem éppen a kedvenc bókja közé tartozott, mert úgy gondolta, az aranyosság nehezen azonosítható a férfivonzerő dicséretével. Tánc közben megölelték egymást. Összeakadva felfedezték: remekül együtt lüktetnek. Össze illettek. Imádta megérinteni, szinte tudatos akarat nélkül, őrülten tapadt vidám lényére.
 Időbe tellett, míg észre vette: ott vannak körülöttük a lány barátai is. A nevét mindenesetre tudta már. Gabinak, vagyis Gabriellának hívták ezt a vagány kis csajszit, de ekkorra már csak arra tudott gondolni, mennyire szeretné megcsókolni. A srácok meglehetősen mogorvák voltak akárhányszor csak találkozott velük a tekintete. Érezte, valamelyikükhöz tartozik, vagy nemrégen tartozhatott. Egyáltalán nem lepte meg, hogy esetleg nem szabad ez a kis tünemény sem. A nők általában véve nem ismerik a szabadságot, nem is akarják megismerni. Nem nekik való. Muszáj tartozniuk valakihez, lenni valakivel, ha másért nem, az unalom és az érintés hiánya hajszolja őket tessék-lássék kapcsolatokba. Valami ilyesmi volt ez úttal is. Hozzá nem szóltak, de Gabit figyelmeztették, ha még egyszer megfogja a fenekét tánc közben, le fogják ütni.
 Fölényesen fogadta a dolgot. Ilyen ”domináns hímek” szinte mindenhol és minden nő körül előfordulnak.
 Elsőként Gabi felügyeletének, érzelmi hovatartozásának tisztázása foglalkoztatta, kerülve az erőszak akármilyen megnyilvánulását. A srácok, mert ketten voltak, vele nem tárgyaltak, de fenyegető, ágaskodó pillantásaik mindent elárultak. Elhatározta, úgy tesz, mintha csak Gabit látná, de közben eléggé kész volt ahhoz is, hogy akár megveresse magát. Igazán dühítő, később, úgy egy óra multán kezdett lenni, mert Gabi lány feszélyezve érezte magát, nem tudta mi tévő legyen. Azt mondta Borrnak;
 - Ebből baj lehet, amíg a két srác itt van.
 Félni kellett, mert Gabika valami titokzatos, de könnyen elképzelhető okból oda is tartozott, mégpedig a hidrogénszőke hajú, Puma cuccokban kifejeződött egyéniségű, falusi attitűdhöz. A másik még rosszabb. Drága pénzen lebarnult, zselével benedvesített pucuszőr hajú, mellkasán kigombolt krétacsíkos ingű, olaszos benyomást keltő ’Jaózsi’ volt. Túl jól ismerte már a fajtáját. Valószínűleg autókon, telefonon, gyúráson és hyperspace partikon kívül nem sok mindent találhatott említésre méltónak ebben a gyönyörű életben. Sajnos az ilyen figurákat éppen tömeges megjelenésük és könnyen elsajátítható megnyilvánulásaik teszik trendivé és életképessé. Tipikusan azon emberek közé tartoznak, akik szentül hiszik; ahhoz, hogy különleges és kiváló légy, elengedhetetlen, az ő esetükben, a BMW típusú autó, a kidolgozott felsőtest és a cigányokra emlékeztető öltözködés. Puszta másolás, amit véghez visznek.
 Szökni kellett, külön felmenni. Sietve taxiba szálltak. Nem jöttek utánuk a srácok végül, ám mufurc viselkedésük megtette romboló hatását a szép estére. A taxi hátsó ülésén aztán végre kihasználhatta az alkalmat. Nem is találhatott volna jobbat első, de nem valami perzselő csókúkra. Langyos volt, most már tudja, az ő hibájából is.
 Ez volt minden, miközben Borr jobb híján a Twin Peaks gyorsétterembe vitette magukat. Tulajdonképpen már azt is élvezte, hogy megszabadult a tolakodó tekintetektől. Az ablak mellett letelepedtek. Borr ásványvizet rendelt és kezdte kicsit jobban érezni magát. Kíváncsi lett néhány dolgokra ezzel a lánnyal kapcsolatban. Kérdezett és, kis cseresznye száját figyelve hallgatta. Valahogyan megint a végzetes, kísértő szerelem éveiről mesélt egyre. Gabi szerint nem sikerült még túl tennie magát rajta, ami elég dacos kijelentésnek tűnt. Zavarba is ejtette vele. Gondolatai azonnal áradni kezdtek a témával összefüggésben, de végül közölte, hogy bizonyosan túl van rajta, hiszen jó adag idő eltelt az óta. Teljesen elfelejteni nem is akarta soha.
 Ez a téma nem jött szóba többé köztük, minden más viszont igen. Kíváncsiak lettek egymásra, Gabi lánnyal, akit ilyen hirtelen ismert meg. Azon az éjjel, a Twin Peaks-ből Gabriella mindjárt fel is hívta az albérletébe. Kedves volt, de nem történt semmi, mert a sovány szakács képtelen volt rá. Gabi nem bánta különösebben. Nem feküdt volna le vele az első alkalommal. Egy csupasz cicának látta akkor, és először markolhatta meg gyönyörű, formás ciciét. Pompásan lebarnulva bukkantak elő a nagylelkűen felkínált melltartókat levéve.
 Három nap múltán, második alkalommal ismét bulizni kellett ahhoz, hogy láthassa. Véletlenül kialvatlan volt. Valamiből erőt kellett meríteni, s ehhez azt kellet éreznie, megéri a fáradtságot ez a kis, ígéretes kaland. Ezúttal szó szerint.
 Eljött az este tíz óra, és azon tűnődött zárás után a nagy asztal sarkában kinyúlva, vajon meddig bírja az emberi szervezet számottevő pihenés nélkül a munka, bulizás és a szex megpróbáltatásait. A kihívást az estében az jelentette, miként tartson majd lépést a pörgősen részeg társasággal. Szóba sem jöhetett a jó öreg ’mosópor’ használata, mert szükségtelen veszélyeket rejt magában. Meglehet, hogy jobb lesz a közérzete, de valószínű, hogy az agya fárad majd el, előidézve a ”szótlan sült hal” állapotot. Borr megértette, milyen fontos, hogy az előtte álló szituációt a lehető legtisztábban lássa ezzel a hamvas diáklánnyal.
- Frappáns vagyok ugyan készen, de válaszaim tartalmában nem sok köszönet van.- magyarázta pont ő, pár napja a főnökének.
 Gabiék albérletébe érve, furcsa módon még az arca is idegennek tűnt. Nem ilyenre emlékezett, vagy nem emlékezett rá egészen pontosan. A lakásba lépve trance zene fogadta. A konyhából jött, ahol két lány és két srác beszélgettek egy asztalnál, vodkát iszogatva. Összeszokott, főiskolás baráti társaságnak tűnt, mert az is volt. Gabival mindketten igen fura pillantásokat vetettek egymásra. Gabriella mindvégig arra gondolhatott; ”Ez az a szerdai srác? Nem is emlékszem, arra, amit megismertem belőle.” Lapos tekintettel méregette, vajon tényleg olyan helyes-e ez a szakácsfiú, mint akkor tűnt.
 ”Jé, hát itt vagyunk. Hát ő az a lány!”- fogalmazódott meg Borr részéről is. ”De hiszen zavarban van, akárcsak én. Tényleg szép az arca és jó, csinos. Semmi kétség. De a tekintete szokatlan.” Énje, egyénisége most sokkal világosabban rajzolódott ki.
 Bemutatkozott a jelenlévőknek. Erőt és késztetést érzett a társalgásra. Az új ismeretség lehetősége felvillanyozta, mint bármikor, ha biztosan érezte, valami új következik. Az igazság az, hogy meglehetősen rutinosan ismerkedik, de igazán csak kevés ember ismeri, mert városi ösztönöknek engedelmeskedve, pusztán tanult illendőségből is, elparolázgat a legutálatosabb személlyel is. A szükség hozta, hogy rájött, megtanulta elfogadni az emberi világ féktelenségét és határtalan sokféleségét. Gabika barátai életrevaló, pályakezdő értelmiségiek voltak. Azokra a főiskolás csoport társaira emlékeztettek, akik ”tanulni, diplomát szerezni” mentek a főiskolára. A szélsőségektől mentes viselkedés iskolapéldái. Semmi esetre sem akartak lemaradni az átlagtól, szerették a kitaposott ösvényeket. Magukon viselték még a kollégista diák jegyeit, annak ellenére, hogy mindannyian találtak már állást. Törvénytisztelő, mértékkel lerészegedő, alap bulira volt kilátás, igényes helyen, de igénytelen zenével. Valószínűleg a környékbeli, legnépszerűbb diszkók valamelyikében.
 Aznap este ivott és táncolt Gabriellával, megkönnyítve a közelkerülés alig siettethető folyamatát. Úgy akarta, hogy jó haverként érezzen iránta és Gabi rokonszenve egyre nőtt is, minden alkalommal, ha sikerült összenevetniük. Tudatni akarta vele; társasága, ha másra nem is, de arra fixen jó, hogy együtt bulizzanak. Jó sok Martinit ledobott, a tűrhetőbb számoknál pedig csatlakozott a fáradhatatlan lányokhoz.
 Mégsem érezte úgy, hogy ez képmutatás lenne, csupán arról van szó, hogy a szavak, melyek egy szerelem útját szegélyezik, jó időben kell, hogy elhangozzanak. Semmi esetre sem korán, vagy ilyesmi. Feleslegesen óvatoskodva, pedig nem képesek tovább lendíteni egy lány érzéseit a következő, magasabb szintre.
 Záróra fenyegetett, ezért Gabi, Kinusz, Csilla, Sanyi és még valaki jött velük, és átmentek más helyekre is. Borr, Gabriella jókedvét látva teljesen megfeledkezett ezeknek a szórakozóhelyeknek a visszataszító színvonaláról. A társaságból, a hajnali dermedtségbe kiérve Fodor Sanyi társasága maradt végül megunhatatlan, érdekes neki. Hazafelé Gabika kacagva hallgatta megszaladt pofázását. Nagyjából ennyit akart kihozni ebből az estéből, hogy sokat nevessenek, és ne legyen okunk aggódni a következő este zavarán.
 Egy ágyban készültek aludni, és emiatt elkerülhetetlen volt, hogy belekóstoljanak a másik testébe. Jó kis szex lett a vége.
 Csupán két óra alvás után az Árnyasba igyekezett. Fáradtsága nem tudta letörni, mert már volt kire gondolnia! Remek kezdeten volt túl, alig várta a folytatást. A dolgokat viszont nem szabad elsietni sehogy sem, és persze mindennek tökéletesnek kell lennie.
 Az a fura ebben az egész históriában, hogy első találkozásukkor ugyan összejöttek, ám az egymásba hullást nem lehet sem erőltetni, sem siettetni, sem pedig ölbe tett kézzel várni.
 A következő alkalom, a hétvégét elhagyva, a jövő hét elején, kedden lett. Dolga végeztével meglátogatta Gabit az albérletében. Ártatlanabbra nem is sikerülhetett volna, mert minden lakótársa bent aludt, így a konyhában telepedtek le az asztalhoz, beszélgetni. A régi értelemben vett udvarlás volt ez, de úgy válaszolva a másik kérdéseire, mint valami interjún.
 
 Nem tellett bele néhány hét és szerelmes lett, minden mellékhatásával együtt. A májusi napok előrehaladtával megért szívükben a vágy, hogy egyre többet legyenek egymással, hogy újabb felfedezést tegyenek, mi is történik most velünk.
 Később, ezek a találkozások már semmi mást nem igényeltek, csak ”burkot”, és egy ágyat. Napról-napra melegebb lett éjszakánként és Borr a szakács szappanillatúan sietett hozzá esténként, hogy ott folytathassák konyhai beszélgetésekkel kezdődő, de annál szótlanabbul és perzselő érintésekkel folytatódó kommunikációjukat. Lábremegős egybefonódással a hűtőnek támaszkodva, hogy úgy érezte, nem bírja tovább, egészen akarja.
 Ekkorra ő, minden ellenkező tanács ellenére teljesen elengedte magát, átadva szívét ennek az édes kicsi lánynak és minden ízéből sugárzó vonzalmának. Az elkövetkező forró és szenvedélyes nyár kezdetére egyikünk sem volt már a maga ura. Túl közel kerültek az eggyéváláshoz. Borr nem volt már sziget. Volt egy titka, Melonka, a menedék, az egyetlen, aki hatni tudott rá. Meg tudta nevettetni. Ez az, ami válójában összehozta őket; tényleg meg tudták nevettetni egymást, jóízűen, vásott pulyák módjára.  
 ”Már elvesztünk, én tudom.”- mondta neki Borr, és magához szorította. Elkezdődött, tehát ezen túl minden megváltozik. Borr szakács mámorban úszott, s alig aludtak.
 Gabika Stadion utca 16 szám alatti albérletében megbújva, bezárkózva volt a legjobb. Ültek jó részegen az ágyon, szemben a másikkal és élvezték, hogy beszélgetéseik egyre mélyebbre hatolnak az ismeretlenbe.
 Nem volt igazán semmi abban a lakásban csak a legszükségesebb, de mire is lett volna szükség, mikor le nem vették a szemüket egymásról, el nem szalasztottak volna egy szót sem, mert az a világ legszebb száján formálódott meg. A bódítóan kirobbanó nyár virágillatú, sűrű estéin könnyen jött már a szerelem. A nyitott erkélyajtón benyomult az éjszaka, ruháik megint szerteszét és a fürdőszobában, a kádban vihogtak a másik gyönyörén.
 
 Szerelmük csupaszcsiga időszaka, fél évig tartott. Nincs kiút a szív örvényeiből. Szodoma és Gomorra átka ma is ott munkál minden emberben. Egyébként is, a tartós boldogság talán nem is egészséges.
 ”Nyári kaland, -gondolta.  Milyen jól hangzik, mint egy sokadik filmcím.”
Vele volt a vasárnapi Nyíregyháza tespedt ernyedtségében, vele volt a sóstói nap hevében, mikor piros szilvák nyomódtak szét ennivaló hasán, mert nem érhettek egymáshoz anélkül, hogy egy nagyot ne sóhajtsanak.
 Eperjes étterem, Beck’s, Palacsintázó kerthelysége egy bátor vörösbeggyel.
 Naplemente előtt indultak el, puhán, kócosan. Borr angyali-fáradtra kielégülve caplatott mellette. Ha vele volt, más ember volt. Érte áldozta napjait. Nyakon csípte, megpuszilta, szótlanul is csak őt nézte. Nem eleget. Fájt, annyira szerette. Vele kellett lennie, semmi más neki nem kellett.
 Július fenséges nyári világot teremtett 42 fokos, buja hőségével. Melonkával - így becézte -, izzadtan fetrengtek. Van valami extra izgató a kánikula fülledtségében, elgyengülve pihegni a lehúzott redőnyök homályában, összegabalyodva, gyengéden szuszogva feküdni. Ilyenkor nem szabad gondolni semmire.
” Jövő idő, nem akarok tudni rólad! Múltam, múlt idő kútba hullj! Nem akarom tudni, érezni ki vagyok, miért vagyok, s hogy leszek majd ez után is. Csak az itt, csak a most számít! Meghalni lenne jó, hogy ne kelljen a jövővel törődni. Mentsd meg agyam ezt a szent pillanatot. Szépen kérlek szív, vésd magadba a tökéjt, ami megbújt most itt a szobában.”
 Valamiért mindig fel kell állni, meg kell mozdulni. Az élet kíméletlen, tovább lök, nem hagy elmerülni. Tudta hát, megérezte. Hisz ez borzasztó!
  Az élet néha olyan szép tud lenni, hogy azonnal a halál, az elmúlás jut eszünkbe, s az a sok hiábavalóság, amit ez idő alatt teszünk. Hiába, nincs kiút. Megfordul a szél egy napon, a szív megszakad, ennyi az egész. ”Nem akarom! Én nem tehetek róla! Nem baj, a szomorúság gyönyörű szép.”- gyötrődött magában, mikor először érezte; zavarja Melonka jelenléte.
 A szeptember tette a dolgát, és széllel, esővel megnyomorította a legszebb nyarat fikarcnyi léte alatt. A sötétedés pillanata szolgál aláfestésül szomorú kételyeihez. A még nem éjszaka, már nem nappal időtlen állapota. Az ilyet legjobb jófajta társaságban, egy kávézó, vagy gyorsétterem utcára néző ablakai mellett eltölteni. Még nincsen hideg, viszont már meleg sem. Autók fényszórói közelednek és távolodnak el. Sárgák, vakítóan fehérek, xenon fényszórók hideg és metsző kéksége. Küzdeni ellene, vagy beletörődni? Tévedhetetlen jelekként sorakoztak a durcás szeptemberi napok. Ha valamelyiküknek volt valami baja, nem mondta, amíg a másik el nem jutott a gorombáskodás és vádaskodás vakvágányára. Egész napok mentek tönkre szótlan elidegenedésben. ”Mi lett velem? Már nem a mindenem?” Érezte, ez fájni fog, akárhogy is végződik, most vagy egy év múlva. Olyan betegség ez, ha az első tünete megjelenik, közel már a tragédia. A nyárnak is elkerülhetetlen tragédiája az ősz, és az enyészet.
”So hard to do, but so easy to say. Sometimes, sometimes you just have to walk away…”
Féltek. Szünetet akartak tartani, talán jobb lesz. Mindketten tudták mi ez.
 Amikor ez papírra került, már nem beszélt vele, elrejtőzött. Annyira félt látni őt.
 ”Melonka, szép testű Melonka, örök kárhozat a szerelem. Hülye, aki csak a közelébe is megy. Sírni kellene, azt szoktak, de én nem tudok. Bennem zárvány lesz a szomorúság, ha eszembe jut fáj, mintha csak tegnap lett volna. Mennyi zárvány, csak mert csoda történt! Egyszer, kétszer, most is. Na és? Nem lehet ez olyan fontos, nem létszükséglet ez az érzés, ami ehhez a lányhoz köt. Nem halok bele, hát akkor mi végre ez a rinyálás? Szenvedéssel teli, magányos kínzókamra. Nem üt, nem ér húsodba egyetlen fegyver sem, mégis megtörsz.”
 A naplójába, megvallva érzéseit, ezt írta:
”Sovány a becenevem. Nyíregyházán letelepedtem,
 De otthonom nem lelem, lelkem elgyötörve, kegyelem!
 Hiszen szeretem! Annál nehezebb.
 Melonka. Kicsi dinnyém. Én nem tehetem,
 Nem bánthatlak téged egyszer sem.
 Elegem volt. Soha többé nem szeretek. Se mást, sem egyebet.
 Megbuktam, megint kudarcot vallottam.
 Nem jó kenyér a szerelem, felejtsd el, hiszen lehetetlen!”

Szólj hozzá!

2009.05.24. 19:36 Vi Csu

...

