Melonka
A pergő napok eredményeképpen lassan, de biztosan öt hónapra rúgott az állandó munkával töltött idő. Nem az első alkalommal élt a lehetőséggel, hogy elvállalva két ember munkáját, jó pénzhez jusson.
Miért dolgozik valaki annyit, amennyit csak lehetősége van? Talán ezt éppen az szeretné a leginkább tudni, akivel történik. Megeshet, ha bevallaná önmagának mélyen rejtőző okát, s megállna egy pillanatra, a következőben már máshogyan látná a helyzetét. Ám ez nem könnyű, főleg ha valaki mindig is hadilábon állt az akaraterő dolgában.
Ebben a történetben sincs ez másként. Ennek az embernek, munkába menekülésének hátterében, valamiféle fájdalomcsillapító, makacs küldetés tudat, és mélyülő lelki válsága lapult.
Az első, szakácsként elvállalt ’mindennapozás’ az ő nevéhez fűződött itt, az Árnyas étteremben. Ebben a minden napi, végül is két műszakot felölelő beosztásban a rekordot az étterem jelenlegi üzletvezetője Áron tartotta. Egy hetes kihagyással öt évig dolgozott folyamatosan. Öt éve állt ki a Smaragd utca sarkára, ha újra beköszöntött a tavasz, és vele együtt az első igazán meleg délután. Áron üzletvezető ’mindössze’ kitartásának és kivételesen megbízható jellemének köszönhette, hogy az utóbbi két évben, már mint üzletvezető és Zsenya egyenjogú üzleti partnere is lett egyben.
Zsenya, a harmincöt éves ukrán származású vállalkozó volt megteremtője ennek a nyíregyházi vendéglátó egységnek. A Magyarországgal keleten határos és meglehetősen elmaradott, kaotikus Ukrajnából érkezett a kilencvenes évek végén családjával a háta mögött, a magyarországi viszonylatban ugyancsak legszegényebb Szabolcs-Szatmár Bereg megyébe. Hogy itt letelepedhessenek, munkahelyet teremtett néhány magyar számára, akik az első hónapokban sokszor alig értették mit is mond tájszólással kevert, hiányos magyarságával. A szívük mélyén mindannyian nagyon tisztelték Zsenyát.
Sorsok fűződtek aztán össze ezen az új helyen, mialatt a kezdeti években sikeresen beindult az üzlet.
Egy sovány, barna fiú fehér ruhában, kezét a kemence fogantyúján tartva a bent végbemenő folyamatokat tartotta szemmel. Fél füllel, odabent a konyhában folyó beszélgetést figyelte. Áron ismerősének mesélte az új életét, és éppen elérkezett ahhoz az ezerszer megfogalmazott kijelentéséhez, hogy ő rövid időn belül mennyire sokszor bizonyította Zenyának rátermettségét az üzletvezetői megbízásra. A szóban forgó Árnyas étterem kulcsainak és a riasztó kódjának végső rábízására.
- Nagy dolog! - jegyezte meg az iménti sovány szakács némi irigységgel a szavaiban, miközben tésztás kezét a derekáról lógó konyharuhába törölte. Homlokán izzadság látszott.
Ő Borr Dániel, az Árnyas étterem szakácsa. Borr, mindig is úgy érezte, hogy a konyhai munka időigényessége miatt szakácsként kevés eséllyel rázódik bele valaki az üzletvezetői teendők kézbentartásába. Arról nem is szólva, hogy a kemencén túlra csupán kis papírszeletkék képében jut be a valóság. Ugyanakkor, mégis úgy érezte, sokszor igazán megnyugtató tud lenni ennek a külvilágtól kiszorított környezetnek ez az állandósága. A megszokott tennivalók örökös körforgása és összefüggése jó előre kiszámítható. Az idők kezdete óta minden nap dagasztással, kemence kisöpréssel kezdődik, és legalább ennyire biztos, hogy elpakolással, felmosással ér a véget.