A fejem tele virággal, de a seggem a porba ér.

Pete Doherty ---> Salome

Szólj hozzá!

2009.05.24. 19:32 Vi Csu

Ismerheti-e egyáltalán az egyik ember a másikat?

Ismerheti-e egyáltalán az egyik ember a másikat?

 

 A szülőknek a nyár évek óta a fizetett szabadság két hetével volt egyenlő. Csak ők tudták, mennyire nagy dolog is összehozni kettejükét ugyanarra a két hétre, s szinte vallásos élményként élték meg Himalája méretű mázlijukat, merthogy ehhez idén, mindössze Moszatnak kellett találnia valakit maga helyett az osztályon, akinek a nyaralás ráér majd augusztusban, vagy valaki olyat, aki korán tervezte letudni, esetleg azt a fáradhatatlan munkatársat, aki végképp nem is vágyik szabadságra menni.
 Az erdőgazdálkodás, de leginkább az ország erdőterületeinek felügyelete mindig a maximális felkészültséget igényli, és rendszerének a naptári év minden percében teljes hatékonysággal kell működnie. Az erdészet hivatásának felvállalása óta ezek az elvek igen élénken éltek Moszatban is. Elhivatottabb kollégáival nem tudtak már kivetkőzni ebből, de nem is nagyon akartak már. Moszatnak maga a tudat is, a kiegyensúlyozottság nagyszerű érzetét csempészte minden reggel az új napra ébredésbe. Egyszerűen imádta a munkáját. Minden nap jó volt felkelni, belefogni ebbe a küldetésbe, és elalvás előtt is gyakran volt ez az utolsó gondolata, de hogy kit kellene megkérdezni, arra még nem akadt ötlete.
Másnap ebédidejében Moszat hívta telefonon Katyt.
- Szia Cukorlány! Itt a favédő srác.
Meghökkent csend támadt egy pillanatig, majd egy elbűvölt nő meglepettségről árulkodó nevetése hallatszott ki a készülékből.
- Á, maga az megint? – vette fel a fonalat Katy.
- Fixen megvan!- mondta Moszat rögvest!
- Huh! Juh! Az jó! - vidámodott meg Katy.
 A lányoknak, mivel iskolások voltak még, a szünidő egy valóságos örökkévalóságnak tűnt. Moszat és Katy színészkedve hangoztatták ezt, mintha irigyelnék. Kora este volt, de a kerti ösvényt még a nap sütötte. Moszat a nappali kanapéján ejtőzve feleségét karjai közt tartotta, mint egy játék mackót. Mindennél boldogabbnak érezte így magát. 
 - Akár az északi nyár. - dünnyögte Moszat apuka, s az arcát karjaiba font felesége arcához nyomta, és gyengéden megpuszilta. Magába szívta bőrének illatát. Soha senki sem sejti, hogy sokszor mennyire romantikus érzések rohanják le a szívét. Elragadtatása viszont egyszer sem vinné rá, hogy ezeket kimondja. A "fiúk nem sírnak" - vallotta mindig is -, ”és csak a halál előtti, utolsó előtti pillanatban kiáltanak segítségért”. Nem mintha így nevelték volna, de mert kedvenc regényeiben a férfi alakok kivétel nélkül szívósak, jól neveltek, önálló és elképesztően talpraesett példányai saját nemének, és legfeljebb csak befelé sírnak, könnyek nélkül, hogy a nők mindig biztonságban érezhessék magukat oldalán, ő is ekképpen próbált viselkedni. Egyébként, bár Moszat néha túlérzékenynek vette észre magát, úgy gondolt erre, hogy alapjában véve mindenki érzelmes, a kérdés csak az, hogy ki mennyit mutat belőle, mert van aki szégyenli, s vannak akik olyan nagyon nyíltak, hogy az már kész öngyilkosság.
 Június végének közeledtével a nyaralás tervezése mind többször és többször került szóba a Molnár család társalgásainak témái közt. Ilyenkor a konyha és az étkező nagy terében, családi életük nagyszínpadán játszódtak a jelenetek. Ezeket a hosszúra nyúlt, a vasárnapi ebéd utáni, jóllakott, megült hangulatban kialakult vélemény nyilvánításokat, talán Moszat tartotta legfontosabbnak. Szentimentális baromnak érezte néha magát, de ha tekintetével egész családját befoghatta, mindig fene-jó, kuckós érzés kerítette hatalmába. ”Az enyéim – gondolta. Gondoskodni róluk, maga a boldogság - s tessék, máris ömlengek megint.” Hiába, fennkölt lesz azonnal, ha szívét elárasztja a szeretet. Másoknak esetleg nehezére eshet nagy szavakat mondani, ha az alkalom megkívánja, de Moszatnak sokkal inkább arra kellett általában figyelnie, hogy ne szálljon el, szavai ne legyenek túlzottan misztikusak.
- Gyerekek! Katy drágám! - üljetek csak vissza egy kicsit. Megbeszélhetnénk most, hogy mi legyen a nyaralással? Hm? Anyátok és én arra gondoltunk, hogy vagy Horvátországba megyünk, mint tavaly, csak egy másik részére, vagy a Bulgár tengerpartra. Másra idén nem futja, a tengerpartból pedig nem engedek.
 Ez a nyíregyházi Molnár család, nem tudta megunni a tengert. A vízpart varázsa - legyen bármilyen - jelenti nekik az igazi felüdülést, s amióta először caplattak bele kéz a kézben a görög tengerbe, elhatározták: ezt a luxust ezentúl, ha törik, ha szakad, de kiharcolják a családnak. Ott Thessaloniki mellett először, olyan élmény volt, mint a szex. Felhőtlen örömtől csillogó szemmel, fülig érő vigyorral tekingettek egymásra, aztán meg a görbülő horizontra, mely megragadja a képzeletet, s közben a lábuknak nekinyomuló hullámok habjainak pezsgő kavargását figyelték körülöttük. Első találkozás a nyughatatlan nagy vízzel, andalító nyomot hagyott bennük, főleg Moszatban. Egész nap, hosszú órákig képes volt nézni a homokra futó hullámok lüktetését, és egy óraszerkezet ketyegéséhez hasonlítható szabályossággal ismétlődő lögybölésük hangját. Ezek előtt a görögországi, parti ücsörgések előtt, ehhez fogtató nyugalmat nem tapasztalt soha. Katy is felettébb élvezte az ismerkedést a tengerparti tájjal, a tenger melletti nyaralás lehetőségeivel. Neki azonban kompletten az egész nyújtott felemelő érzést. Katynak legtöbbet az esti séták adtak, az elcsendesedett parton. A kikötői kis éttermekben kapható izgalmas ételek, a bámészkodó üldögélés, a tűnődő semmit tevés. Imádott napozni a több kilométer hosszú, homokos strandon, ahol nem zsúfolódik össze a ’nép’. Igazi szenvedéllyel szerették meg a tenger közelségét. Mennyi szórakozást, nagy pillanatot lehet már csak a látványában is találni. Az évszakok váltakozására vizének színe is mindig más tud lenni. Az éjszakai vihartól tajtékosan, csatakosan, barna nyűgös hullámokkal csapkodva a mólót. Vagy hajnalban, ha zöld felszínén kavargó párával lustán, kisimultan emelkedik és süllyed, s olyan akár az olaj. Érezték már arcukon az Északi-tenger jeges permetét is. Vize fémes-kéken csillogott, mielőtt szétrobbant a parti sziklákon.
 Akkor sem tudták megutálni, amikor egyszer a szállodájuk előtti öböl vize egy hatalmas lavór mosogatóléhez hasonlóvá poshadt, a hetek óta alig mozduló légmozgás miatt. A mediterrán nyár kápráztató napsugarai felmelegítették az öböl vizét, s az oxigénhiány túl sok lett az érzékenyebb élőlényeknek. Moszat jól emlékezett rá mennyire nem fért a fejükbe, vajon miért nem menekültek el a halak fulladásuk elől? A nap végén mázsaszámra szedték zsákokba az elpusztult tengeri állatokat, de reggelre újra döglött halak kifehéredett hulláinak fűzére borította a fövenyt, s szagukat még tíz kilométerre az öblöt szegélyező hegyek karéján túl is érezni lehetett. Örök emlék lett ez a különös hangulatú nyaralás. Azokban a napokban jókat kirándultak a kopár hegyekbe, s ráakadtak néhány olyan helyre, ahonnan egészen kivételes kilátás nyílott erre az öbölre, és az azon túl elterülő nyílt víz széles hátára. Mindent körbe fogott. Partra futó hullámait, úgy tűnt egyenesen a Nap kelti, ami minden este nagy izzással merült el benne, drámai színeket rántva magával. Páratlan fényképeket készítettek, akárcsak az utazási irodák prospektusaiban. A magasból nem érződött, hogy büdös a víz, és a halott halakat sem lehetett kivenni. Megunhatatlanul szépnek látták onnan is, és eszükbe nem jutott az elmaradt úszás miatt bosszankodni. Attól kezdve, Katy és Moszat egy harmadiknak tekintette a tengert kettejük kapcsolatában. Évekkel később, az Ír partoknál a legpocsékabb esőben is kimentek sétálni. A szürke és a kék árnyalataiban gyönyörködhettek akkor. A horgászok örültek a frissítő esőnek, ami visszahozta a halak étvágyát, és így ők többet fogtak. Moszat elragadtatással figyelte mennyiben más felszerelésük a Szabadsághíd horgászainál látottól. Megtudta, hogy a tengeri halak szezonálisan, az év egy bizonyos szakában jönnek a part közelébe, s ezt tudnia kell jól annak, aki makrélát, tőröscsukát, durbincsot akar fogni. Teljesen azt érezte, hogy minden percét fel tudná idézni, ha tovább folytatná a merengést.
 Ez is ”egy jó” – gondolta Moszat –, cigarettázva emlékeket mazsolázni és mindenféléket gondolni. Látszólag semmittevés csak.
 Befejezték az evést. Katy leszedte az asztalt, s most már kényelmesen el lehetett könyökölni rajta. Moszat rágyújtott "a" cigarettájára. Ennél a szeánsznál a jó Katy minden alkalommal kissé ki is akadt. Örökösen a rászokás borzalmaival rémisztgette Moszatot, aki soha egyszer sem mondott semmit Katy Nosztredámuszi jóslataira, mert érezte, ez jó. Így legalább megteremtődött valamiféle egyensúly ezzel kapcsolatban.
Vasárnaponként ebéd után, még ritkábban a vacsorát követően is előfordult, hogy a családfő nagy élvezettel elszívott egy jóképű cigarettát, miközben az ide vonatkozó intelmeket – mintha csak a rádióban hallgatná - a benne rejtőző, több mint valós veszélyekről is megkapta.
 Talán két évvel ez előtt történt. Egyik hétköznap este, hogy Moszat papa, a három lány legnagyobb meglepetésére, a desszertet meg sem várva felállt az asztaltól, odament a fogason lógó kabátjához és zsebéből egy csomag, füstszűrő nélküli Camel-t és egy amolyan, ma már régiségnek számító, zsebben hordható, fémből készült, szelence hamutartót vitt oda, s nagy kényelmesen lepakolta maga elé a leszedett asztalra. De, ami a családjának még ennél is megdöbbentőbb látvány volt, hogy a csomagból már hiányzottak szálak.
 Katy keze a konyhaszekrény pultját törölve állt meg. Úgy maradt egy kicsit, majd színpadias lassúsággal leengedte maga mellé, s csak nézett a férjére hosszú percekig. A meglepetésből nehezen eszmélt. Hátával finoman neki is kellett, hogy dűljön a fiókos szekrénynek.
 Moszat láthatóan nem kívánta különösebben megmagyarázni a dolgot. Sután szájába illesztett egy szál cigit és mielőtt a gyufát is meggyújtotta volna, egy öreg halász barátságos mosolyával a képén, a megfagyott Katyra, majd a két lányra emelte tekintetét. Kicsit mintha mosolygott is volna, de szájával a cigarettát szorítva ezt nem lehetett biztosan megállapítani.
- Apaa? - tört ki Lillykéből nyomban. Odaült az asztalhoz és közelről tanulmányozva bámulta édesapját. Kezébe vette, szagolgatta a felszerelést.
- Az a hülyeség! – vetette oda lázadó hangnemben véleményét Dolores is, a nagy lány. A fejét ingatva, laza fintorba rántotta arcát. Orrán kamaszos ráncok torlódtak fel, mintha egy taknyos kis utcakölyköt teremtene le, mert összekente a ruháját. A következő pillanatban aztán meg pajkosan kuncogni kezdett.
Katy, mielőtt megszólalt volna, szemeit résnyire összehúzta, mert mostanra látta már; sajna ez nem holmi béna tréfa. Halálos komolysággal, amint ez tőle várható volt, először is meg kellett, hogy kérdezze:
- Te, te ... mióta, vagy is, hogy-hogy dohányzol?
Arcán feldúlt kíváncsisággal várta a választ.
- Három szál óta. - válaszolta bujkáló jókedvvel Moszat, mert előre számított a kialakult helyzetre. Biztosan tudta: egy emberként fogják a magyarázatot követelni tőle. Meg is volt rá az elképzelése, miként fogja a ház női többsége jól felfújni a dolgot. Egyébként is, Katy élete során mindig, és mindenhez csak komolyan tudott hozzáállni, s hát ugye egyikőjük családjában sem találni dohányosokat.
 Katy ekkorra belelendült mondókájába, és éppen elért ahhoz a részhez, amiben Moszat teljesen biztos volt, hogy el fog hangzani. Miszerint,"Ebben a házban nem lesz cigi füst, meg büdösödő hamus, mert ebben a házban - amit ő tart minden nap rendben, és tisztán - talán még soha senki sem gyújtott rá, úgyhogy..." És tényleg, ha jobban belegondolt, talán még egy nyamvadt hamusuk sincs.
- De! Cigiztek – vágta közbe a kicsi Lilly.
- Mi? – fordult kérdőn a lánya felé Katy. Gondolatmenetéből ki is zökkent egy pillanat alatt.
- Nehogy már apádat védd! – mondta. Mit tudod te milyen káros ez.
- Patya bácsi cigizett.
- Patya? – kérdezett vissza Katy, félreértve az egészet.
- Jaa, a buszsofőr? Ó, kislányom! Most nem ez a lényeg.
Moszatról meg is feledkeztek. A vita már felette állt.
- Tudjátok?! – folytatta Lilly, Doloreshez és Moszathoz intézve szavait.
- Akkor, mikor itt volt a fél suli. Az a sok pisis. Mikor Doloresék Kassára jártak színházba.
- Te jó ég! - szólalt meg erre hirtelen Moszat.
- Hat év eltelt. Hat éve költöztünk ide. - sopánkodott tűnődve, s közben olyan pillantást vetett kezében a csikkre, mint egy érdekes bogárra. Fájó szívvel oltotta be. Hamar elfogyott.

 Amit Lilly említett tényleg régi történet már. Az a nap emlékezetes maradt Molnáréknak.
A városukba visszaérve elsőként mindig Dolorest tette le az iskolabusz. Az utolsó kassai út után Katy kitalálta, és a kellő pillanatban meg is győzte Fazekasnét, Dolores osztályfőnökét, engedje meg, hogy emlékezetesebbé tehesse mindenkinek ezt az utolsó kirándulást egy kis falatozásssal.
"Kérem jöjjenek be hozzánk egy jókedvű gofrizásra, már minden elő van készítve."
Fazekasné tanárnőt váratlanul érte az ötlet.
”Itt ez a sok gyerek. Nem sietni kellene inkább haza?” – gondolta magában elsőre, de ábrázata hirtelen elkomorodott, s habozva lesett körbe. Mimikája arról árulkodott, hogy legszívesebben leülne jól átgondolni.
”Mit van úgy befosva ez a nő?” – gondolta Katy a tanárnő válaszát várva. ”Csak nem sajnál a gyerkőcöktől egy kis zsúrt.”
 Fazekasné összeszedte magát, és a buszsofőrre vetette tekintetét, mert rájött, hogy még Patya az, akit meg kell kérdezni a döntést illetően. Erre az iskolabusz sofőre, Patya bácsi félig kifordult a vezetőüléséből. Vállai, bajusza és szemöldöke egyetlen mozdulatban felhúzódott békés vonású arcán, de semmi válasz nem hagyta el a száját. Ezt mindenki azonnal úgy értette, hogy ez egy "miért ne?", vagy netán "felőlem...?" -szerű nézés volt. Szólni viszont továbbra sem szólt mellé semmit. Még véletlenül se akart ő lenni a ’büdös’, mert nem egyezik bele, s ezért gyorsan kijelentette: Nagyszerű ötlet!
- Úgy! Na végre! - rikkantotta fiatalosan Katy. Azt hittem már túszokat kell ejtenem, hogy meggyőzzem magukat.
 Patya bá’ elfogadva a kialakult helyzetet, leállította hát buszának motorját, mire hátulról megkönnyebbült sóhajokat lehetett hallani, mert végre abba maradt az átkozott remegés. Nem kapták tovább az impulzust az ablakok üvegei, és az ülések háttámlája. Patya bácsi busza nem volt újnak mondható jármű. Persze, ahogy csak tudta és amennyire kötelezően elő van írva, karban is tartotta. Ám ennek a busznak a motorja olyan vergődéssel látta el feladatát ott a padlózat alatt, hogy onnan kiindulva sűrű frekvenciájú, átható remegés terjedt szét az egész utastérben, minden kiálló alkatrészen, az ülésektől kezdve a fogódzókig. Ha a kedves utas rámarkolt egy ilyen kapaszkodóra, az idegesítő rázkódás benne is folytatódott. Amíg úton volt a négy kerék és haladt a ”gépsas”, ez a mindenen végigterjedő rázás valahogy kioltódott, de a piros lámpáknál, vagy buszmegállóban várva előjött és undorító érzést keltett, ami az egyre erősödő hányinger felé halad. Ezt érezték a hátsók, ettől könnyebbültek meg a lurkók, de a sofőr bácsinak valószínűleg fogalma sem volt minderről. Nem is gondolta mennyire rossz a buszán utazni.
 Patya kikapcsolta tehát a masszírozó funkciót és nyújtózkodva kászálódott ki guruló várótermének vezető fülkéjéből. A gyerkőcök is egymás után bukkantak elő az autóbuszból. A többség egyívású, negyedik B osztályos volt. Felsőbb évfolyamosak vegyesen, és csak néhányan jöttek. Köztük a nyolcadikos Molnár Dolores és barátnője Kira. Az előadások valójában kicsiknek szóltak. Nem volt még ez a lehetőség, mikor Doloresék voltak alsósok, ezért a felsőbb éveseket sem zárták ki. Jelentkezhettek a szabad helyekre. A hat kultúr kirándulás alatt nagyjából ki is alakult a kemény mag. Dolorest és Kirát természetesen nem a János Vitéz, és a Kis herceg színpadi változata érdekelte. Sokkal inkább a Szlovák ország nagyvárosának üzletsorai kínálta pezsgés. Általában beültek egy pizzériába, vagy cukrászdába és bár sört nem kaptak, marhára élvezték, hogy felnőttesen elszívnak egy-egy cigit az asztalnál, a lebukás legkisebb eshetősége nélkül, az előadás időtartama alatt, melyre szüleik fizették ki a bérletet. Az ismeretlen város kalandja, hogy nem tudták mi van a következő sarkon túl. Vonzotta őket a lógás vagánysága, és azé is, mikor hamutálat kértek asztalukra a felszolgálótól. A szlovák fiuk ellenben nem tetszettek nekik. Nem voltak túl helyesek. Mindig vásároltak apróságokat is. Hajráfot, bizsu fülbevalót, pénztárcát, ilyesmit. A szívükre hallgattak, és mivel soha nem derült ki a dolog zűrös része, mindez a javukra vált. Életrevalóbbak lettek, ”fasza” csajok.
 Az alsós csapatot ezúttal Doloresék osztályfőnöke kísérte el. Doloresék még a buszon ülve megbeszélték Fazekasné tanárnővel a kérésüket. Mivel ez az utolsó alkalom – érveltek - engedje meg nekik, hogy kihagyják az előadást, és picit szétnézzenek a történelmi városban. Elég nagyok már, és magától értetődően nem mennek majd messzire. Ígérik, nem tévednek el. A tanárnő bevette a felelősség teljes dumát, és az utolsó alkalom indokát. Másfél órát kaptak, meg egy aggodalmas pillantást a többieket maga előtt terelő ’ofőtől’, mikor még egyszer a sétálóutca felé távolodó két lány után nézett. ”Vajon nem most követte-e el élete legnagyobb hibáját.”
 A huszonhárom alsó osztályos gyerek jelentette a fő feladatot. Ha baj van, Fazekasné, a Jókai Mór Általános Iskola nyugdíj előtt álló pedagógusa, jómagán kívül Patya bácsi talpraesettségében bízhat csupán. A kölykök - miként a tanári szobában nevezik összefoglaló néven a tantermeket benépesítő nyersanyagot, mert kimeríthetetlen energiáik miatt valóságos ’sugárzó anyagok’ ebben a korban. Ők a megtestesült nyughatatlanság. Még bőven a játék megy. Mindent játszanak, még a leves kanalazását is a menzán, s főleg a fiuk esetében a játék csakis üvöltve jó, míg a lányok visítanak, érje őket öröm vagy bánat. Az egyedi ismertető sebhelyeik jó részét is ezekben az években hozzák össze.
 Az osztály nem egyszerre fogta fel a jó hírt, hogy most egy kis kerti parti következik, de izgatottságuk már hatványozódott, és percek múlva a busznyi gyerek zajosan ömlött szét a ház és a busz körül. Leesett nekik: nem csak édességevés következik, hanem szabadfoglalkozás is. Patya bácsi túlkiabálva hangjukat, arról akart pár szót mondani a fiatalabbaknak, hogy hogyan kell viselkedni, ha idegen helyre megyünk vendégségbe. A fele nem figyelt rá, a másik fele, pedig a buszban nyomorgás miatt felgyülemlett mozgáshiányát máris elkezdte levezetni, nem beszélve azon kevesekről, akik csak ordítva tudnak megszólalni. Mivel az azt követő másodpercben - miután Patya bácsi szigorúra elmélyített hangján elmondta, amit fontosnak tartott - a ’csürhe’ ugyan ott folytatta, ahol abba hagyta, csak egy árnyalattal felszabadultan, inkább arrébb állt, el még az útjukból is a kis keringőbogaraknak. ”Hogy a fene vinné el az ilyen pulyákat!” Ezután Fazekasné táskás szemeihez intézte szavait. Azt szerette volna kérni a részéről, hogy ha megoldható lenne - kedves tanárnő -, másfél-két óra múltán induljanak majd el azért tovább. Ha egy mód van rá, ne húzódjon túlságosan el ez a kis batyus bál, vagy mi, mert ő is nagyon szeretne mielőbb a családjával lenni. Egyébként is örökké aggódnak az otthoniak miatta, ha úton van, és bár leszoktak ugyan róla, hogy a család minden egyes tagja naponta kétszázszor felhívja, nem felejtett-e el levegőt venni. Derék sofőrűknek ezen a fordulatosan kikerekített kijelentésén, aztán jót nevetett Fazekasné, és a szavát adta.
     Az iskola diákjai között állandó marhulás tárgya volt mind Patya bá’, mind Lupis bácsi, a portás. A lányok nagyon viccesnek találták a "buszos bácsit”, meg a portást barna köpenyével, de ebben ki is merült érdeklődésük a vén szikkadtak iránt. Annyi képtelen baromságot viszont, amiket a fiuk generációi hordtak össze évek alatt az iskola ’öreg rájáiról’, kiket a legnagyobb élvezet volt felmérgesíteni, más senki nem érdemelt ki. Az igazgató központi személye sem. Előle elbújtak a rosszak, kihúzták magukat a jók, ha arra jött a folyosón. A portás bácsi hátán azonban mindig volt egy-két pimasz cetli. Megesett, hogy miután utolsóként bezárta az Iskolát, hazafelé tolni kényszerült kerékpárját a kiadós májusi esőben, mert hogy-hogy nem, mind a két gumija kilukadt aznap.
 A jókedvre hangolódás, amit Katy nyújtani kívánt ezzel a meghívás ötlettel, szemmel láthatóan nem igényelt különösebb rásegítést. A Jókai Mór Általános Iskola egy része szemmel láthatóan jól érezte magát Molnárék kertjében. A korosabb lánykák sétálgattak. Beletelepedtek a hintaágyba, Katy nénivel bájologtak, ahogy nevelték őket. A fiatalabb korosztály zsivaja beleveszett a felhőtlen azúr égbolt mélységébe. Rohangáltak, bújtak, másztak mindenfelé. Részükről minden ’oké’ volt. Egy kislány odaszaladt a fonott kerti székben pihegő Patya bácsihoz és megkérdezte tőle: ”Mit eszik a gyík? Hm?”
Patya bácsi erre megint csak felrántotta a szemöldökét.
- Hogy mi?
- Hogy a gyík mit eszik? – kérdezett vissza morogva. A kérdés megválaszolása helyett láthatóan az foglalkoztatta, hogy most ez hogy jön ide, és egyáltalán mi ütött ebbe a gyerökbe, hogy össze-vissza beszél. Éppen rátért volna a válaszra, de a lányka ezt nem várta meg. Odafutott a két barátnőjéhez, valamit röviden megtárgyaltak, aminek köze lehetett Patya bácsihoz, vagy a gyíkokhoz, mert a tanácskozás közben oda-oda pillantgattak.
”Mi az anyuk picsáját sutyorognak ezek rajtam?” – fűzte hozzá gondolatait a buszsofőr. Kopott farmerkabátját a nyári nap hevében is magán tartotta. Az ő gyerekei nem ilyenek voltak, az biztos. ”Mindig rendesen viselkedtek, és nem kérdeztek szamárságokat.” – jutott a bíztató megállapításra. Egyszerűen nem szerette a gyerekeket. Azt is elfeledte már, hogy valaha ő is az volt. Bamba és egy ügyű, az érdeklődés teljes hiányával.
 Lillyke a konyhából leste, mi megy az udvarukon. Gondolta, hogy neki is be kell majd szállnia a buliba, segíteni az asztaloknál, de jobbnak látta itt megvárni, ha az anyja szól. A házba nem merészkedtek a pisisek. Az idősebb lánykák elhatárolódtak a felnőttektől és dedósoktól. Magazinokat nézegettek a hintaágyban. Katy megemlítette neki; miért nem megy ki hozzájuk. Ne bújjon el. Biztosan jól összebarátkoznának. Lilly elnézte őket, de mégsem érezte, hogy kíváncsi lenne rájuk. Ki tudja, lehet az ő hibája. Az otthona megszállt terület lett a másodperc tört része alatt - csak erre tudott gondolni -, meg arra hogy az idősebbek, még ha a saját anyja is, sokszor mennyire képtelen megérteni őt.
- Érdemes lenne mérni, hány perc múlva törik össze az első valami – mondta ki hangosan, sóhajjal kísérve.
 Változatlanul a legnagyobb probléma az, hogy az emberek nagy része, mire serdülővé válik gyermeke, halálosan bele is fárad a nevelésébe, a családi robotba, az anyagi gondokba és már csak fásult baszogatásra futja tőle törődés címén. Egy kamasz lányt, vagy fiút, leginkább csak békén kell hagyni. Semmi más. Ott lenni neki, ha szüksége van ránk, ha összezavarodott, vagy akármi. Visszatörni önmegvalósítási próbálkozásainak hajtásait, primitív szigorral kezelni, ha problémás, egyszerű kegyetlenség. Űzött vaddá válik, és magányos lesz. Túl sok ilyen gyermekből lesz, még mind a mai napig félresiklott személyiségű felnőtt
 Lillyke még csak tizenkét éves, de már nem szerette, ha a neve után oda tették a 'ke'-t. Nem bírja a 'pisisek' társaságát. Elhatárolódni szüleitől sosem fog, olyan anya akar majd lenni, mint Katy. Gondolataiban azonban igen, ő más. A fejében saját kis világa van. Vannak érzései, olyan gondolatai, amit nem érzi, hogy bárkinek is el akar mondani. Az édesanyjához mindig őszinte lesz, amíg él, de egyre többször érzi azt: időről-időre egyedül kell maradnia, bezárni a szobájának ajtaját kulcsra, hogy az ágyán fekve önmaga lehessen kicsit. Van, hogy felnőttet játszik, önálló döntéseket szeretne, mert úgy érzi, kész az életre. Ilyenkor csak a megértéssel párosuló türelem, és az idő múlása ér valamit.
 Dolores az asztalok felállításával szenved. Katy pedig egyszerre csinál minden. Kutya kötelességének érzi, hogy folyamatosan szórakoztassa Fazekasnét.
 Molnárné Katy, akit a környéken mindenki nagyon barátságosnak ismer, ezen a mozgalmas délutánon nem is sejti, mennyire közel került ahhoz, hogy jósága a tökéletes, már-már buddhai szintet megközelítő mértéket érjen el. Természetesen nem tartósan, sőt, inkább csak Fazekasné irányában.
 Nincs mese, a két lánynak segédkeznie kellett a házigazdai teendőkben, s hát ez is önmagában véve feszültségekkel jár. Elcsattan egy kis odamondogatás, foghegyről, anya és idősebb lánya között, s ráadásul a vendégek előtt. A szégyen! Minden háziasszony rémálma.
 Dolores alaposan megbántva érkezik vissza a kertből, és a konyhában ott találja Lillyt.
- Jaj! "Mit fognak szólni?" Papapapa! ”Így Arankám, úgy Arankám!” Mindjárt behányok! Anyának mindennél fontosabb a mások véleménye, hogy jó színben tűnjön fel ez előtt a magyarázós, vén kurva előtt. Lilly, nem tiplizünk le? - keres vigasztalást a kis hugánál Dolores.
- Hát menjünk. – válaszolja színtelenül Lilly – de abból mégnagyobb balhé lenne. Én megyek, bezárom a szobám. Még a végén bent találok egy kis is nyomit. Mit szólt be anyu?
- Hát, hogy terítésnél rosszul raktam a villát, mélyen tisztelt osztályfőnök asszonynak. És akkor, mi van! Tudok kultúráltan enni, de nem vagyok felszolgáló, és akkor azt mondja, hogy megtanította.
- Nem is mutatta soha, csak menőzik a banya előtt.
- Nagyon gáz most Mutt. Shit on her!
- Áh, hagyjuk. Egyszer úgy is elmennek. Én még ezeket kiviszem, te meg ha bezártál hozd a poharakat utánam. Legyünk túl rajta, és akkor anya is visszaváltozik.
- Én nem bírok el ennyi poharat! - kiáltotta vissza Doloresnek Lilly a lépcső tetejéről.
 Dolores tele kézzel ügyeskedve kinyitotta magának a teraszajtó füstüvegét. Vastag gyerekzsivaj, és a kerti színek izzása szakadt érzékszerveire. Óvatosan kihátrált kezében a második rakás tányérral, evőeszközzel, meg szalvétával. Nem volt szabad keze, hát majd bezárja más! Tudta jól, az anyja őrülten allergiás erre, és rögtön szólni is fog, de ha harc, hát legyen harc! Beszúrt most ő is egyet. Egy légy máris bent zizegett. Remek! Ezzel egyenlített is. Katy halála a rovarok a lakásban, és a por. Őt ez soha sem tudná ennyire zavarni, és kész. A füvön felállított asztalok felé lépdelt. Az jutott akkor eszébe: Ő nem szeretne olyan lenni, mint az Anyja. Olyan tisztaságmániás, meg szigorú, de most először gondolt arra is, hogy esetleg anya sem volt mindig ilyen. Talán ahogy öregszünk, az hozza elő. Most, hogy jobban belegondolt, negyvenhat évesen könnyen meglehet; ezekkel a dolgokkal ő sem lesz másképp. ” Hm. Milyen fura. Tökre fontos dolgokra eszmélhetünk rá, akár a legváratlanabb pillanatokban is.
”Jó kis kánikula lett délutánra.”
 Igazságtalan volt Katy Dolores-szel. Feszült volt végig, de nagyon leplezni akarta. A mosoly és kapkodó figyelem felváltva rángott az arcán. Faszán-lazán akarta csinálni, s nagyon igyekezett, hogy minden tökéletes legyen. A legapróbb külsőségre is kínosan ügyelt. A kotlós-háziasszonyok büszkeségét vágyta átélni majd a kapuban integetve a lenyűgözött Fazekasnénak, aki megviszi a hírt szerte a városban, hogy mikre képes Molnárné Katika, a szülői munkaközösség oszlopos tagja. Dolores csak túl akart lenni ezen az őrületes vendégségen, és a mesterkélt pucsításon Fazekasnénak. Kivitte amit kell, és legjobb tudása szerint megterített.
 Ezalatt Lillyke újra a konyhában üldögélt, és a nővérét figyelte. Várta hogy bejöjjön, és hogy kell-e még egyebet segíteni. Igazán nem bánta, hogy beszakadt ide egy kis ’nyüzsi’, csak hát..., na! Szívesebben lenne most máshol. Mondjuk Párizs belvárosában. Egyszerűen nem érti, hogy anyáék, ha a bankszámlájukon három párizsi útra is elegendő pénzt tartanak, miért nem indulunk már is. Lehet valami ettől fontosabb?