A ’műsornak’ folytatódnia kell, és kellett akkor is, mikor egy napon Áron menyasszonya, Linda meghalt. Áron üzletvezető egy egész héten át üvöltött a fájdalomtól. A rátörő, őrjítő hiányérzet és üresség egybemosta az éjszakákat és a nappalokat. Ilyenkor nincs más gondolat, csak a ’miért?’ kérdés elkerülhetetlen megfogalmazódása, mikor minden arra a lényre emlékeztet, aki tegnap még ide tartozott, s úgy érezzük valójában ő hagyott minket magunkra, hogy a félelem és a magány martalékává legyünk.
Azokban a démoni napokban került a legközelebb a bezárás szakadékához az Árnyas étterem, de az idő múlásával biztonságos messzeségbe el is távolodott attól. Jövőbeni fennállása pedig, még soha nem volt ennyire biztos, mint mikor e sorok íródtak. Sok víz lefolyt ilyen-olyan medrekben, eltelt egy kis idő, ami maga alá temette a fájó érzéseket. Az elmúlt években kapaszkodó lett Borr szakácsnak és Áronnak ez a hely. Úgy tudtak a munkába menekülni a szomorúság elől, hogy az kezdett az üzlet javára válni. Borr sebzett szívvel, bús kilátástalanságban élte napjait. Az ő esete, szenvedésének kíméletlensége annyiban különbözött Áronétól, hogy a lány, akit szeretett, nagyon is élt, és bérelt szobájának ablakával szemben lakott, az utca másik oldalán. Ez azért volt így, mert nem akadt más kiadó szoba a városban, ami kitellett volna Borr szakács sovány pénzéből az iszonyú éjszakai veszekedést követő reggelen. Viszont rögtön elfoglalhatta, és miután kivette, az egész napot ott át is aludta. Két hétbe is bele tellett, míg aztán egy másikat beintézett. Ezért aztán jól láthatta, ha otthon van és ég a lámpa a lány lakásában. Ez az ablak, habár csak egyetlen volt a sok kivilágított ablakszem közül, amiket esténként láthatott, olyan fájó képeket, riadt gondolatokat teremtett, hogy alig bírta szíve fájását épp ésszel elviselni. Három és fél év együttélés után semmivé vált az egyetértés, már semmit nem jelentettek a közös tervek, és rá kellett jönniük, semmi sem maradt a szerelmükből. Áron üzletvezető és Borr szakács kínlódása, jóllehet nem volt egyformán kegyetlen, de természetét tekintve eléggé hasonlított. Végre megtalálni és azután elveszteni az igaz szerelmet, tipikus emberi történet. Ettől azonban semmivel sem lett ez könnyebb számukra.
- Bírod még hapim? - kérdezte Áron, egy hömpölygőn ködös, kora reggelen. Vásárolni kellett menniük az étterem konyhájára. Ez egyike volt kettejük közös kötelességeinek, és bár többnyire elég korai felkelést igényelt, ugyanúgy a munkaidőbe tartozott. Borr feladata volt a lista összeírása. Mi az, ami elfogyott. Áron pedig megvette, illetve, közösen megvitatták, ha valamin változtatni kellett, s lehetett. A jobb minőségűt megvenni, vagy esetleg ha valamin spórolni lehetne. Előfordult néhányszor, hogy Áron egyedül ment el a hatalmas raktáráruházba a város peremén, és volt hogy Borr ejtette útba a piacot, mert Áron nem ért rá, de ezen kivételes alkalmak is csak azt mutatták, hogy általában együtt intézik a beszerzést. Közös ügyük volt az Árnyas.
- Ja, semmi gond, csak korán van. - dörmögte Borr, akinek a hangja ilyenkor mindig rekedt volt.
A garázsajtó automatikusan lezárult mögöttük, és Áron gázt adva legurult a garázsfeljáróról, bele a sűrűsödő reggeli forgalomba. Nyíregyháza nem valami nagy város, de ahhoz eléggé megduzzadt, hogy soha ne aludjon.
- Ha szabadnap kell, csak szólj, behívjuk Zsoltikát. Azt nem akarom, hogy kikészülj. Mondjuk, teljesen nyugodt is csak akkor vagyok, ha te vagy a konyhán.
- Á, nem. Nyugi. Minden viszonylag rendben van. Majd ledőlök még kicsit otthon, ha visszajöttünk. Sokan lesznek ma. Jönnek a kártyások is, ugye?