 A negyedik bé lányos osztály. Húsz lány van, melléjük nyolc fiú. Nagy az osztálylétszám. A srácok ezért eléggé összetartóak. Néha megesik, hogy nekimennek egymásnak, de azért együtt bandáznak. A lányság, ellenben állandóan átalakuló klikkekre oszlik a követhetetlen sértődések okán.
 Van azonban kettő, fiatal koruk ellenére is nyilvánvalóan igaz-jó barátnő ebben az osztályban. Nem kíváncsiak senkire. Ők ketten úgy el vannak, akár a kismacskák. Maguknak valók, különcök. A néha fiús kalandokba is keveredő nyerő páros, az órai szünetekben a legtitkosabb felfedező utakra vállalkozik az iskola udvarán. Felfedezték már a legkisebb zugát is a sulinak. Volt, hogy kutyát bújtattak egy berendezett kartondobozban, az alagsorban. Tüzeskedésen is nem egyszer kapták már őket rajta a nevelők. Másik alkalommal, a tűzlétrán másztak fel a tornaterem palatetőjére, nem kis veszélybe sodorva ezzel magukat. Elmondásuk szerint a kövér mohapárnák vonzották őket. Valóságos kis boszorkák. Misztikus útjaik kifürkészhetetlenek.
 A két jó barátnő egyike, a szőke, durvább vonású, vékony vértelen szájjal, mindenkin átlátó, szürkén halszemű; Szabó Beáta, aki valószínűleg nem lesz a legszebb lány, de egészen biztosan el fogja érni, mit magának akar majd az életben. Legalább is az emberek világában. A másik, a Bea mellől egy percre soha el nem maradó, hű társalkodónő: Malvinka. Egy igen excentrikus szépséggel megáldott, minden mozdulatában, megnyilvánulásában különc és cserfes kis cigánylányka. Ez a barna kis mazsola, Bea barátnőjének ajkain csüng. Úgy tud felnézni rá, babáját magához szorítva, mint az Istenére.
 Beáta húsos, masszív alkatú. Nem csinos, ám ezt teljes biztonsággal megállapítani még nem lehet. Malvinnal egy idősek, de azt hihetnénk Malvinka jóval fiatalabb. Törékeny és visszahúzódó. Csuklójának, és bokájának feltűnő vékonysága mutatja; testének arányai később sem lesznek mások. Úgy tűnhet annak, ki őket látja, hogy Malvinka elveszett nővérét találta meg a határozott Beátában, akinek minduntalan akad valami jó ötlete.
 Történt egyszer, hogy az iskolaudvar vadgesztenyefái alatt kialakított füves fa játszótéren, a kisházban rendezkedtek be a lányok babáikkal. Öltöztették, fésülgették, afféle papás-mamás történetekbe képzelték bele a Barbikat. A fiúk közül kettő, Zsombi és Balla Balázs észrevették ezt, és ők is odamentek, a lánykákat bosszantani támadt kedvük. Kivételesen - s mivel a kivétel is csupán azt erősíti, hogy általában nem ez a megszokott - , ezen a napon Bea és Malvin is a kis faház aljában matattak a többi babázós lánnyal. A nyughatatlan és hirtelen fejű Balla Balázs kicsórta az egyikük betakart Barbi babáját, s azt lehet mondani; konkrét szexuális bűncselekmény elkövetését gyakorolta rajta. Isten óvja a társadalmat Balázskától, ha majd felnőtt lesz, megerősödik és inni kezd.
 A két srác, megfosztotta ruháitól a műanyag szőkeséget, és pucér testét, mint valami zsákmányt a homokozóba telepedve groteszk testtartásokba erőszakolták. Ahogyan a pszihológusok mondják: ”Minden történet a gyermekkorban kezdődik.” A kicsi Fanni persze megrémült, és keresni kezdte a babáját, ám Balázsék nem is nagyon dugdosták előle, direkt mutogatták, mit műveltek kis kedvencével. Fanni hisztit kapott. A ruháját tépve támadt Balázskára, de Balázskába ilyen rövid élete alatt is szorult már annyi szemétség, hogy nem adta vissza a babát Fanninak. Sőt! Új ötlettől vezérelve a tehetetlen, dühös Fanninak is meg akarta nézni a fenekét, vagy valami affélét ott. Fannikából, egy eddig lappangó életösztön által vezérelt, mega-éles visítás tört elő. Az udvaron felügyelő tanárok valamikképpen mégsem figyeltek fel erre. Eközben Fanni visszaszaladt és bebújt meggyalázott játék babájával a kis faházba. Balázska, mint valami veszett malac utána. Az ott megbúvó lánykák Barbijukat menteni próbálva szétrebbentek a szélrózsa minden irányába. Reginácska, például annyira megrémült, hogy még a kedvenc babáját is hátrahagyva menekült visongva. Az ekkorra totál beindult Balázska Fannival dulakodni kezdett a mászóka kisház homokkal felszórt rejtekén. Ekkorra már - Jézusnak hála -, újra képessé váltak a felelős tanárok feladatuk ellátására, s rengő hájjal rohannak a kisház felé. Baj nem lett végül. Fannin rajta maradt a ruha, mindössze jó koszos lett. Pityeregett halkan, de látszott rajta, hogy inkább dühös. Balázs nem volt hajlandó válaszolni egyetlen kérdésre sem. Lehajtott fejjel hümmögött. A nevelők a többi lurkótól kérdezték, hogy ”mi volt”, ”miccsinált Bali”? Mondják el! Beátának szegezték a kérdést, mert a többiek mind azt hajtogatták, hogy ”Beja látta”. Bea csak annyit válaszol, hogy semmi. ”Semmi nem történt.” Erre a pedagógusok hátulról próbálták megközelíteni az igazságot, mint ahogy a fodrász jön egyre közelebb. Kérdezték tehát Beát, hogy a Balázs megverte Fannyt? "Igen? Megverte? Mondjad!" – próbálták szájába adni a szavakat, de Bea megunta, hogy a büdös szájú sertésnő, Irénke öt centiméterről az arcába beszél, aki igazából a konyhán van, csak mert Margóval jóban van, már néha a gyerekek dolgába is beleszól. Most például a bíró szerepét vállalta magára. Nyolc általánossal, ami ráadásul negyven évvel ez előtt volt esedékes. Szóval, Bea lány elmondta, hogy a babával kezdődött az egész, és hogy azt nem tudja a Balázs most meg akarta-e verni, vagy csak meg akarta fogdosni a Fannit. Fanni szerint Balázs ”a szájába vert”, és még mutat két helyet, ahol fáj. Erre Beácska váratlanul megszólal, és a következő véleményt nyilvánítja, a Fanni sérüléseit vizsgáló Margó néninek.
- A fiuk máshogy játszanak, mint a lányok. A fiuk mindig csiklandozni akarnak. A lányok többet beszélgetnek, de az nem annyira érdekes.
 Margó néni, persze nem tulajdonított sok figyelmet a Bea által elmondottaknak. Fannit megvigasztalta valami édességgel, Balázst pedig bevágta a vécébe, a hugyos sarokba.
 Ha úgy vesszük, akkor nemi erőszak kísérlete, és egy koncepciós per esett meg aznap az Iskolában, gyorsított eljárás keretein belül. Mi lenne, ha valamely anyuka kérdésére ezt elmondaná valamely gyerek, amikor délután beül az autóba, és az anyukája megkérdezi; Na kicsim, mi volt ma a Suliban?
 Bea tud bánni az emberekkel. Nem fél megszólítani egy felnőttet. Ennek ellenére annak örül a legjobban, ha a kis Malvinnal ketten foghatnak bele valamibe. Ha akció van, Bea tervei alapján mennek a dolgok, és ha Beáta kitalált bármit, nehezen viseli, ha nem az ő akarata érvényesül végül.
 Bea tervez, Isten végez, tartja a mondás, ám az ember a csodánál is többre képes, ha megrendíthetetlenül hisz önönmagában. Kikezdhetetlen elszántsággal és vas akarattal indul meg céljai felé.
 A pletykás tanári kar is kiszúrta már összeszokott párosuk. Járatták is a nyelvüket rajtuk, de az ilyen vén csoroszlyákat inkább érdekli az; ki az anyja, mekkora a házuk, cigány-e vagy zsidó a család. Malvin és Bea ebből semmit nem vettek észre. Fantáziájukat jórészt az kötötte le, hogy hol lehet jó agyagot ásni, hogy milyen színű legyen a cica a rajzon, a nagyi ad-e pénzt fagyira, és hogy mikor lesz szünet a suliban, ahol ők egyébként prímán elvannak. Hagyják csak békén őket, ennyi elég. Kicsengetés után, a szünet kezdetekor már indultak is, ott folytatva különc szórakozásaikat, ahol azt abba hagyták, és bár osztálytársak voltak, nem ültek egymás mellett. Nem kétséges, hogy mennyire élvezték volna egy padban, de azt is könnyű ugyanakkor megjósolni, hogy oly nagyon el tudnának merülni kedvenc témáikba, hogy egy véget nem érő, egész álló napos pofázássá válna számukra az iskolába járás. Ezért anélkül próbált erre Fazekasné Végső Aranka osztályfőnökük odafigyelni, hogy ők ezt megérezték volna. Kicsik voltak még, alsósok. Maguktól sohasem kérték volna, hogy együtt ülhessenek. Megszokták, hogy így van, nem volt gond.
 Dolores és osztályfőnöke kiszorultak az asztal sarkához és a negyedik évfolyamos diák teendőit tárgyalták, a tanévből még hátralévő másfél hónap tükrében. Katy gofrija mindenkinek nagyon ízlett. Ez a kicsik ruháján jó látszott, de bizony végül kevésnek bizonyult. Patya Bácsi is elmajszolt kínjában egy vanília pudingosat, ám rögvest hozzá is tette; nem rajong már az efféle ’lekvárokért’. Ő, a maga részéről, egy zsírtól csillogó karajt, jó fokhagymáson, mindennél többre értékel. Leült ő is az asztalhoz, a negyedikesek közé. Nem akarta megsérteni a háziakat, hiszen őneki is terítettek. Élt benne még halványan a remény, hogy ez a kritikus tömege a duracell nyusziknak és kis tündéreknek, arra a tíz percre, amíg az étel a szájukban lesz, elcsendesedik majdan, megülnek kicsit. A gyerekek megcáfolták a tudomány álláspontját. Simán ették, kenték a ruhájukra, tömték magukba a gofrikat, anélkül, hogy ez egy leheletnyit is korlátozta volna őket a tele szájjal való kajabálásban, és a soha nem szűnő fészkelődésben. A Patya Bácsi mellett jobbra ülő Fisher Józsika az orrán nevette ki, amit összerágott. Jutott belőle Patya buszsofőr nadrágjára is. Ezen aztán az összes többi gyerek is újult erővel röhögni kezdett, amiből Patya úr leszűrte, hogy itt nem lesz csend, de azért nagyon köszönte, hogy itt lehetett, nem is említve azt, hogy már rég hűvös otthonában fekhetne, kedvenc tévéje előtt, bekajálva, ahol a legnagyobb zaj mindössze a falióra ketyegése.
 Ekkorra Bea és Malvinka már régen a gofrijukból meghagyott darabbal tartottak a szerszámos fészer mellett felfedezett hangyaboly felé. Beáta be akart lógni a házba, amíg a felnőttek a kávéjukat iszák, amit Lilly hozott ki.
 Lilly gyorsan visszasietett a házba, és továbbra is ott maradt a hűvös konyhában. Dolores tüntetőleg bezárkózott a szobájába barátnőjével, és különben sem volt nyugta, amíg ”ez” le nem ment. Egyúttal biztosan megfogadta, véletlenül sem fog abba a hibába esni, hogy gyerekzsúrt rendez az ismerős gyerekeknek. Legalábbis a saját házában semmiképp. Lilly kibontott még egy kólát, és visszaült az étkezőbe. Ekkor lett figyelmes a két leányra.
 Szemmel láthatóan sunyúltak. A nyitott teraszajtó felé bóklásztak a tökéletes céltalanság látszatát keltve. Beácska néha oda súgott azért valamit barátnőjének, és Malvint figyelve könnyen rájöhetett akárki, mikor mit hallhatott, mert butuskán rögtön abba az irányba nézett. Jól haladtak a somfordálással, és feltűnés nélkül. Befelé pillantgattak a nyitott ajtón. Nem láthatták Lillyt a bazi nagy hűtőtől.
”Lopni akarnak, vagy mi? Ezt nem hiszem el! A kis piszkok!” – morfondírozott magában, de azért mulatatta is a pimaszságuk. Belevalóságról árulkodott.
”Na, ezt mindenképp bevárom. Lesz ebből olyan sztori!” – gondolta felspannolva -, de különösebben várnia sem kellett, a két fejecske már meg is jelent a teraszajtó napsütéssel teli nyílásában. Lilly még várt. Sutyorgást lehetett hallani. Lilly kilesett a hűtő mellett, és két kimeredt szemmel figyelő kiscsajt látott álldogálni az ebédlőjükben. Látszólag még a szívverésüket is visszafojtották, miközben macska léptekkel, kétfelé indultak a lakásban. Lilly visszahúzódott. Mosolyognia kellett. Most azon gondolkodott, mikor rontson rájuk, mikor lenne a legjobb.
 Beáta nekibátorodva elindult fel az emeletre, miközben a két lány egyetlen szót sem szólt. Malvin megállt egy riadt pillanatra, s Bea után nézett. Még mindig halál óvatosan, az ebédlőasztalt megkerülve a konyhába tartott, egyenesen a hűtő felé. Lilly odatámaszkodott a konyhaszekrény pultjához, és úgy várta a kislányt. Malvin nem vette mindjárt észre, de aztán jól megijedt.
- Mit kerestek ti itt? – vágta hozzá Lilly
 Malvin hátra lépett kettőt. Beleütközött a székbe, de nem fordult meg. Lilly megfogta a karját, mire Malvin kiszakította magát és kifutott a kertbe. Rögtön utána Bea barátnője is, aki közben előkerült az elmeletről, s szinte lerepült a lépcsősoron.
- Tűnjetek innen. Ide nem lehet bejönni – kiáltotta utánuk, de egyáltalán nem volt dühös rájuk.

 Visszatérve a jelenbe, Katy kicsit sem találta viccesnek a tényt, hogy Moszat egy káros szenvedélyt akar magáévá tenni. És mivel nem lett éppen jó kedve a mai estétől, megbántva kezdte érezni magát, mert Moszat még gúnyolódik is döbbenetén és azon, hogy ő aggódik érte. Katy ismét bele akart kezdeni a mondanivalójába, azokba a mondatokba, amik már ott voltak a fejében összetorlódva, de aztán a megbántott feleségek mindennapi keserűségével a szívében, inkább csak hallgatott. Mereven nézte a földet maga előtt, hajtott egyet a kezében tartott konyharuhán, és visszafordult a csapokat letörölni. Mozdulatai a törlővel, már nem a takarításról szóltak. Mindent elárultak a benne dúló lélekviharról. Moszat ezt látva rájött, mennyire szereti a felségét. Felállt az asztaltól miután eloltotta a meggyújtott cigit, és odalépett Katy háta mögé. Gyengéden meg szerette volna fordítani, de Katy lerázta kezeit, és háttal állva maradt. Moszat már az asztalnál ülve is látta Katyn, hogy nagyon meg fog sértődni. Nem is megsértődés ez. Az csak cirkusz. Katy őt félti, és a boldog családot. Moszat biztos volt benne, Katy nyomban elképzelte, és szinte már maga előtt látta a röntgenfelvételeket. Saját magát, ahogyan a kórterem előtti műanyag székek egyikén ücsörögve vár. Nyilvánvaló túlzás volt azért részéről, hogy mindjárt a legrosszabbra gondolt, de érezte azt is, hogy Katy minden gondolata ők hárman. Annak a gondolatára is, hogy a családjukban esetleg bármi komoly baj történik, megremegett a lába a rá törő rettenettől. Katy élete kis családja nélkül, a halálnál is rosszabb lenne. Nagyobb boldogságot el sem tudott képzelni, mint amit ez az otthon adhat neki. Egy pillanatig komolyan megharagudott, de most már inkább szomorú volt, és azért nem fordult Moszat felé, mert érezte, hogy mindjárt kibuggyan belőle a sírás. Persze megpróbálta visszafojtani. Moszat gyerekesen viselkedett. Nem tartotta tiszteletben az érzéseit. Egy szerető családanya igen is mindig aggódni fog mindenért, és minden eshetőségre gondolnia kell, mert az ő életét semmi sem teheti boldogabbá, mint egy kedves otthon, és a legszeretetreméltóbb férfi és társ, akinek vonzereje a lényéből áradó biztonságban, és tekintetének bíztató melegség rejlik.
- Két hete, pénteken - szólalt meg Moszat - a Bogáti kúriában, az erdésztársaság díszvacsoráján, mellettem ült egy erdőmérnök. Rimaszombatról, Szlovákiából jött. Pompás szlovák akcentussal, ugyanakkor hibátlan magyarsággal beszélt. Remekül elbeszélgettünk, meséltem is neked, ha emlékszel.
 Katy még mindig nem fordult meg. A szemeit törölgette.
- Nála láttam ilyen cigarettát. Az elején megkérdezte, hogy dohányzom-e, és hogy zavar-e vele, ha itt rágyújt. Nos, soha ez előtt eszembe nem jutott még, hogy elszívjak egy cigarettát, de Lucat elnézve kedvem támadt nekem is szívni-fújni azt az aromás, selymesen sűrű füstöt. Jó kis élvezetnek, igazán finomnak tűnt az a füst. Az az ember enni is úgy tudott, mintha nem is szarvas sztéket rágna, hanem valami földöntúli finomságot. Igen elmélyült fejet vágott evés közben, s réveteg tekintettel, végtelen nyugalommal fogyasztotta el az ételt. Nem olyan akkurátuskodás volt ez tőle, mint ahogyan azt némely felvágós kis hivatalnoktól láthatjuk. Elmondta, hogy az ő számára - és tulajdonképpen ez mindenkinek meg kellene fontolnia - az étkezés nyugalma szent, és hogy ezzel nagyban hozzá járulhatunk gyomrunk egészségének megőrzéséhez. Beszélgettünk, ő kiment a vécére, én meg szórakozottan kezembe vettem a csomag cigarettáját az asztalról. Forgattam a kezemben, tetszett, hogy nincs rajta füstszűrő. Kalandorok cigarettája, gondoltam. Megszagoltam, és valami irtó kellemesnek éreztem a dohány illatát. Való igaz, még sosem nézegettem, szagolgattam a különféle cigarettákat, de ezt minden tekintetben nagyon különleges találtam. Amíg Marian vissza nem tért asztalunkhoz, többször is meg kellett még szaglásznom a puha papírcsomag cigaretta jó szagát. Az asztalunkhoz visszatérve, azonnal észrevette az érdeklődésemet, és biztosított róla, hogy – szerinte - ez a világ legjobb dohányáruja, és azt mondta, amíg először meg nem próbált egy dobozzal nem is gondolta volna, hogy dohány és dohány között ég és föld terülhet el. Ezeket hallva igazán még neked is kedved támadt volna hozzá, át is villant bennem az ötlet, hogy kérek egyet Mariantól, és megízlelem. Tudod nagyon jól rólam, mennyire rajongok a stílusos, kifinomult dolgokért.
 Katy erre megfordult és sötétbarna szemeinek szerelmes, odaadó pillantását az ő Moszatjának tekintetébe mélyesztette. Katy csillogó szemei mohón keresték Moszatéban a vigaszt mindenre. Moszatot szorítva remegő öleléssel, őseitől kapott büszkeségének sugallatára legyőzte ijedtségét. A végtelenül megindult Moszat karjainak eleven melegsége megnyugtatta. Szavak nélkül tudatta vele, hogy a végsőkig kitart mellette. Most már biztosan tudta Katy, hogy az ő Moszatja semmi esetre sem szokna rá a dohányzásra, ha ezzel ilyen fájdalmat okozna vele neki – rándult meg ernyedt teste erre a mérföldkőszerű megállapítására – és, hogy javíthatatlan romantikus férje az igaz ösvényen folytatja ez után is jövő előre vetítését. Soha, de soha nem szívna el több akármit se, ha ezzel kicsit is szomorúvá tenné Katyt, társát, feleségét, gyermekei anyját. Még ha csak egy percre is. Moszat most már tudta; ez a fészek a Minden. Forrása emberi boldogságának, mely csak egy megfoghatatlan érzelem ugyan, de a vegytiszta szeretet forrása is, mely nélkül emberi lélek nem maradhat sértetlen a sors forgószelében kavarogva. Ha bármi történne ezzel a kötelékkel, többé nem heverné ki a fájdalmat, a gyilkos magány rátelepedését hátralévő napjaira. Teljesen elpusztulna oda bent, mint ahogy ez vele már megtörtént egyszer némileg, négy évvel ez előtt.
 A házaspár, még hosszú percekig így maradt, gyógyító ölelésben találva ismét egymásra.