- Kifizetted az albérletet? Mennyi lett a fűtésetek?
- Tizenöt ezer lett csak a fűtés. Iszonyat.
- De, az három felé megy. Hárman vagytok, nem?
- Hát, ja. Így a legolcsóbb. Rajban élni, mint a halak.
- Nem tudom, hogy bírod, olyan zsúfoltan lenni vadidegenekkel? Mi van, ha egyik este összejön egy lány, hova viszed? Nem kellene elköltöznöd? Segítek. Egy vasárnap alatt elvihetnénk minden cuccodat. Autóval hamar megvan, csak találj egy másik lakást.
- Nem kell. Sem másik lány, sem más. Csak szállás, érted? Arra kell.
Kicsit el is akadt itt a beszélgetés miközben a debreceni út felüljáróján haladtak. Borr első épkézláb gondolatait fűzte, miközben Nyíregyháza ipari övezete pergett el jobbra az ablak előtt. Raktárak, gabonasilók, futballpályányi kopott, szürke csarnokok, hangárak rozsdás vasajtóikkal. Egyik-másik évek óta használatlan.
Borr szomorú volt. Felkeléstől lefekvésig. Még álmaiban is. Egy kérdést rágott folyton; Mit keresek itt? Aztán egy sóhaj kíséretében arra jutott mindig, hogy "haza" akar menni. De nem úgy, ahogyan a nyűgös gyerekek miközben az anyukájuk vásárol. Oda vágyott, ahol nyugalmat lel, ahová valójában tartozik, de most még nem tudott rájönni, hogy hol is van az pontosan. Úgy akarta érezni, már egy ideje életében, hogy megérkezett végre.
Kínjukban döntöttek úgy Áronnal; nem hagynak maguknak szabadnapot. Lefoglalta őket az Árnyas mindig újabb gondja, szinte a teljes napot igénybe véve, mert könnyebb megszökni a gyötrő gondolatok elől, ha kellően fáradtan és későn ér haza az ember üres lakásába, vagy nyúlketrechez hasonlatos szállására.
Így esett, így szokott rá ez a Borr nevű sovány szakács, hogy hónapokig és jó sokat dolgozzon, s mert távol élt a családjától, a gyökértelen életmód boldogtalanná tette. Úgy gondolta; magányos szórakozásaira elég egy vasárnap is. Hallgatag és magának való lett. Nem bírta társaságban, nem érdekelte, bármit is akartak mondani neki. Veszélyesen eltávolodott a családtagjaitól. A friss csalódás mérgezte meg, még csírájában új kapcsolatait.
Idővel a város régi bája is megkopottá lett szemében egy hűvös nyár után, mert akikkel együtt színezték ki megváltoztak, elmentek, vagy elmúltak üresen hagyva a főiskolás albérleteket és a kollégiumok élettel teli szobáit. Nem lehetett többé összefutni velük a kávéházak teraszain és hiába várt rájuk a beavatottak földalatti bulijain. Teljesen úgy tűnt, a folyamatot nem lehet megállítani, és végül eljött az az idő is, mikor egyetlen köszönés, vagy ismerős feltűnése nélkül ment és tért haza a főiskola könyvtárából. A kezdeti, mámoros napokban nem is gondolt rá, hogy ez majd másként is lehet, hogy a fiatalos lendületű világmegváltás napjai meg vannak számlálva.
- Csak az itt, csak a most számít!- hangzott el Borr szájából, miközben hanyagul hátradőlt a fotelban. Nem vagyok hajlandó a legszebb éveimet önmegtartóztatásban eltékozolni.- mondta, s a hangja megtelt felülemelkedettséggel.
A fotellal szemben Tóth ’frivol’ Tamás a nyitott ablakban könyökölt.
-Na! Azért a jövőnket is most kell megalapoznunk. Az életem nem az őrületről, meg a bulikról fog szólni. Látod szinte ki sem pakoltam. Csak elvégzem a fősulit, zsebre vágom a diplomám, és szélnek eredek. Egyébként még azt sem várom meg, mert húzok innen, át az iparra. - szólt, kifújta a füstöt az ablakon és szembefordult Borr-ral. Enyhén zöld ingben volt és egész éjszaka nem aludt. Válla fölött látni lehetett a fiatal nyár villódzását a szemközti ház falán, és a fák levelein.