 Július közepe volt. Aszályos forróság köszöntött a Kárpát medencére. A Molnár család, nyári vakációban eltöltött két hete, az év legjobb élményévé sikerült. Dolores is elégedett volt, mert idén Arni, az új fiúja is velük tarthatott, de csak azért, mert Dolores töredelmesen betartotta ígéretét, hogy nem hozzák kellemetlen szituációba a Molnár szülőket, és úgy is lett. Kicsit sem kellett aggódni miattuk. Nem szöktek ki bulizni a helyi diszkókba, vagy ilyesmi.
 Moszat nem szerette az új fiúkat. Nehéz ezt szavakba önteni, de minden apa, akinek lánya van, igen-igen kritikusan fogadja a váltakozó fiúkat. Minden újabbal kapcsolatban arra tudott csak gondolni, hogy végül melyiket kell majd a családba fogadnia, és nagyon reménykedett, hogy lánya tisztességes ’fajzatot’ választ majd, nem pedig egy madárijesztőt, ám ezen csak egy röpke pillanatig rágódott. Most például ebben a Arnoldban semmi kivetni valót nem talált. Kicsit talán túl sok az önbizalma – gondolta róla - , de ezzel neki nem kell törődnie. A családfőként neki járó tisztelet kérdése első pillanattól magától értetődőnek tűnt Arni részéről. Ej! - gondolta magában még annak idején, mikor Dolores szerelmi életét szemlélve szíve szerint egy kis szigorúsággal kezelte volna a témát - ez is csak egy fiú. Mind egyformák, na de legalább jól fest Dolly mellett. Ez volt a rövid summázata magában mikor Arnit nyilvánosságra hozta Dolores. Hm. Fülig szerelmes ez a lány, ilyennek még nem is láttam egyszer sem - nyugtázta a látottakat mikor egy szeptemberi délután először találkozott a sráccal. Dolores akkor behívta a házba, miután már jelentőségteljesen közölte, hogy két egész hete együtt járnak. Irigylésre méltó látvány volt, ahogy mindannyian ott hangoskodtak a tágas konyhában, ami inkább volt az egyszerű boldogságban és kölcsönös megbecsüléssel kibélelt életkéjük legjellemzőbb színtere, mit bármi más. A lányuk tudta, hogy számíthat a megértésükre.
 Lilly ezekben az időkben kezdődően állította szembe a szülőket a serdülőkor kihívásával. A gyereknevelés legnehezebb, utolsó megmérettetésével.
 Katy lélekben felkészült már a sminkelés, és a merész ruhák megjelenésére kislányánál. Tudta, mindennél fontosabbnak érzik ilyenkor ezek a kis tündérek, hogy nagylányok benyomását keltsék. A legnehezebbnek, mégsem ez bizonyult. A kis ”Lublu”, ahogyan anyja eddig szólította, nem szerette ezt már. Kifejezetten utálta, ha gügyög neki.
Katy persze nem bírta megérteni, hová ez a sietség, miért ilyen sürgős, hogy felnőjön. A felelősséggel teli felnőttkor kicsit kiábrándító is, ráadásul ez az időszak tart a legtovább. Az emberi egyedfejlődés szakaszai közül ez leghosszabb. Lehet még része eleget rúzsozásban, a pörgős mindennapokban. Ezekbe a fogszorított napokba Katynak bele kellett szoknia.
 Vége lett a nyárnak, Katy szinte megrémült a felismeréstől, hogy milyen rövidnek tűnt számára, az egyes napok, hetek néha olyan lassan tudtak eltelni, de az évek megfoghatatlan gyorsasággal röpültek, és attól félt, hogy ez egyre inkább így lesz ahogy öregszik. Lilly nyüzsgése megállíthatatlannak tűnt, és ő az élet igazi királynőjének. Egyre több barátja lett. Hosszú telefonbeszélgetéseket folytatott osztálytársnőivel, mialatt Katy csodálkozva hallgatta, milyen határozott elképzeléssel beszélik meg a ruha átalakításokat, valamiféle kiegészítők vásárlásának részleteit, vagy az interneten fellelhető infókkal kapcsolatosakat. A barátnők látogatásai megszaporodtak, de ki nem dugták volna az orrukat a kis hölgyek Lilly szobájából. Csupán cinkos nevetésük hallatszott ki. A tévé előtt ülve Katy sokszor felkapta a fejét a felső szoba felé, olyan göndöröket tudtak kacagni a tinédzserek odafent, és mintha egy csöpp bujaság is érezhető lett volna most már ezeken a nevetéseken. Katy le merte fogadni, hogy amikor ilyesmit érzett, a lánykák fiukkal kapcsolatos dolgokon nevetnek. Szigorúan szaladt össze a szemöldöke, és hajlamos volt szinte azonnal pánikba esni, és anyai szívben megfoganó rémeket látni. Katyt kivételes képzelőerővel és élénk fantáziával ajándékozták meg szülei, és sokszor erőltette magát arra, hogy nem kellene azonnal ilyenekre gondolnia. Ami azt illeti, élénk belső életet élt. Szorgos mindennapjain sem félt átadni magát a tűnődésnek. Még egy anyának is nehéz együtt éreznie a legszebb kor kavargó érzéseivel, melyek a legszebb tavaszt ébresztik kislánya csodálatos szenvedéllyel változásnak indult érzés és gondolatvilágában.
 Az önmagáért való rajongás, az emelkedett emberi érzések első hullámainak hatása ez, egy természetes drog. Az emberi lélek kiteljesedésének alig türtőztethető, sürgetőn, és soha többé ilyen tisztán és ennyire sodrón ránk nem törő hívása. A józan ész parancsának, küzdelmeink velejárójaként becsúszó, későbbi bűneinknek keserű utóízétől mentes öntudatra ébredés, melynek kiváltója nem más, mint az élet élésének tudatosulása. A földi élet körös-körül határtalan szépségére, izgalmaira, sokszínűségére rácsodálkozó, a megszületett ember robbanásszerűen megtágult tudatának élménye ez, saját történetének folyását szemlélve. Lilly, aki eddig csak nézte, mit maga előtt látott, evett, ha éhes volt, és anélkül aludt el esténként, hogy az éjszaka és a nappalok váltakozásának miértjére is gondolt volna, most mintha valami összefüggéstelen álomból ébredt volna nyaralásuk egy reggelén. A fürdőszobai tükörben olyan másnak látta a testét, amint ott állt, szemben azzal, aki ő, egy test és egy érzésektől hajtott lélek együttese. Szobájuk ablakban álldogálva az odalent elhaladó embereket már nem ”felnőtteknek” fogta fel. A gyerekek iránt, kikkel otthon egy utcában játszottak, civakodtak, és kergették egymást, most egyszeriben olthatatlan kíváncsiság fogta el. Vágyott rá, hogy jobban szemügyre vehesse arcukat, és ezen a reggelen egészen máshogy gondolt rá, hogy vannak fiúk, és hogy ő lány. Ám, hogy ez mennyi megfejtésre váró titkot, és mennyi feltoluló kérdést töltött elméjébe, alig sejtette. A mellkasában dobogó szív, hirtelen úgy beindult odabent, hogy zihálni kezdett, és valami fájáshoz hasonlító, de mégis jó izgalom borította el oda bent. Leginkább ahhoz tudta volna hasonlítani, mintha egy szétrobbanó fiola forró tartalma ömlene szét, hogy egészen úgy érezte ő, az új ő, most már másvalaki kezd lenni. Bizonytalan várakozással telt meg a lelke, mert arra gondolt, hogy hová vezet ez, ez az elkezdődött változás, a hívogató kíváncsiság, mely befészkelte magát gondolataiba. Napról napra, egyre érdekesebbnek tűnt a jövő, mindaz, amit még nem tudhat előre. Legszívesebben rohanna eléje mindannak, amit sejteni lehet, hogy ez a még éppen csak elkezdődött történet, ez a megszületett lehetőség már most magában rejt mindent, ami még rá vár, amivel ő maga válik majd eggyé. A következő éjjel álmában kiemelkedett ágyából, és könnyed akarattal röpült a tengerparti kis városka felett. A háztetők egyre kisebbek lettek, míg végül az utcák is összekavarodtak, de ami a legfurcsább volt, nem félt, nem volt semmi rossz érzése, csak a levegő süvítő hűvössége, amelyet mintha most először érzett volna ilyennek. Szinte megvonaglott a holdfényben kéken megcsillanó hullámok partra érő vonalainak lebilincselő látványától a magasban, amint a feketébbnél is fekete nyílt tenger felől érkezve, valamilyen erőnek engedelmeskedve, titokzatos, de határozott ritmusban csúsztak ki a homokra, és úgy látta, mintha meg akarnának kapaszkodni a parton, majd mégis visszafolynak a tengerbe, ahová tartoznak, amiből születnek. ”De miért, és mi óta van ez így?” A majdnem teliholdas éjszakán, a nyughatatlan, örök szél fújt a tengerről, és Lilly alvó pólóját rásimította nyurga testére. Leereszkedett a partra, de nem is akarta. Meztelen talpával érezte a nyirkos fövenyt, és most már tudta: az életben minden összefügg mindennel. Ebben az álmában szabad lehetett, és mindent olyan szépnek látott, amilyen valójában. A családi délutánok képei ködlöttek fel, és rájött, kicsi korában csak a szülőkkel törődött, csak őket látta, figyelte. Szedték ugyan a sok csigaházat, de azokat mind mamája mutatta neki a part homokjában. A napernyő árnyékában, szülei és a módszeresen napozó nővérének közelében nem is jutott el hozzá, mind ez így összefüggéseiben. Olyasmi, hogy a tenger öböl feketesége mögött iszonyatos távolságokban, végeérhetetlenül ott nyújtózik, lüktet világuk, a hely ahol mindez megtörténik. Arra, hogy álmában hogyan került haza, nem emlékezett. Mikor felébredt, a napos reggelen kábítóan tisztának találta a felhőtlen égbolt kékjét. Kipattant az ágyából, és sokáig bámult ki az ablakon. A szemközti házban - mint minden reggel - az erkélyláda muskátlijait locsolgatta, földjüket lazította egy asszony, a háztartásbeli feleségek birka nyugalmával arcán. Ilyen nem akart lenni. Háziasszony nem. Szenvedélye kizárja ezt a tespedt életmódot. Lilly mindenre tisztán vissza tudott emlékezni különös álmából. Teljesen úgy érezte, mert ez az álom annyira megfogható élményeket nyújtott neki, hogy elbizonytalanodva arra gondolt: talán nem is volt álom, de a következő pillanatban meg is nyugodott, mert mégis csak álomnak kellett lennie, hiszen a repülés, pláne olyan magason, csak a mesékben szokott megtörténni, s valószínűleg ő is onnan szedhette mindezt. Igen, egy valahol hallott, vagy olvasott mesébe álmodta bele magát.

Szólj hozzá!

2009.03.28. 00:56 Vi Csu

visszaemlékezés

 Magam vagyok. Tökéletesen egyedül. Ugyan ritkán esik ez meg velem, de ha mégis összejön, akkor jó, olyan nagyon jó , s mert egyre inkább azt érzem, hogy engem halálosan fáraszt ám a felesleges beszéd, mint olyan. Manapság ez aztán nem ritka jelenség.