Ami igaz is. A szobája a legkisebb otthonosságot sem mutatta. Még takarítani sem volt hajlandó. A másét nem. Szédült egy figura volt, de izgalmas gondolataiban mégis ott volt a racionalitás. Borr ezért nagyon szerette.
- Nekem kell a szabadság - bökte oda Borr egy idő után-, amit itt meg is találtam, egy másik városban, egy másik iskolában. Jó itt veletek, csak az a baj, hogy én nem tudok úgy gondolni az életre, mint valami …, egyszóval nem tudom ügyesen beosztani. Egész életemben fog valami érdekelni és majd azzal foglalkozom. Mindig más, ahogy idősebb leszek és egyre punnyadtabb. Engem elég sok minden érdekel, tudod?- s ezt úgy mondta, mintha az édesanyával vitatkozna. Úgyhogy elveszett ember nem vagyok, lehet gazdag nem leszek soha. Az élet igazi célja amúgy is a szépségkeresés és az alkotás folyamata, az ember nem téved el soha, ez a Föld az otthona. Menni, menni kell, én úgy látom, csak ennek van értelme.
- Hm. És a túlélés. Arról is szól az élet – mondta Tamás.
Borr másik cigit gyújt meg. Akkor észreveszi az előtte lévő tanulnivalót, a fénymásolt tételeket az asztalon. Szava elakad, feláll, ide-oda járkál. A szekrényhez megy, felveszi az inget, amit a vizsgára készített ki.
- Mennyi az idő komám, mennyi idő van még? - kérdi aggódva. Valami tűzifát dobni kellene a gyomrunknak, nem gondolod?
- Egy óra és még egy kicsi. Utána go! – közli Tamás nagyon elfoglalt hangon, a tükör elől kihajolva. Képzeld, egyáltalán nem vagyok éhes! Mintha soha nem is lettem volna. Ez ám a durva érzés. Enni meg aludni amúgy sem divat mostanság. Mindegy, a lényeg hogy ez a vizsga a helyére kerüljön. Minden a helyére kerüljön... - mondta ezt különös hangon.
Ekkor Tamás fújt egy nagyot, elengedte a megkötött nyakkendőjét és mélyen a saját szemébe nézett. Békához hasonlatos szemében egy sorozatgyilkos elszántsága látszott.
Borr visszaült a fotelba, szemben a nyitott ablakkal. Tanulni ugyan nem sokat sikerült az éjszaka, gondolta, de tenni akarásának és kiváló hangulatának köszönhetően reális esély volt arra, hogy sikerüljön a vizsga. Felállt, megmozgatta a bokáját és odament az ablakhoz. Kifelé bámult, el a háztetők felett. Hirtelen úgy érezte, hogy ez az átvirrasztott este sokkal fontosabb momentum az életében, mint maga a vizsga. Odafigyelt egy éjszakán át valakire, s mire reggel lett, már máshogyan nézett rá. Saját maga is megváltozva kissé. Valaki nagy hatással volt rá az elmult órákban. Mire jött a reggel, már barátjának érezte Tamás nyurga alakját, de ennek a barátságnak, még sok mindent ki kell állnia, hogy megmaradjon.
Boldog ember az, aki soha nem ér beszélgetéseinek végére egyetlen, örök barátaival. Gondolataik összekapcsolódnak, megkönnyebbüléssel merül el társágukban. Életük nagyszerűségébe vetett hite önmagát erősíti. Szeretet és együtt töltött idő létrehozza a láthatatlan kötést, megtöltve emlékezetünk fiókjait, melyeket szívszakadva nyithatunk majd ki az út végén. A barátság nem más, mint az emberi közelkerülés.
- Ha ez megvan, akkor két napra leereszthetek. Pont hétvége. Debrecenben fesztelen fesztivál. Négy koncert, utána sav bázis Dj Zsupival és az éjszaka teremtményeivel. Bent maradnak a Zsüszáék. Zsüszá, meg Gabszi. Velük el lehetne menni. Múltkor is mezítláb jöttek haza reggel. Megálltak még a zöldségesnél is szétröhögni az agyukat.
- Mekkora barátnők.- vágott közbe Tóth Tamás. Gabszi jó’ meg van kattanva, az már biztos. Vagy inkább, csak ha rossz kedvű. Zsüsza-nak meg mi egzotikus arca van, és nem sűrűn hord melltartót. Meg jók a ruhái is. Hallod! Fixen nagy buli kerekedik, ha velük indulsz meg.
- Ja, amolyan ’csak faszán-lazán’ lányok.
Borr ekkor még teljesen bizonyos volt benne, hogy a főiskola megújuló közösségében mindig megtalálhatja majd a barátság és a szerelem nagy pillanatait. Nem lesz baj, ha végeznek és elmennek azok, kikkel együtt fedezték fel az élet leginkább nekik való izgalmait. De az egykor tökéletes harmónia, a megunhatatlan bulikkal és az ismerkedés kifogyhatatlan alkalmaival nem tért vissza soha többé. Majd a legfontosabb szál is elszakadt a mámoros bőségben fogant szerelem porba hullásával.
December volt, és jeges szél kujtorgott az utcákon. Magányosnak érezte magát, mindentől kívülállónak. Egy csapásra megértette, miért volt kapcsolatuk olyan határtalan erejű az elején, miért tűnt lehetetlennek egészen betelni a csodával, ami megszépített mindent, csak meg kellett érinteniük egymást. A másik vonásaiba merülve titokzatos boldogságban lett részük. Ám de, számukra akkor még érthetetlen fordulataiból, melyeket képtelenek voltak visszafordítani, egyre biztosabban érezték, valamiféle új, rájuk törő végzet felé sodródik kapcsolatuk. Feltartóztathatatlan volt. Leginkább a nyár és a tél minden évben megismétlődő tragédiájához hasonlított.
Mikor beállt a tél a sovány Borr szakács szívében, biztosra vette, soha többé nem éledhet újra ez a szerelem, pláne nem valaki mással. Még mindig nem értette, hogyan veszíthette el, de azt már igen, vissza nem kaphatja. ”Másik nem kell, minek is, hiszen nem lesz másként úgy se.” Hová tűnik el a szerelem, ki tudja? Nagyon boldog volt vele, de persze hülyén eltékozolta napjait, pedig törékeny, mesés időszak volt. A nagy szabadság, amit visszakapott, mint valami leadott kabátot, megbüdösödött a kitörölhetetlen emlékek miatt. Semmi sem tűnt olyan jó ötletnek, mint világgá menni és új életet kezdeni. Előröl kezdeni és ájulásig dolgozni. Akárhol, és még több pénzért. Abból nagy baj nem lehet. Állandóan az emlékeit pörgette, és ez a munka viszonylagos magányában jött elő igazán. Becsapva és kifosztva érezte magát az élet új tanulsága miatt. Csak eltelik majd hasznosan és tisztességgel az élete, gondolta, hogy meddővé válva, keményre kérgesedve ne is kapaszkodhasson meg szívében a ragaszkodás, a vonzalom csírája. Visszahúzódott önmagába és elhitte, senki meg nem értheti bánatát. Felfogása sötétebbre változott, s mindenkinek feltűnt, mennyit komolyodott, mert elment a kedve még a jó öreg bulizástól is. Kidolgozta magát rendesen. Az új albérlet többi lakói ezt látva kezdtek végre felhagyni a ”csöves hippi” emlegetéssel és az ”életcél, család, legyen valamid” kezdetű jót akarással. Kihozta a legtöbbet a napból, jobb híján az Árnyas étteremért. Úgy tervezte; majd évről évre többet keres és kedvenc időtöltéseit felélesztve pénzt gyűjt, s ha úgy alakul elkezdi ő is a fészekrakó ösztön sugallta, vége-nincs gyarapítását mindannak, amitől a körülötte lévők meggyőződhetnek róla; mégis ”ember” lett belőle.