 De miért van ez? Kerül elő bennem a logikus kérdés, már nem először. 
 Most nem kerülhet elém egy, a figyelmemet valamilyen kéretlen sztorival kikényszerítő ismeretlen ismerős, vagy esetleg a vigasztalanul magányos városi öregek számtalan egyike, sem pedig a minden valószínűség szerint papucsban született, és egyfajta krónikus közösségépítő beidegződéssel megáldott szomszédom se, mert végre stabil nyugalomban, megszokott lakásom nyújtotta biztonságban ellazulva, remete módjára megbújva lesek ki éppen a tavaszi alkony színpadias fényeiben ázó nyugat nyíregyháza örökké forgalmas utcájára. A konyhai ablak függönyét résnyire elhúzva mozizok, amíg kajám a mikrohullámokat elnyelve megmelegszik. Kényelmes ruhákban, kéjesen vakarózva, művészi önzéssel csak befelé, magamra figyelek.
  Kútba-esett magányosan, mely a jól ismert lehangolóan rossz kedvvel párosul, csak nagy társaságban tudom érezni magamat, s különösen olyankor, ha a körülöttem lévők faszául félre is értik szótlanságomat. Ez időnként előfordul. Nincs mit tenni. Van úgy, hogy néha még azok a barátaim is elkezdenek emiatt tikkasztani, akik már évek óta ismerik a hülye fejem, s azt gondolják, hogy megsértődtem valakire, mint óvodában, vagy hogy biztosan rosszul vagyok, csak nem mondom. Nahát, mondhatom, az ilyen rengeteg tud lenni, s mivel utálok magyarázkodni, kényszerű törődésükkel aztán már tényleg sikerül elérniük, hogy legyen valami mondanivalóm. Meglepődnek, mert közvetlen, kapcsolatteremtő stílusban közlöm - mint legutóbb is a Bobával -, hogy hagyjon már békén a faszba, mert ha fene nagy-jó hangulatában rájön a törődhetnék, hát egy vérbeli üzletkötő hajthatatlanságával képes vég nélkül győzködni az embert, hogy igyon még, meg hogy csináljon így meg úgy, s majd mindjárt meglátom, hogy sokkal jobban leszek.  Felrántgat és azt hajtogatja: szálljak ki a hintaágyból, mert abban csak bepunnyadok. Efféle emeletes baromságok telnek ki tőle. Úgy tudja mondani, hogy csak nézek rá, és kínomban fakad ki belőlem:
 - Baazdmeg Boba! Pihenj már meg! – kiabálom az arcába, teljesen kizökkenve - Mért gondolod, hogy te jobban tudod, mit érzek, és mi tenne jót? Nekem! Érted? Énnekem! Mi? Vágod, fel bírod fogni? Nekem így jó, pont itt, és pont így! Mi a jó büdös francért nem bízod ezt rám??? Hö? Mö? Na! Oké? Azért jöttem én is, hogy jól érezzem magam, légy oly kedves nézz egy kicsit levegőnek! Okés? Na? Na! … Jézusom!
 - De én is ezt mondom – volt rá a válasz, de a lényeg továbbra is rejtve maradt Boba komának, kedéjes-részeg jótakarása tetőfokán. Hapim – lökte továbbra is a megváltó dumáját -, higgyél nekem! Tudod én már hány embert visszahoztam amikor szarul volt? Apám elmagyarázta. Én vágom. Na! Jó van, jó van! De jössz majd ki az erkélyre? Óh, gyere már! Feküdjél akkor, de majd jövök vissza érted – mondja és mondja piától megtáltosodott nagy szívvel, amíg az egyre sodróbb hangvételű zene el nem szippantja onnan. Boba barátkozós beállítottságán talán csak táncos mivolta tesz túl. Általában elsőként és utolsóként is őt figyelhetjük meg a tánchelyen, természetesen mindvégig személyes kötelességének érezvén a többiek bíztatását, pörögni lázítását, és hogy mennyire lelkesen is tud ezen igyekezni, azt az előbbiek után már könnyen maga elé képzelheti a kedves olvasó.
 Igen, volt úgy, mondjuk most nyáron is, de egyébként meg nem is egyszer már. Kézzel fogható valóság, hogy másnap reggel tíz óra van, és még mindig ébren vagyok, és talán ezért meg is bocsátható nekem, hogy szinte kiégett, s ezért lehunyva pihentetett szemeimmel, arcomat jólesőn az érett nyár júliusi napsütésébe tartva a zenére figyelek, s annyi több kell ehhez az élményhez már csak nekem, hogy lustán lelógatott egyik lábammal néha-néha lökjek egyet a hintaágy ülésének hintaján, mintha csak egy kényelmes felhőfoszlányon feküdnék időtlen gondtalanságban. Valamiért nekem ezeken a bulikon reggelre, egyrészt a hulla fáradtságtól, másrészt a piáktól, hosszú cigarettáktól, és konkrétan azon a húszas éveim második felét megkoronázó, éppen kiteljesedő fiatalságunk legyőzhetetlen lendületű, kirobbanó boldogsággal átélt, s azóta a feltartóztathatatlanul, egymás után sietve eltelő nyűgös évek szívfacsaró távlatából egészen misztikus szépségűnek tűnő, valaha felidézhető legfényesebb napján eddigi történetemnek, az emeleti vécében alig egy órával előtte átélt, lábremegős kielégüléstől is, ernyedten feltöltődve, soha máskor nem tapasztalt nyugalom kerít minduntalan magába. Az élő mixelés varázsa és a kitűnő hangzás is itt van. Az alig érezhetően nyomuló széllel, egy távoli nevetés hangfoszlánya ér el fülembe. A strandok zsivajára emlékeztető nyüzsi vesz körül. A zenészek felől, tipikusan azt a másik mixelésébe belemagyarázós süketelést hallom, hogy "még kettőt rakok, és aztán jöhetsz", meg ehhez hasonló, kicsit utcakölykös dumák mennek. Ezeknek a srácoknak a zene nem eszköz, ami jól adja, ha kész vagy mint a szar, hanem maga a cél.  Ilyenkorra el is válik, hogy ki volt itt az este az akinek a buli főleg a jó zene és hangulat szent öröme, és ki az, akinek a legnagyobb gondja a masszív fogyasztással történő végletes agyelárasztás.
  Haahh, ... az arany középút! Ezt az álláspontot képviselem én.
 Az időnként, de egyre inkább hanyatló kitartással felélénkülő táncolók füttye mosolygásra késztet így fél álomban libegve, vagy nem is tudom, miként írjam le ezt a testetlen lazulást, a semmiben lógás érzetét keltve. Milyen csodálatos is az agy, hogy ilyen tökéletes harmóniába kerülhet, ha minden együtt van.   
 De ahogyan lenni szokott,  a tökéletesség nem sokáig maradhat fenn, s hirtelen árnyék vetül rám. Fölém hajolva fogja el valaki a napot, és meghallom a kedvenc mondatomat: Borr! Hé! – talál meg Boba srác.
 Megráznak, pálinkás flakont nyomnak az orrom alá. Igyak már, meg minden, ne punnyadjak itt, mint a büdös szar, van még ez az. És az izomból ivást, tizenkét óra mozgalmas bulizás után, azzal az érvvel támasztja alá a span, hogy úgy is mindjárt menni kell haza.
 - Igazad van! - mondom felélénkülve Bobának  -, de hiszen ez nagyszerű ötlet! Mielőtt indulunk haza, még gyorsan huggyá isszuk magunkat.
  Hogy az ilyen érvelésben, mi a logika, azt nem nagyon bírom meglátni. Vannak bizonyos típusú emberek, akik imádnak rosszul lenni. Végül is, szívük joga. Hiába, kissé elvetemült a drumandbass scéna, bárhol a világon merüljön is bele az Ember Gyermeke, de mindennel együtt, nekem ez tetszik, s bár jómagam jobb szeretem már viszonylag kijózanodott állapotban megkezdeni a kialvásos-regenerálódásos szakaszt, ami még így is akár egy teljes vasárnapot igénybe vehet. Azt azonban meg kell hagyni, hogy, amint Damon Albarn is egy alkalommal megemlítette: "Minél több a sör, annál jobb a zene." Nem beszélve a táncról.
  Egyfajta ’kettyós’ nyugalom száll meg ekkor mind a mai napig, és valahogy - sokkal, de sokkal másabban -, őrülten túlérzékennyé válva tudok figyelni a zenére, mint egy bonyolult mintájú szőnyeg, olyannak érzem, hallom minden alkotó elemét és látom szövevényét, s a hangok alakját is. Azzal, hogy azt mondom; ilyenkor maximálisan képes lekötni elmémet, jóformán semmit sem mondtam el az élményről, de végül is ez a lényege. Tökéletes relaxáció ez, melyhez hozzá simul az a tudat, hogy tulajdonképpen tart még a tegnap ködös távolában kezdődött, írtó-jó buli, és hogy egyhamar nem is lesz vége. Nem kell még felkészülni óhatatlanul is az emberi létezés elkerülhetetlen elmúlására emlékeztető, a buli befejeztének kijózanító közelsége keltette érzések, melyek nyomán elhatalmasodva szökken szárba a rémület mindenkiben, a szinte olajosan folyékonynak érezhető borzongató hűvösség szétáradásával mellkasunkban, s zaklatottan lassulni kénytelen lélegzetünkkel még utoljára meg- meglóduló szívdobbanásaink partra-vetett-hal vergődése mellett, el fulladva küzdünk a sóhajokat termő, fojtogató szomorúságtól. Kétségbeesettségünkben lemondóan fogadjuk meg, hogy soha többé nem veszünk részt semmiféle közös örömködésen - minek is -, hiszen itt van, tessék, úgy is mindig ez a vége, ezt kell átélni; ha elkezdjük a partizást, köcsög, szemét, megmásíthatatlanul ott találjuk magunkat megint, hogy nem bírjuk már tovább alvás nélkül, el kell hagyni a házat, holnap menni kell dolgozni, folytatni a másik életünket, vagy elfogyott a pénz, elviszik a zenecuccot, mindenki kidől, vagy ilyesmi, mert vége kell hogy legyen egyszer, az Isten fáját, hát nem érted?
 - De …, akkor meg mi értelme elkezdeni? – rágódtam akkor délután is ezen a bugyuta kérdésen, mint egy általános iskolás, tudtam a választ persze, de most messzebbre vissza akartam menni, miközben a ház előteraszának korlátjára rogyva, cipőm orrával az autóbejáró kavicsait turkáltam. Azon kevés kánikulai napok egyike lett ez, mikor felhőt se látni a szikrázóan irizáló égbolt kékjében, mely mintha ezerszer magasabban húzódna most. A hideg hónapokban úgy tűnik, mintha a fagyott felhők sávjainak mozdulatlan szalagjai, jéggel borított hegyormok láncához hasonlóan ülnének meg a horizonton, mintha a foltokban havasan, kopár akácfákkal benőtt tetejű felszántott dombok folytatásai lennének. Hófödte hegycsúcsok. Télen az eget zártabbnak látom, a város szélén már lefelé görbülve, de most a nyári hónapok derekán, tekintetemmel megpróbálva átfogni, majd egyenesen felettem igyekszem jól belefúrni látásomat. Minden eddigitől tágasabban terült el alatta a minden, nem csak a környező táj, s széleit egyenesen a Karib-tenger poshadtan, átmelegedve lötyögő vizében sejtem. Körülnéztem. Mi van a csapattal. Mindannyian iszonyú kókadtak voltunk. Ideje volt a hazaút aklimatizálódásával, a dolgos hétköznapokra való visszaállás ”keszonbetegségével” szembenézni. Én, cuccaimat a korláthoz hordva, jó ideje tekeredtem ott. Alig haladt az összepakolás. A rend állapotának elérése még a mai napon, egyenesen a lehetetlenség távlatában érződött. Nem is mozdultam, hogy segítsek. Gondoltam, majd ha szólnak, hát megmozdulok. A házi gazdáékkal kerültem ide, ezért a helyszín elrendezéséből, a holnapi takarításból jut nekem. Ahogyan onnan láttam, a lányokon kívül senki sem hajolgatott, pakolgatott, ők viszont így négyen jókedvvel osztoztak közös sorsukban. Visszatértek az iménti gondolataim. Rájöttem, néhányan vagyunk csupán, akik ezeknek az ünnepeknek a kezdeteiben és ezzel elválaszthatatlanul eljövő végében is, az Ember Gyermeke, kínzón megoldhatatlan, örök problémáját modellezzük, minden egyes alkalommal. Meg is jegyezve hamar a leküzdhetetlen igazságát, kezdet és vég összetartozásáról. A legjobb arra gondolni otthon, másnaposan, a besötétített szobánkban az ágyon fetrengve, várva a Kis Halált, a megváltó elalvást próbálgatva, hogy majd egy arra alkalmas pillanatban ellökődő jókedv hullámot újra meglovagolva, kis csapatunk összegyűlik. Megint meg kell hogy próbálja legyőzni a korlátait, amíg fiatal szívünkben legyőzhetetlen elszántsággal feltámadni képes az élni vágyás, hogy az élet nagyszerűségét, és magunkat megünnepeljük, nem gondolva arra, hogy egyszer elfáradunk ugyan úgy, és legyőzi agyunk éberségét és lábunk izmait a fáradtság és az alvás hiánya. Bele kell vetni magunkat, meg kell megint próbálni, egyesült erőnkkel a felszabadultság fokozásának mámorító szárnyalását, messzebb és magasabbra jutva, letörni egy darabkát a lehetetlen sziklafalából, eltépni a testünket megkötő kimerültség rövid pórázát. Megint meg kell próbálnunk! Nem is gondolva rá, hogy a Napot elérnünk lehetetlen, s a ránk ható erők láthatatlanságuk ellenére is számunkra a felfoghatatlanságba veszve, oly hatalmas távolságok leírhatatlan méreteiből táplálkoznak, amik jóval a Földön megjelenő élet előtt is réges-régen a helyükön álltak már, és a Naprendszerünk pusztulása is árnyékukban fog végbemenni, mialatt helyzetük, de még anyagaik és szerkezetük sem változik meg különösebben. És még ezeknek a rendszereknek a fennállása sem mondható, koránt sem öröknek, de még időtállónak sem. Ahányszor veselkedünk is neki, annyiszor hullunk vissza Ikaruszi kiégéssel, mórest elszenvedve, legyen szó bulizásról, vagy bármi egyébről, amit az emberek generációi megfeszítve próbálnak újrateremteni, hogy aztán akármeddig ellenálljon Univerzumunk formáló erőinek, hogy nyoma legyen annak, hogy volt egyszer egy bolygó, amin olyan változatosságban fejlődött ki valami egészen különleges aprócska valóság, és legalább annyira sérülékeny is. Bonyolult összefüggésében beleilleszkedve a Hatalmas Rendszer viszonyaiba, egy kényes egyensúly rövid fennállásának lehetősége folytán. S mi, akik ezt a ’lepedéket’ alkottuk ezen a képződményen, eljutottunk addig a zavarba ejtő szintig, hogy valamiféle megfejthetetlen módon a világegyetem alap anyagaiból összegyúrva, és egyre bonyolultabbá szerveződve, képesek lettünk a bennünk kifejlődött, és általunk gondolkodásnak nevezett működés során már saját eredetünket és létezésünket is vizsgálni. De nagyon valószínű, hogy a Világegyetem színpadán soha semmire nem megyünk végül vele, mert otthonunk a Föld nélkül nem maradhatunk tovább fent magunk sem. Nehéz azonban megbarátkozni ezzel a gondolattal, hogy kár a gőzért, vergődhetünk, és okosodhatunk még jó sokáig, saját magunkon kívül senki mást nem tudva ezzel lenyűgözi, s az a változatosságában és sokféleségében is egy másik kozmoszra emlékeztető szép kis világ, amit generációink bővítettek ki, és amelyet mindig kifinomultabbá tettünk, s újrateremteni lettünk képesek, csak önmagáért létezhet. Hogy kinőjön, és aztán ha lejárt az idő, ki is égjen, ahogy kell, s szétesve apró alkotó elemeire ennek a nagy kirakósdinak, egyetlen aprócska üzenet, vagy bármi hasonló nélkül váljon felismerhetetlen részévé megint. Még csak az emlékének jelét sem tudjuk eddig időtlen időkig fenntartani, ha már a pusztulásunkba bele is nyugodtunk. Valóban nem marad majd semmi ennek, az emberek világának történetének a lezárulása után, amely egyébként a szépség és az érzelem létezésének, megvalósulásának története is volt a Világegyetemben. Ha viszont nem maradhat semmi sem öröké fenn a világunk pusztulását követően, akkor ez a történet is eltűnik, semmissé válik. Én, mint ember, és mint romantikus partiarc, egyenlőre képtelen vagyok belátni, hogy hová is tart akkor ez a táguló, és egyelőre végtelennek hitt rendszer, s hogy a benne lejátszódó folyamatok majd még mit eredményezhetnek amint pusztító erejük összerakja, és ismét szétválasztja építőelemeit. Rideg, feltartóztathatatlan logikájában alig hasonlít az emberek világában történt átalakulások, kialakulások, újjáalakulások, és fejlődésekhez.  Egymásból következő, egymás után középpontba kerülve érezni lehet, ezzel a furcsa érzelmi rálátásunkkal, hogy van egy magasabb nézőpont, vagy ha úgy tetszik isteni elképzelés, s a magasztosságát, más néven a misztikus felhangját néha a természetnek, az életnek.  A Földön bármi történt, jött létre, vagy tűnt el, az mindig a következő generációk tanulságául szolgálhatott.  Bezzeg a Világegyetem! Ehhez máris túl nagy? Kutattuk a múltat, és így jutottunk újabb felfedezésekre. Az élőlények változni voltak képesek, tovább fejlesztették a letűntek tudását. Valahonnan, valamerre haladni látszott mindig is az egész történet. Az tehát, hogy a Földön kialakult új megjelenési formái az anyagnak, s vele egy újféle működés, az élet is, habár tűrőképessége kicsi az őt körülvevő környezet viszonyaiban, és életfeltételei is igen korlátozottak, magyarul hiába vagyunk halálra ítélve, nem ez a kétségbeejtő, hanem, hogy van-e bármilyen esetleges módja annak, hogy az ember, ha ki is hal, ezen a környéken a kozmoszban tudni lehessen, hogy itt valahol, egy bolygón, volt egy fasza próbálkozás sok –sok időegységgel ez előtt. Világegyetem, Kozmosz, Katyvasz, vagy mindegy minek nevezzük ezt a körülöttünk, a mi szemünknek sajnos túl lassan változó, de megközelíthetetlenül pusztító méretekkel alakuló történetet, ami végül is a mi történetünk is. Szóval, ha valamerre tart is ez a forrongás, keveredés, alakulás, márpedig tart, akkor nem történhet meg, hülyeség lenne, én nem érzem logikusnak, hogy egy ilyen fejlődésen átesett, annyi tanulsággal és bár kérészéletű, s hát mindegy az, hogy mennyire kis helyen, és mennyire észrevehetetlenül rövid ideig létezett csak, de létezett, és ami a legfontosabb, ugyanazon valóságban, ahol, a fekete lyukak, a Nap nevű csillag, és a Holdunk is van. Nem érzi szén alapú sejtjeimben libegő, kavargó intelligenciám, testem működése közben megjelent, kicsapódó szellemem, melyet arra használhatok, hogy észlelt környezetem mélyebb összefüggéseit vizsgáljam, én a földi ember. Határ a csillagos ég, és az a probléma, hogy van-e értelme, vagy megtörténhet-e az, hogy a bolygómon élő emberek által felhalmozott tudás, és kifejlődött változatosság minden bizonyíték, lenyomat, átadható hordozón raktározva, tehát akármilyen formában, időt álló technikával eltéve, egy ilyen utánunk maradó valami fennmaradása nélkül váljon semmivé a fizika és az idő törvényszerűségeinek hatására, vagy megoldjuk ezt, és mélyebben is elterjedhetünk a végtelenben, ami valljuk be, igazán embernek való feladat lenne.  Lehet-e ez, vagy már meg is történt? Netán többször is már?  Hogy civilizációk, létformák, anyagszerveződési változatok, valamiféle élet, amely kialakult ki tudja, merre messze, de ugyan úgy nem tudta áthidalni a Kozmosz irdatlan távolságait, vagy létrehozott anyagaik nem lettek jelentősen ellenállóvá az idővel szemben, s ezért, mint várhatóan a mi dolgaink is, nyom nélkül, értelem nélkül, esély nélkül az idő hatásának leküzdésére, tényleg mindhiába, csak felvillantva csodájukat ugyanazon valóságban, de olyan távol egymástól, hogy történetük összekapcsolódásának, és ezáltal kinőve a tehetetlenségből az idő birodalmának képtelen viszonyai között, megkezdhesse első, valódi, nem véges jövővel rendelkező létformává fejlődését, elterjedjen és elkezdje meghódítani az Univerzumot, mint élőhelyét, vagy nem élőként eljutva és újat hozva ebbe a szaros, gázos, tágas valamibe. 
 A Földön egyetlen parti sem tarthat örökké, mint ahogy semmi sem. Mégis, a lehetetlenséget feledni, az elérhetetlent megcélozni magáért a küzdelemért, szívünkben a magasztos érzések felkorbácsolásával, egyesítve sokunk szívének dobbanását, vállunkat egymásnak vetve ünnepelve, az élet végének biztos tudatában. Ez maradt nekünk, s ez nagy vagányság amúgy. Szabadítsuk fel lelkünket és szellemünket a pillanat élvezetében, hogy mégis létrehozhatunk, alkothatunk valamit, ami örök és, hogy nem söpri azt el az idő egyenletes, kíméletlen sodra. Kapja be! Van, mikor minden együtt van, és kifulladásig ünnepelhetünk, táncolhatunk, nem törődünk jövőnkkel. Sem itt a Földön, sem a Világegyetemben. Tagadjuk a megsemmisítő tényt, hogy az emberiség maga, és vele együtt minden, és bármi mit az örökkévalóság, vagy ahhoz hasonló elérésére, megragadásának akár csak egy aprócska kis jelét karcolva az örök sziklába, hogy ott megmaradva tanúsítsa mindörökké (ámen!), az emberi életek születésének és pusztulásának, ilyen-olyan történetét. De, sajnos fejlődésünk és erőfeszítéseink eddig, nem mások, mint a teljesen hiábavaló és erőtlen gyenge próbálkozás. Akármit is teszünk, amíg a Föld el nem pusztul, az a tett, úgy fog semmivé válni a Földdel együtt visszatérve az élettelen anyag körforgásába, mintha soha nem is létezett volna. A legszebb, az egészben, hogy saját időszámításunk( amely a minket magába foglaló rendszer léptékei szerint legalább olyan nevetséges valami lehet, mint mondjuk egy télapó jégszobor fennmaradásáról, és túlélési esélyeiről beszélnénk, az Ausztrál sivatagban felkelő Nap egyre magasabbra emelkedő korongjának, a jégen megcsillanó sugarait szemlélve). Tökéletesen felesleges, erőtlen, gyenge próbálkozás. Az univerzum erői ellen az abszolút jelentéktelenség ellenállását sem kifejtve fog semmivé robbanni mindez.

Szólj hozzá!

2009.03.27. 13:49 Vi Csu

a buszmegálló

"Mi ez a hely már megint?"

 Mennék én innen el. Minden erőmmel. Türelmetlenségem a legrosszabb most. Ha megválthatnám pénzzel, munkával, vagy más erénnyel, hogy ki tudjam várni türelemmel, amíg a sorsom jobbra fordul.

 Lázas nyugtalanságom törbe csal, furcsán gyanús helyekre, hol a remény színei nélkül kell felébredni, s a hatalmas, kétszárnyas ablakon át, nap mint nap az utca másik oldalát, a magas, kormos emeletesház tövében figyelhetem a buszmegálló színpadát.

 Van, hogy egész sokan mereven állva várnak ott. Ebből biztosan tudhatom, hétköznap van. Megadó tekintettel bámulnak. Talán a szemerkélő cseppjeivel mindent bebarnító eső faggatja őket a gondjaikról, titkos bánatukról, s képeket libbent fel bennük elmúlt időkről.

 Másnap kinézek, csak két férfit látok ott. Két külön padon ülnek, jó távol a másiktól. Kora tavasz van. Hideg szél fújja le róluk az erőtlen napsütés gyenge melegét. Kabátjukat magukra szorítják, bele húzódnak egészen, s felváltva fordítják fejüket a szélbe, amerről a buszukat várják. Most arra gondolnak talán, hány busz vár még rájuk, s hogy így, túl a javán, legbelül nem is örül neki az ember, ha ez, az ott közeledő következő is ideért már. És majd mind közül a legutolsó, nos ..., az késhet is akár. A két alak egyszer csak meglátja azt, ami kiváltja bennük azt a tipikus városi polgár reflexet. Felállnak tehát, majdnem ünnepélyes mozdulattal lépnek közelebb a betonjárda széléhez, megtippelve azt, ahol majd a buszajtó várhatóan megáll. Igazi csapatmunka, cél a zökkenőmentes beszállás. Az autóbusz az ember barátja. S valóban, bíztató sárga, és zöld színeivel csak ép egy pillanatra áll meg, magába fogadja a két utast, s a gördülő váróterem már lódul is tovább. Tulajdonképpen, a buszmegállókban maguk a buszok töltik a legkevesebb időt.

 Pillanatnyi beteljesülés ez, egy röpke tünemény csupán a várva várt emberbarát személyszállító jármű. Fürgén elhúzva magával rántja a napsütést a ház piszkosfehér faláról és a két barna pad ferde árnyékát. Még visszahallom, ahogy felsüvít korszerű motorja, de látni az ablakomból tényleg csak egy másodpercre lehetett. Megint néptelen lett a színtér. Újra szabad mind a két pad, s a buszmegállót jelző tábla előtti járdán csak az arra járó szél söpör maga előtt egy kis papírszemetet. A buszmegálló most vár. Utasokra, és az ideszivárgó utasok pedig az érkező sárga 'jószágra'. Az meg majd, ugyancsak sietősen elhordja a városi embert, s elszórja útvonalán. A buszmegálló olyan hely, ahol belvárosi járat és utasai mindig megtalálják egymást, s mivel minden rendben megy, az Arany János utcai 12-es buszmegálló menetrend szerint ismét kiürűl, de ugyanakkor meg is telik, magánnyal, s egyszerre meglátom az igazi hangulatát. A kukába dobott cigaretta sodródó füstje jelzi, itt még az imént emberek voltak, akik azért kivétel nélkül tovább álltak, hisz ez csak egy buszmegálló, ahol azért ha jobban oda figyelünk, észrevehetjük milyen szemmel látható, hogy minden távolodó busszal mérhetően: Múlik az élet.

 

Szólj hozzá!

2009.03.12. 23:25 Vi Csu

my life, my love

Címkék: napló krézisrác szomorúság

 Kaptam ma egy drótból készült krokit. Engem ábrázol zsebre dugott kézzel. A tévé tetején tartom. A szobámban örökké be van húzva a szalmasárga sötétítő, és ez a háttér nagyon megfelelő a fekete sziluettnek. Igen jó érzés ránéznem. Egy jó hangulatú napra, egy tehetséges szobrászművészre, és egy barátságra fog emlékeztetni már mindig. A dróttal krokizás, egy mozdulat felvázolása néhány lendületes vonallal, s mindezt amúgy igazi szobrászlélekkel, egy darab drótból, ez az amit Pintér Attila tud. Megígérte nekem ma, hogy amíg két kezével fogni bír, ontani fogja magából a szobrokat, tanulmányrajzokat, plaketteket, domborműveket, és más egyéb munkadarabokat. Megerősítettük ma egymást a hitünkben, ott a radiátoron ülve. A hideg márciusi eső csorgását figyelve az ablakon, megfogadtuk, hogy nem törődve a kevésbé sikerült dolgokkal, átadjuk magunkat valamely felemelő érzésnek, amiben felszabadúlva újrateremthetjük a nekünk tetsző dolgokat, ezáltal hirdetve az élet megúnhatatlan szépségét. Szarni fogunk a világra, mint ahogyan Pete Doherty teszi a Last Of The English Roses című dalában. Minden a miénk lesz, mert ami nekünk tetszik, az bizony nekünk való. És mert az élet igazi értelme a művészet, az önkifejezés, ezerszer is! Nekünk legalábbis. Más kérdés, hogy lehetünk-e valaha a szabad szellemi foglalkozásúak táborának elismert tagjai, szívünkben a megérkezettség érzésével. Azokká válhatunk-e majd az út végén, akiké ebben a pillanatban annyira szeretnénk. Tudjuk, értjük már mit kell tennünk ez ügyben, de vajon valóban megvan-é bennünk a kiolthatatlan láng? A francba, hiszen máris kételkedem! Mindegy, egy próbát megér. Ezt a kis életkémet rászánom, aztán majd kiderül.