Lemondott az életéről. Öngyilkosság volt ez, és Borr lelke lassan lesüllyedt az önsajnálat barna tavának fenekére.
Visszahúzódott legbelülre, tette a dolgát, ahogyan elvárták. Egyedül szeretett lenni, mert csak olyankor jöttek elő az emlékek foszlányai. Némelyik, mintha nem is vele történt volna, vagy legalábbis ötszáz évvel ezelőtt. Célokat tűzött ki, mint a felemelkedés létrafokait, kiragasztva a listát szekrénye belsejébe. Igyekezett a gyakorlatias, okosan élők tanácsait megfogadni. Nem zavarta már az sem, hogy olyanok veszik körül, azokkal lakik együtt, kiknek pontosan afféle dolgaik, és gondolkodásmódjuk van, mit nem tudott megérteni, de eddig még csak elviselni sem.
Ellenben, működő megélhetési módszerük volt. Középszerű, ízléstelen, takarékos és unalmas, de működő. Úgy próbálták helyüket jól megállni a társadalomban, hogy hajszálra lemásolták a másoktól látottakat. A tömeggel tartottak. Igyekeztek még véletlenül sem kilógni a sorból, hiszen mindig azt a szöget éri az ütés, amelyik kilóg. Azt be kell verni. Olyan volt ez, mintha abroncsot próbált volna magára erőltetni. Levágta minden kiálló hajtását. Álmában azonban érezte Borr, de a Napnál világosabban, hogy ez nem ő. ”Miért kell másnak lennünk?”- került elő a kérdés megannyiszor. Dühösen ébredt, de kinézve az ablakon máris eszébe jutott, mit is várnak el a ’rendes embertől’.
Az olvasás és a naplóírás megmaradt. Napról-napra próbálta megörökíteni a képet, ami ezt a kort és az erre felé élő embereket jellemzi. Ismét nagyon vágyni kezdett a horgászat után, mint az egyedüllét újabb alkalmaira. A könyvek vigasztaló történetei ezután is segítettek megőrizni legalább az igazi értékek felismerésének képességét a mindennapokban. Beiratkozott tanfolyamra. Sokat szívott, hogy meg tudja nézni a leggagyibb műsort is a tévében, anélkül, hogy felidegesítené, mennyire elvesztegetett idő élvezetük. A könyvtárba látogatás egyre inkább szerepelt a napi kimozdulás programjaként. Azt lehetett mondani, minden nap ott kötött ki amint nem volt különösebb dolga. Komolyan úgy gondolta ezekben a téli hónapokban; minden egyébnél jobbat tenne, ha hetekre beköltözhetne valamelyikbe, de leginkább a főiskola könyvtárába, ahol a sorok között eshetne össze minden áldott este, s a kora reggeli félhomály érzelmileg megterhelő hatása helyett, az időtlen állandóság neonfényére ébredne fel, olvasással töltve az egész napot. Nem a választ keresné a kérdéseire, inkább a tudata és fantáziájának állandó lekötése miatt. Pont úgy, mint a nyugtatók nyugtalanító gondolat leterelő hatása. Legszívesebben egészen alámerült volna az irodalom világába, ameddig csak úgy nem érzi, hogy nem okozhat gondot a valóság pusztító hatása. Szellemileg megerősödhetett volna, de persze ezt nem lehetett összehozni.
Fog szorítva, de egyetlen panasz nélkül kibírta a hónap végéig, a következő fizetésig, a legközelebbi nyugodt percig. Görccsel a lelkében, de takarékosan, visszafogottan, normális emberként lenyomott félév következett. Munkája, hajléka volt. Nem zavarta a gyér környezet. Aludni, átöltözni és tisztálkodni kellett csak. Igazából semmi mást nem lehetett azon az átkozott szálláson csinálni, ám ritka olcsón juthatott bázishoz a hozzá hasonló Kóbor Laci. Undorító közönnyel figyelte saját és mások mindennapjait. Cseppet sem hitt saját magában, de türelme és neveltetéséből eredő kevés büszkesége nem tűnt el teljesen, melyek nem egyszer átsegítették az élet elkeserítő buktatóin, a megalázó helyzeteken, arra gondolva; az este mindenképpen eljön, még ha nem is várja, és akkor majd könnyen és rövid úton átadhatja magát az alvásnak. Áldott tudatnélküliség! Mindig megszakad, és újra reggel van.
Gyermekkora is úgy alakult, hogy 20 éves korától távol maradt a szülői ház, mindig hazaváró, a következő pillanatban ismét bíráló, felelősségre vonó, de nagyon tápláló, vasárnapi szeretetétől. Kezdettől fogva nem okozott gondot eltartania magát, és vállalta a védtelenséget és a magányt, a veszélyt, hogy bajba kerülhet, magára marad, és nem tud majd segíteni a család, mert azt sem tudják, hol keressék.
A másik része ennek a szerencsepróbálásnak viszont, hogy végre olyan formát ölthetett, ami belűről kívánkozott kifejezésre jutni. Raszta haja lett és piercing az orrában. Élvezte döntései szabadságát. Mindennél többet ér, ha valamire saját tapasztalatunk útján jövünk rá. Egyéniségünk körvonalai szilárdulnak meg ilyenkor.
Időközben elmúlt a tél, majd nyár lett belőle. Úgy telt el egy év, hogy nem érdekelte, mi lesz vele a következőben. Soha nem hitte volna, milyen néptelen és lehangoló is tud lenni egy kánikulai vasárnap Nyíregyházán. A tikkasztó hőségben embert alig lehet látni az utcákon és a tereken. Újságpapírt taszigál a szél a Búza tér padjai között, és felbukkanó kóbor kutyák teszik még inkább siralmassá a látványt.
Ismerősei bőven akadtak a városban, de bennük nyoma sem volt annak a látásmódnak, amit egy nagy csapat szépreményű, rajz-víz. kom szakos művészpalánta sajátja volt. Színes, és tényleg nagyon érdekes ruháik nem hovatartozást hirdettek, csupán egy másik nézőpontot. A világon sokféleképpen élik egyetlen életük az Ember Gyermekei, és attól, hogy valaki csak egyféle életet ismer, ne higgye azt, csak az lehet helyes. Közöttük rájött, micsoda kincs az, hogy értékelni tud irodalmat, festészetet, különös hangulatú zenéket, s hogy a műveltség nyújtotta büszkeség érzésével és a műalkotások szeretetével megmenekülhet az unalom, a pénz hiánya miatt fellépő kisebbségi érzés és kiszolgáltatottság lélekölő csapdájától. És hogy ne elégedjék meg azzal, amit elé tesznek az áruházak polcain, és a tévé zenecsatornáin. Felfedezte, amíg közöttük élhetett; mennyi sok örömet tud okozni a formák és színek, a természet ihlető erejű szépsége. Mert megismerve a lábunk alatti növények viselt dolgait, aztán majd mindig jó ismerősökként köszönthetjük őket. Milyen örömet tud okozni, ha felismerhetjük valamelyiket a vonat ablakából, vagy a kertben felbukkanva.
Történt más is. Apjának váratlan halála. Ritka jól időzítve, jó adag töprengést mért ki számára. Így kellett lennie. Mi másra gondolhatott. Cukorbetegen, a részegség miatt nem vette magához az inzulint. Kómába esett, majd miután 4 napon keresztül feküdt az ágyán, a fal felé fordulva, elszállt belőle elkárhozott lelke. Alig ismerte az apját. A halálát megelőző tíz évben kétszer hallott róla, látni még annál is kevesebbszer. Azonban, meg lehet itt említeni egy másik ilyen ember, egy másik apa halálát is, de már egy másik városban: Nyíregyházán. A szegény ördög felakasztotta magát. Így próbálta megkímélni a családját reménytelen alkoholizmusa borzalmaitól. Borr szakács sokszor úgy gondolta; a magyar valóság legnagyobb nyomora, a mindenfelé fellelhető, össznépi alkoholizmus.
Az eset után sokáig nem is ivott semmi alkoholt egyáltalán, józanul beszélgetve át a partikat. Nem titkolt célja volt jó benyomást kelteni azokban a lányokban, akiknek barátjuk kivétel nélkül minden bulin berúgott, és moslék volt. Régen