 A Búza utcán találkoztam Edinával, elkértem tőle Ami számát. Hazaestem mindenféle kutyagolós dolgom végeztével, bekajáltam és jólesőn nyúltam el az ágyamon. A következő percekben veszélyes mértékben kezdett elhatalmasodni rajtam a lustaság. Nem küzdöttem ellene. Ezalatt odakint egészen besötétedett, lehült a levegő, és délután óta megállás nélkül esett. Fetrengés közben újra és újra kezembe vettem a telefont, de mindannyiszor vissza is dobtam a fotelba. Még várni akartam vele. Amiék a Széna nevű klubban buliztak, nagy társasággal. Tulajdonképpen nem is messze, két sarokra innen. Már nem bírom hétköznap elviselni a füstös kocsmaszagot. Hanyatt fekve belülre figyeltem; mit is érzek most? Kellett is a lány, meg nem is, a beszéd nem hiányzott, csak izgi szemeinek vidámsága, arányos alakjának látványa, de az nagyon is, viszont nem éreztem magam kellően jól a bőrömben. Hallgatag lettem volna, mintsem fölényes és vidám. Be kellett vallanom magamnak, hogy fáradt voltam. Olyan jó lenne - gondoltam -, ha már ott tartanánk, hogy mondhassam neki mikor a szobámba lép; ó, miért nem veszed le a ruhád? És mégjobb lenne, ha ő egy szó nélkül meg is tenné, hátat fordítva nekem. Az utolsó textíliákat az arcomba vágná, és a következő pillanatban már ott teremne mellettem. Kicsi, kemény melleit mellkasomon érezhetném és csak annyit súgna a fülembe; miért nem dugsz meg?

 Néha úgy fáj, hogy telik az idő, hogy múlnak a napok, és hogy ebből a lassú, de biztos pergéséből az életemnek csupán különös, megszilárdúlt zárványok maradnak vissza. Úgy is mondják: múlt, úgy is, hogy emlék. 

Szólj hozzá!

2009.03.08. 19:30 Vi Csu

szóval, vigyázzatok!

Címkék: kábítószer belsőharc nagyváros

Tökre kimaradt nekem ez a hétvége, az elmúlt. Semmi buli, semmi pia, de még egy aprócska kis cigibe sem szívtam bele, hogy legalább hazafelé a részeg fiatalokat kerülgetve úgy érezzem; velem is történik valami. Pedig nagyon is történt, csak éppen itt belül.

Lágy eső mossa a fák törzseit, és a járda aszfaltját. Szemben a buszmegálló menedékében reggel óta csövesek tanyáznak. Egyik cigit tekerik maguknak a másik után újságpapírból. Gondolom, a füsttel próbálják felmelegíteni magukat. A lelkemben is ilyen csendes eső hangulat mossa ki a zavaros, kiégett érzéseket. Magamra találok szép lassan, ha kezemben érzem a holnapot, a karomban erőt, és csendet a fejemben. A szemem üde tisztasággal, pont a természetes méretével helyezkedik el üregében, pedig jól tudom, pénteken új szállítmány "kis halál" érkezett a városba. Ereje máris legendás. Azt mesélik, egy tavaszi áradás sodrához hasonló intenzitással borítja el friss dopaminnal az ember kisagyát, hogy tíz perc elteltével már tökéletes katonáknak, fáradhatatlan szeretőknek, vagy egy "stand up comedy" sztárjának érezhessük magunkat. Isten legyen irgalmas hozzánk, városlakóhoz, az ezt követő nehéz órákban, ha véget ér az éjjel. A csatát én is képes vagyok időnként megnyerni, de elbízni magamat szinte már soha életemben nem szabad majd. Tíz, földalatti bulikban eltöltött évvel a hátam mögött, be kell vallanom magamnak, hogy megtanulhatom ugyan megállni, de igazi sikerről esetleg csak három, absztinensen eltöltött esztendő után beszélhetek majd. De nem szégyellem, hogy ez történik velem. Tudok emelt fővel járni, csak munkám legyen mindig. Ez a legfontosabb. Hosszúra nyúlt, kimerítő hetek növik ki egymást Isten kegyelméből, és az én élni akarásomtól megöntözve. Az egészséges fizikai, szellemi fáradtság érzése most a kedvencem. Nagy terveim vannak visszakapott jövőmmel.

Elsőnek hétfőn Kuci, a Kicsi Huszár új terráriumát rendezem be. Társakat is ígértem neki. Csak egy harmad része lesz víz. Azt olvastam, ha így alakítok ki neki egy tágas üvegkádat (amit már beszereztem), akkor jórészt szárazföldi életet fog élni. Kis dinoszaurusz módjára fog vadászgatni. Na hát Kucikám - mondom -, rajtam nem múlik, hogy király módon élj!!!

1 komment

2009.03.07. 08:23 Vi Csu

és most jön ami van

Címkék: mindennapiharcaink egysrác napló

Főtt a feje. Nem is szólt egy szót sem egész úton, csak az ablakon bámult ki jobb felé az elsuhanó kora reggeli városra. Beregi ismerte tőle ezt az állapotot, nem is kérdezgette, vezetett kissé ingerültebben, s hangerőt adott a rádióra. 30y karambol.

 - Itt hagytál a szarban köcsög gyerek! - kezdte az autóból ordítva kiszálló Borr mondanivalóját az utca sarkán várakozó Levinek.  Tudod milyen volt? Tudod milyen volt??? - s miközben ezt kérdezi a meghökkent munkatárs mellkasát kocogtatja. Mégis mit hittél, én miben vagyok? 

- De, hát ... lázas voltam - válaszolta minderre Levente.

- Képzeld, nekem is volt lázam! - vágta oda erre Borr gúnyosan összehúzott arccal, fejét ingatva. A taknyom nyálam egybe folyt, a fejemet nem bírtam felemelni az asztalról, mégis végigcsináltam, és tudod miért? Mert férfinak baszott a világra az anyám! Tudtad nagyon jól, hogy úgyis engem fognak berántgatni, akármilyen szarul vagyok. Baazdmeg! Jössz nekem egy plusz nappal!

- Jól van - mondta most már a másik is kissé felhúzva -, ma bemegyek. Ne vergődjél! Nem fogok senki kedvéért tüdőgyulladással bemenni. 

- Nekem be kellett jönnöm! Mert nekem be kellett jönnöm.

 

Beregi és Borr az asztalnál ültek, ahol kártyázni szoktak. Egy hosszú, kínos csend után Beregi kezdett bele.

- Ez butaság volt.

- Gondolod?

- Igen. És ha bejönnek ellenőrizni, és itt van betegen?

Borr elvette Beregi kezéből a pakli kártyát, és félretette.

- Az életben mindenért meg kell harcolni, és én most kiharcoltam a jogos pihenőnapomat. Az én bölcsességem egy része, a saját életem szeretete és megbecsülése. Nem fogok megdögleni másokért. Leventére rá kellett parancsolni, és én megtettem ezt helyetted, s lám rögtön kiderült, hogy tulajdonképpen már sokkal jobban van. Hallod - bökött fejével Borr a konyha irányába, ahonnan fütyörészés hallatszott -, már a rádiót is bekötötte. Fogadok, hogy tegnap már cigizni is volt kedve. Az életben elnyomnak és kihasználnak, ha nem vívod ki a neked járó teret.

Szólj hozzá!

2009.03.06. 17:17 Vi Csu

ez igazából nem most volt, de egy darabig nem tudtam posztolni, és most elkezdem pótolni, holnap már 'realtime' lesz

Címkék: reggel készen egysrác napló

Hitvány Rock'n Roll. Orromból megint folyik a por.

A művész feladata a gondolatébresztés. Egetverően fontos, hogy ismerjünk árnyalatokat. Ha valamit be szeretnénk mutatni, vagy elmesélni, hogy milyen, meg kell találnunk a rá leginkább jellemző tulajdonságokat és a rá leginkább illő szavakat. Például, ha megkérnénk valamely külföldit, hogy mondja már el legyen szives, milyennek látja országunkat, talán senki sem örülne, ha csak olyanokat mondana, hogy ez egy szép ország, nagyon jó itt, és kedvesek az emberek, meg ehhez hasonló általános baromságokat. Szóval, muszáj hogy képezzük az ízlésünket, hogy képesek legyünk árnyalatokat megkülönböztetni. Szükségünk van a kifinomult dolgokra. Hányok az alaptól, az átlagostól.

 

Még korai lenne elindulni. Amíg van időm, összeszedegetem a gondolataimat.

Napsütötte morzsák a szék alatt. Itt ki kell porszívózni. Most arra gondolok, hogy ne gondoljak semmire. Most a Tiszára gondolok. Most pedig magamra figyelek. Kilenc óra tíz perckor kell elindulni. Addig még akármi is lehet. Órafüggő vagyok. Városi ember. Ezt mind ide le kell írnom, különben nem nyugszom meg soha. Odaülök az ablak alá a kanapéra, hogy a kikapcsolt tévében bámuljam a képemet. Kis fejű vagyok. Kicsit olyan is, mint Robber Johnny, a koponyám formája miatt, de az övétől eltérően én kisfejű vagyok. Ez mindent megmagyaráz. Most már világos, hogy Adrienn nem szereti a kisfejű férfiakat. Meg is fogom kérdezni tőle legközelebb; "Az zavar, hogy kis fejem van?" Kilenc óra öt perc. Na jó, kezdek öltözködni.

Tart még odakint a tél.

Szólj hozzá!

2008.12.31. 06:09 Vi Csu

"azoknak, akik még csak most kapcsolódtak be adásunkba"

Címkék: irodalmi novella

... Sziszkónak, aki elhatározta, hogy jobban megismer.

 

Pánik

 

 A reggel légkalapácsos munkagépek ablak-remegtető zajával indult a Rákóczy utcában. A markoló kanál hangja egy ormótlan harang bongásával ébresztette fel álmából az utca egy szobájának lakóját. A fém dinoszauruszok minden mozdulatára megrázkódtak az ablaküveg előtti növények, és talán azt sem túlzás állítani, hogy az egész ház is. Ha ez a földtúrás befejeződik, egy teljesen megújult, modern belvárosi sétálóutca lesz a városlakók jutalma a kényszerű kellemetlenségekért.

 Vajon ki örülhetett efféle ébresztőnek, pláne így meglepetésképpen? Ami azt illeti, valaki mégis csak van. Az imént említett szoba lakója.

 Néhány perc álomittas szemlélődés után hirtelen az ágya melletti tévé kis asztalkáján hagyott órájához kapott. Amint leolvasta róla az időt, -"mmm..."- nyújtózkodott egyet és ernyedt izmaival a másik oldalára fordult. Éppen időben nyitotta ki szemét, ugyanis fél kilenc lévén elég ideje maradt, hogy tizenegy órára túlessen a reggeli készülődés procedúráján. Sietni nem jó. Nagyon nem szeret. Olyankor többet árt magának az ember, mint saját hasznára van.

 Elkezdődött hát újra az élet. Vér és nyirok áramlott a szervekbe, s miközben ezek az első gondolatok a délelőtti kiállítás megnyitó és az odáig vezető út filozófiailag sarkalatos pontjain tapogatóztak, a felhőtlen szabadnap íze szétáradt Milán szájában. Valami tapadós savanyúság volt ez, a tegnap éjszaka elfogyasztott vacsora és cigaretták emléke. Gyorsan ki kell mosni! - merült fel elméjében a sürgető gondolat.

 Kipattant ágyából, bele a papucsába, és tápászkodást követően rövid terepszemlét tartott a zöld sarokban. A vetemény növényeinek gondozása az első felkelés után. Fűszernövények magvait ültette el nemrég. Nehéz a dolguk a magoncoknak ilyenkor télen, lassabban fejlődnek, de Milán mindent megtesz, hogy átsegítse őket a kezdeti nehézségeken.

- A növények olyan bájosak - fogalmazódott meg benne, most először.

 Álmosan vakarózva bámult ki a forgalomba. Figyelte pár percig ezt a városi nyüzsit, melybe ő csak most fog bekapcsolódni. Várostársai, jól láthatóan, megszokott ritmusukban jöttek-mentek az utcákon. Szakadt rájuk a napfény a reggeli, metszően tiszta levegőben. Az errefelé megszokott tél eleji két hónapos állandó borult égbolt, és az ezzel járó fényhiány a véget közeledett. Az új év első hónapjai hidegek maradnak még ugyan, de a friss napsugarak sietve oldják fel szívünkben a barna televényt és a házfalak színeit.

- Öröm rájuk nézni, derék emberek - gondolta Milán a járókelőket szemlélve -, csak valahogy nem vagyok rájuk kíváncsi. A második, következő teendő; valami zenét belökni. The bird and the bee tegnap a lejátszóban maradt, az tökéletes lesz.

 Hirtelen ötlettől vezérelve Milán a táskájában kezdett kutatni, a tegnap bedobált lomok közt kotorva. A kokaint kereste. Tegnap jött meg. Sajnos időbe telik, amíg beintézi a viszonylag jó minőségűt, ami ráadásul valószínüleg kevés helyen lehet drágább a világon, mint itt, Magyarországon. Azon a reggelen úgy érzete, minden együtt volt egy kis örömködésre. Ellenállni lehetetlen.

 Szenvedünk attól, amilyenek vagyunk, hogy élünk ahogy tudunk. Élünk a mának, mert a pillanat örök, viszont megfontoltan kell hogy gondoljunk a holnapra. Szívünk vágyait a józanész tartja kordában. Meddig lehet ez, mikor sodor el minket az érzékek hulláma, oda ahol semmi keresnivalónk? Milán fiatal még, nem érzi, ha vissza kell fordulni, ha túl messzire merészkedett az őrület tárházában. Saját kevés tapasztalatában bízik leginkább, a saját feje után megy. Ha beleesik a gödörbe, hát majd egy életre megtanul kimászni belőle.

- Sajnálom, azt kellett volna mondanom, hogy inkább ma ne találkozzunk, de a szívem mást diktált... Ja, diktált. Ezúttal szó szerint.

- Imádom, mikor rébuszokban beszélsz. Akkor azt mond, mikor leszel otthon? - kérdezte Eszter, a hang a telefonban. Nem volt elragadtatva. Lábait x alakban tartva, kissé távolabb ült osztálytársaitól az iskolai kosárlabdapálya lelátóján. Fekete haja hosszú rasztákba tekerve kuszán borította be vállát. Milán imádta ezt a nagy törölközőt. Eszter zöld sálat hordott a nyakában, egy barna síkabáttal. A legszebb korban volt. Miközben beszélt, cipője orrával valamit piszkált a földön. Nem értette, mi ez a ködösítés a srác szavaiban.

- Tudod, nem vagyok a legjobb társaság ilyenkor. Csak ömlengek, aztán meg elragad a hév valami miatt, és oda se figyelek arra, amit mondanak.

 Ha Milán így belöki magát, előbb-utóbb az íróasztalánál köt ki, és írni kezd. Általában a naplójába kaparja a mondatokat, vagy kifejezett kényszerét érezve, történeteken töri a fejét. A lelkén könnyít bevallása szerint, és jobban érzi magát tőle. Ám ezeket az irományokat kevesen látták még. Csak próbálkozik, azt mondja, és hogy még nem elég jók.

- Na mindegy. Gyere majd át, nem azért mondtam. Ez ilyen rossz szokás nálam, ha úgy tetszik - mondta, hogy ártalmatlanabb színben tüntesse fel a hétköznapi drogfogyasztást.

- Nem számít, csak velem légy mindig aranyos. Okés? - felelte kérdőre fordítva a szót Eszter.

- Szerelmes vagyok beléd, ezt ne feledd! - válaszolta Milán. Kedvesem, egyébként azt hiszem, igen is Istennek tetsző életet élek.

- Ah! Az a hülyeség! - fakadt ki Eszter, s kurtát nevetett. Hétkor hívlak, gyere majd le elém a ház elé.

- Aokéj, aokéj !

- Most lerakom, be kell mennünk. Vége az órának.

- El ne késs szünetről! - próbált tréfálni Milán.

- Dinnye! Na, megyek, jó? Szia te kis dili.

- Szia pupák! - súgta vissza Milán

- Nem vagyok pupák! - mondta csengő hangon Eszter, és kinyomta a telefont.

 Kirajzott tanulók zsivaja hallatszott az iskola főépülete felől. A kicsengetés már csak zenei aláfestés volt a megindult gyerekáradathoz. Percekkel korábban elkezdődik az már, mélyen az épület belsejében. Nincs még gond ilyen korban a felszabadultsággal. Eszter kicsit még úgy maradt, mélázva meredt maga elé. Nem igazán értette, minek ez Milánnak. Nagyon furcsán viselkedik olyankor. Úgy beszél, mintha könyvből olvasná. Szemei meg olyanok, mint a száz méter mély kutak.

 Milán szíve egész nap ünnepet dobolt odabent a mellkasában. Türelmetlen ritmusban küldte az impulzust. Lassú volt körötte a világ, de Milán gondolatai annál sebesebben cikáztak, szünet nélkül kutatták mi fog történni.

 A kiállítást kis késéssel megnyitották, mindenki gratulált. Az idezarándokolt barátok beírtak a vendégkönyvbe, és rövidesen szét is széledtek a város utcáinak érrendszerében. Eléggé felejthető volt az egész. Az illető lényegtelen akcióművész, de annál jobb barát. Képein mindig egy érdekes pillanat feszültségét konzerválja, de koránt sem nagy újító, vagy kiemelkedő tehetség. A másik pedig, hogy írásvetítővel dolgozik, ami az air brush képzőművészek között nem ritka, de ez Milánt mindig is taszította.

 Tiszteletét tette, megrágott némi aprósüteményt, hörpölt hozzá kólát, és tiplizett onnan ő is. Zenék közé bújva töltötte a maradék délelőttöt, kedve szerint, egyedül. Puha bársonyhangok közeledtek hozzá. Gömb alakúak, máskor meg olyanok, mint a füst, és úgy tűnt a hangszóróból gomolyognak elő foszlányaik. Abban a pillanatban, mindennél többet jelentettek számára. Belé szálltak, s ő beléjük. Odalökte, felajánlotta magát nekik, végtelen alázattal. Sziszegtek és huhogtak, a zene alkotó elemei.

 Kellemes volt otthon lenni. Megnyugtató. A nyúl érezheti ugyan ezt szalmás üregében. Délutánra aztán az időjárás is elromlott. Megint minden sötétszürkének látszott odakint, és a feltámadó undok szél is az emberek öröme ellen volt. Legszívesebben ki sem mozdult volna két napig, de a szobrászoknak aznap délutánra megígért három óra modellkedéssel nem volt mit tenni. Nem lehetett elkummantani. Biztonságos anyaméhnek érezte szobáját, s a születés megpróbáltatásai jutottak eszébe, oly nehezére esett elhagyni azt, kibújni a nyálkás, télvégi utcára.

 Megcsúszva, késve érkezett.

 A szobrászstúdiónak berendezett pincehelyiség nem volt nagyobb egy átlagos osztályteremnél, de a téglák pőrén kilógtak a falból. Semmi vakolat. Agyagos hordók, szerszámok a polcokon, egy asztal és jó sok gipszből, kőből és fémből készült szobor volt ott. Mindehhez jól illett a durván lecsupaszított fal.

 A műhely közepén, a munkaállványokkal körbevéve, egy szék volt kikészítve a lábbal forgatható dobogó tetején. Ez a modell helye. Milán pólóra vetkőzött, és kötelességtudóan felült oda.

 Valami másodállás kellett, és ezért vállalt újabban ilyesmit. A képzőművészetek iránti rajongása miatt, pedig egyenesen úgy érezte, ezáltal valamit ő is áldozhat magából annak érdekében, hogy műalkotás születhessen az anyagból.

 Aznap új tagok is jöttek, de az eddigiek közül kettő, akiket már ismert, ma nem mintáztak.

- Jó ég - hasított belé -, az előbb még otthon voltam. Valahogy most olyan hirtelen kerültem ide. És ezek az új idegenek... Pont ma. Ó, ne! - sziszegte magában.

 Így nem volt kedve itt lenni. Most nem. Ezen aztán nagyon kiakadt és akkor jeges fuvallatként rontott rá valamiféle pánik, hideg izzadságot préselve bőre felszínére. Túlérzékeny agyi működés esetén ennyi is bőven elég az összeomláshoz.

 Ebből a hirtelen beállt súlyos állapotból a teremben pakoló művészek semmit sem vettek észre. Zagyva tanár úr sem. Tíz elviselhetetlen percig Milán a saját testét is hátrahagyva menekült volna ki az épületből, olyan zavart lett. Zagyva ráadásúl rögtön az elején el is húzott jó sok időre, valamijét elintézni. Ez azt jelentette, hogy laza, sztorizós hangulatban lesz a két fiú, és a három lány. " Remek - gondolta zaklatottan -, és persze megpróbálják majd bevonni a központi helyen dekkoló modellt is a társalgásba." Ilyen helyzetben, minden figyelem középpontjában, teljesen meztelennek érzi magát az ember, és ezek az újonnan érkezett résztvevők most be fognak hatolni az intim szférájába, anélkül, hogy egy kicsit is ismerné őket. 

 A váratlan kavarás, a kellemetlenségek előrevetülése egyszeriben túl sok lett Milán elkínzott agyának, és ekkor az 'irányító központjában' rátenyereltek a PÁNIK gombra. 

 A földet nézte, miközben a hónaaljából kövér ízzadtságcseppek csúsztak a bordáira. Minden másodperccel büdösebbenek, betegebbnek, csudábbnak érezte magát. Az jutott eszébe; ha csendben van, csak előre figyel, gondosan betöltve az elvállalt pozíciót, legfeljebb azt beszélik majd róla, hogy nyilvánvaló elmebeteg, de a munka mégis csak rendben lesz.

- A pénzért vagyok itt, nem másért - nyugtatta magát -, mégha bagóra sem elég, ami az adók és levonások után maradt. A francba, a francba, a francba! Ez most nem jól jött ki. Le kell állítsam megriadt gondolataim lavináját - erőlködött belül. Nyugalmat kell eröltetnem magamra.

 S míg ezen örlődött, egyikük mindent elrendezett, és jött is már, hogy fél méterről Milán arcába bámuljon. Teljesen komolyan az az ötlet járt a fejében, hogy felpattan, és szó nélkül elrohan. "Te jó ég! De hiszen ki lehet bírni. Ki kell bírnom!" Igazi megtisztulás lesz, ha végig csinálja, erre öszpontosított erősen.

 István fiatal szobrász. Vele már összeszoktak. Kérdezi is Milántól bratyizós hangon, hogy mi van, ma nem sokat fog beszélni? Elfúló hangon, ami fátyolos a lerakódástól, közli Milán, hogy alig két órát aludt csupán, nézzék el neki. És láss csodát! Ahogyan ezt kimondta, meg is könnyebbült. Most már mindenki úgy is hallotta mi van, nincs ezen mit firtatni, és 'Csináljuk, aszt menjünk' ábrázatot öltött. Ritka buta fejeket fog vágni, ha majd jobban szemügyre akarják venni - gondolta. És milyen kikészült szemekkel, a kicsattant pupilláiról nem is beszélve. "Erre jobb nem is gondolni" - jutott a következtetésre -, mint ahogy inkább arra sem, hogy a szörnyű pánik roham talán nem is tűnt el messzire. Az is lehet, itt van még a műhelyben. Mi lesz, ha az agyi zárlat ismét megtalálja egy hosszabb, kínos csend alatt, amikor szinte üvöltenek a gondolatok és a megrökönyödés kifejeződése ül ki az arcokra? Megsűrűsítve körülötte a levegőt, hogy aztán a teremben lévők szótlanságukkal fojtsák majd meg.

 Megint nem szól. Az a biztos. Nem érezte biztonságban magát. Pláne nem jól. Csak előre nézett, kerülte a tekinteteket, nehogy kérdezzenek tőle. Vagy úgy ezer oldalt megtöltő mennyiségű gondolat összekapcsolása után, nagyon lassan sikerült megnyugtatnia magát, és felfogni, hogy nem lesz semmi bántódása. Íjedtsége kezdett elmúlni végre. "Jézus Mária! Mégis, mitől félek? Nem fog a dobogó körül körbe-körbe forogni a szoba, és az engem mintázók sem fognak mondjuk kiálló, kajamaradékos, sárga fogaikkal egy csapat ork módjára rajtam röhögni, miközben pattanásaik látszólag félkilósra duzzadnak. Nem, ilyen csak a rémálmokban szokás." Fogszorítva várt, de nem lett semmi. Pontosabban, hiába várta a megsemmisítő szituáció bekövetkeztét, végül be sikerült látnia, hogy nem is készülődött ilyesmi. Kihasználva a visszatért lelki erejét, körülbelül ötször nagyobb erőfeszítéssel, mint józanúl, kinyögte: "Megyek a vécére", és már lódult is ki a teremből.

 Hála az égnek, a vécé remek állapotban volt. A folyosón sem járt senki már ilyen délután. Muszáj volt hideg mosást alkalmaznia a tarkójára és pár percig egyedül lennie, hogy összeszedje magát. Ivott egy pofa vizet, hátát a csempés falnak vetve lecsúszott és kinyúlt a padlón. 

 Ahogy jött a cidri, úgy el is múlt, és a következő szünetben, ugyanott, a vécé sarkában 'rátöltött' a mellkasában csapkodó Francos Halra. Jó nagy marhaságnak tűnt, de ez alkalommal jobb lett tőle, és igen élvezte, ahogy ott ülés közben hullámokban hatalmasakat érez. Teljesen mozdulatlan maradt, és azon nyomban keserédes boldogság érzése indult meg lefelé terjedve a feje búbjától. 

 Röpült az idő, de hogy miért, azt sehogyan sem tudta tetten érni, kifigyelni. Amint azt sejteni lehetett, a kokain túl sok lett. A harmadik óra végére olyan nagyon belejött a kedélyes társalgásba, és az élete mesélésébe, hogy viselkedése egy másik végletbe csapott át, minden átmenet nélkül, az ott megjelentek szeme láttára. Egyáltalán nem érdekelte, miért nézi és hallgatja mindenki elhűlve a szófosását ennek a szerencsétlen, íjedt mókusnak. Milán csak remélhette, hogy sejtik mitől lehet ez nála, ellenkező esetben a neve a 'kettyós' taggal egészülne ki egy egész Oktatási intézmény népe számára.

 A gondviselés időben véget vetett az aznapi foglalkozásnak, mielőtt még Milán maximálisan lejárathatta volna magát, nyekergős, tikkasztó dumájával.

- Hát, ennyi volt. Köszönjük meg Milánunknak - zárta le tapintatos szavakkal a mai foglalkozást Zagyva, az ősz hajú, dörgő hangú szobrász mester. Példás empatikus képességét a holokauszt emlékműveken kívül, a mai napon egy mentális nyomorulttal szemben is frankón bizonyította.

 Milán is örült a megkönnyebbülésnek, hogy hamar túl lett ezen kötelezettségén. Következhetett a nap legjobb része, lazulással, zenehallgatással és Eszterrel. Annyit azért előre bocsájthatunk, hogy jobban már nem lett aznap, s a nagy jókedv, amit még ezután magába porszívózott, kísértetiesen kezdett hasonlítani a klasszikus elmebajhoz.

- Remélem, Eszter megértő lesz, nem rág be, hogy készen akarok lenni. Kicsit szívni, és feküdni az ágyon semmivel nem törődve. - töprengett ezen hangosan a lépcsőkön felfelé imbolyogva, s a nagykapun kilépve, nyakát behúzva gyorsított léptein a ritkás esőben. Az egész város sem tarthatta ma vele a lépést...

 Önző dolog. Magányos, komor gyönyör az, mit ilyenkor hajszol, és a régen költött kis haiku jutott eszébe: Mosópor, tűnj el ebből a városból!

 "Talán Esztinek belefér. Úgy láttam, még éppen hogy, de bele."

 Később aztán átjött hozzá Eszter, és Milán szobájában maradtak egész este, de csak egyszemélyes buli volt ez. Eszter vele kókadozott egy darabig, bár maga sem értette minek is. Megnéztek egy filmet, de Eszternek nem tetszett, fészkelődött, pucsított, s végül a szerelem ismét megmentette a napot. Egy érintés nyomán feltámadt közöttük az a szent párbeszéd, amikor a szerelmes emberpár szavak nélkül képes a legtöbbet kifejezni érzéseiből. Milán jócskán azon a szinten volt, hogy libidója a legkisebb ingerre azonnal beröffent. Telhetetlen étvággyal falta a lány testét. Minden porcikáját imádta. Eszter eszes lány, kissé gondolkodóba is ejtette a kíméletlen elszántság fénye Milán rovarszerű tekintetében, miközben vadul szeretkeztek. Utána elbizonytalanodva, megfájdult torokkal fordult a fal felé aludni. Késő lett, elmúlt éjfél, de sokat forgolódtak, és Eszter többször visszafordult, hogy megnézze Milán vajon alszik-e már, de ő egyre csak az árnyékokat bámulta szótlan, mintha a legjobb barátai lennének. Eszter sóhajtott egyet, és aludni próbált. Feküdtek a félhomályban. Szinte a plafonról olvasták le a másik gondolatait. Milánnak kimondhatatlanúl jól esett csendben, mozdulatlan maradni. Fejében fények és pontfelhők villództak, légzése akár az űzött vadé.

 "Szegény Eszter - gondolta -, azt hitte nincs rossz oldalam, csak cuki tudok lenni. Pedig az igazság az, hogy egy kiszámíthatatlan, magamnak való, gyíkszerű lény vagyok. Volt már, aki megesküdött, hogy farkasembernek látott egyszer éjjel. Csak én látom értelmét az ilyen felízzott napoknak. Sem barátnő soha, sem a jóemberek nem érthetik ezt. Mi van akkor, ha valaki hajlandó feláldozni magát a művészetének, ha csak azért veszi, hogy kifejezőbb legyen?"

 Ezt a feltevést nem egyszer próbálta már körül járni, de gondolatait rögtön megölte az általános kritika, hogy a kábítószer alapvetően ganéj dolog. Azóta, hogy összejöttek, Eszter napról-napra jobban kedvelte ezt a Milánt. Szerény, szenvedélyes fiúnak találta. Milánnál ez idáig, egészen a mai zűrös napig nem utalt rá semmi, hogy ő is embernek született, maga után húzva hibái konzervdobozait. Milán komolyan gondolta ezt a dolgot Eszterrel. Nem teljesen új kapcsolat az övék. Háromszor próbáltak már együtt járni, és harmadszor is félbehagyták, mert Milánban másnapra nyoma sem maradt a ragaszkodásnak. "Mit lehet tenni? Színlelni semmiképp." Azonban megesik néha, hogy az út visszafelé vezet, és lehetőséget kapunk még egyszer megpróbálni. Erre jutott hanyatt fekve, a sötétbe pislogva, de nem fért a fejébe, mi volt más legutóbb reggel, mikor Eszter megint nála aludt. "Vajon bennem történt valami, vagy Eszter lett más? Eszter nem, sőt!" Peleponészoszi születésű nőt idéző szépségének sötétje még mindig kislányosan villant szemébe, s visszaváltozott a gyermekké, ha Milánnak sikerül örömet szereznie neki. De félő, ez a mai félresikerült nap lesz majdan az elindítója valami változásnak, előrevetítve, hogy Eszter úgy dönt, inkább hagyja a fenébe az egészet Milánnal. "Meg kellene változnom talán? De hiszen, nem ez a fontos egy emberrel kapcsolatban, hogy mit szív. Ez amolyan férfiboldogság." Eddig mindig úgy gondolta, a változásnak nincs semmi értelme. Az emberek nem változnak meg, rossz szokásokat el lehet hagyni, de velünk született tulajdonságainkon faragni aligha akaraterő kérdése. Négy és fél hónapos kapcsolatuk több volt a semminél, de nem hordozta egy boldog házasság ígéretét. "Miért kell a nőknek egy idő múltán beleverniük a férfiak orrát a saját szarukba? Ez mire jó, vagy inkább miért?" Szóval, volt min agyalni. Amikor Eszter vele volt sohasem jutott eszébe a múltján, vagy kettőjük jövőjén tépelődni. Ezt magányos óráin bőven megtehette, nem mérgezve a közös pillanatot. Rohadtul nem akarta elveszíteni. Persze, ha megtörténik, az ő hibája lesz. Ettől félt. Jól tudta, mik azok az apróságok, amiken a felgyülemlett feszültség kicsapódik, és a veszekedések nyomán szépen elkezd megromlani az 'Igaz Szerelem', mint egy ütődött gyümölcs. Elfogta a pánik érzése. A szívét szorította kegyetlenül. Ez nem ugyan olyan pánikszerűség volt, mint a műteremben. Ám a szomorúság most is mintha nagy koncentrációjú, folyékony formában ömlött volna belé, miközben a háta mögött egyre világosodott a fény az ablakban, és kezdetét vette az új nap, új esélyekkel, lehet az utolsókkal.

 Minden ember életében, minden átélt napon történnek lényeges, végzetes, abban a pillanatban még értelmezhetetlen, apró fordulatok. Ezek aztán sorsfordító fontosságúak lehetnek, okkal szolgálnak, és válasszal, ha éppen azt kérdezzük saját magunktól; hogy történhetett ez, mit keresek én itt? Rajtunk múlik minden. Megvan a lehetőségünk, hogy helyesen cselekedjünk, és boldoggá tegyük életünket, a magunk egyéni módján. Erősnek kell hát lennünk.

Szólj hozzá! · 1 trackback

2008.12.30. 04:55 Vi Csu

hazafelé

Címkék: misztikus elveszve városi köd éjszaka

A köd, mint megszálló hadsereg vette be a várost. Alattomos, sűrű páratömegek sodródtak az ívlámpák fényében. Lépteim gumi kopogása ébreszt fel az öntudatlan gyaloglásból. "Héj! Én vagyok ez az egyén! Legyek most már tudatos!" De mi ez? Vattával tömték el az utca végét. Nem látok az orromnál tovább. Alig karnyújtásnyira bukkanak csak elő a tárgyak, ahogy elhaladok mellettük. Jay Epoch proton radio particles mixe tölti ki a fejem. Ez a felfoghatatlanul profi mixelés okoz folyamatos libabört a tarkómon, miközben az elszabadultan kavargó gondolatok majd szét vetik elmém. Szinte már álmodtam menet közben, s egész utcákat hagytam úgy magam mögött, hogy fel sem fogtam. A sűrű ködben nincs mit nézzen a szem. Akaratlanul is befelé kezdek figyelni, és fura hangulatomban sikerült még régen leülepedett lelkiismeretfurdalásomat is felkavarni. Eszembe jut, hogy cserbenhagytam a családom, elhagytam a legszebb lányt a világon, és hogy bezártam magam Alíz csodaországába. De miért most kell ezen rágódnom? Ajjaj, jó lesz sietni, ez a köd nekem most nagyon gyanús, még a végén valami rejtélyes dolog történik velem. Az egész olyan szinpadias, folyamatosan azt érzem, hogy most történni fog valami. Elképzelem, hogy egy settenkedő kóbor kutya, hátán egy varjúval a nyomomba szegődne, s egy keskeny sikátorban egyszerre csak előttem teremnének elálva az utat. Én nem tudnám mire vélni, és félelem fogna el. Visszafordulnék, hogy megszabaduljak tőlük, de alig indulnék el a másik irányba, újra utamat állná túlvilági párosuk. Egy sötét rongyos alak válna ki ekkor a ködből. A varjú felröppene gazdája vállára, és én csak egy ütést éreznék hátulról, majd mielőtt elvesztem az eszméletem még látnám a földön fekve, hogy kapucnis alakja felém hajol. Egy barlangban térnék magamhoz, valahol az Indus völgyének sziklás kanyonjaiban. Soha többé nem jutnék haza, és hátralévő életemben egy torzszülött hegyi lakó fogja lennék. Sötétben, koszban és fagyban botladoznék tüzifáért a zord hegyek végtelen ösvényein, és mindezt azért, mert haszontalanul pazaroltam el napjaimat előző kényelmes életemben. Nem értékelve eléggé szerencsémet, hogy bőségesen van mit ennem, innom, és az ország ahová születtem a béke földje. Tékozló éjszakai életet éltem, és nem vettem észre, hogy magányosságomban könnyű áldozatává váltam az ilyen eltévelyedettekre vadászó halott lelketleneknek. Emberevő cigány drogdílerek útjában, lecsúszott alkoholista tolvaj fiatalok agresszív társaságában, dögvész sújtotta, lepusztult erkölcsű nők ágyában találhatom könnyen magam, ha továbbra is az utcán töltöm a züllött városi éjszakákat. Úgy tűnik, ezúttal megúsztam. Az Arany János utcára befordulva, átkelek még a homályba vesző másik oldalra, ahol bérházunk bejáratát sejtem. Amíg kezem a kulcsot matatja táskámban, még utoljára szétnézek, nem közeledik-e valaki, vajon nem követtek-e a gonosz szolgái. A kulcsot tartó kezem kabátujjára meredek, s látom : szárba szökkent a dér ruhámon. Temetne az éjszaka. Aggódom magam miatt. A szeretet megmenthetne, de mostanság csak férfias összekacsintásokban lelhetek bíztatásra. Kinek kell az már? Vészjóslón közel kell kerülnöm a szerelem szakadékához. Vetném bele magam a lelki megrázkodtatásba. Érezni akarok! Megdögleni a szívfájdalomban. Ki érti ezt, mire jó ez, de én úgy érzem: csak ez a szenvedély "jó".   

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása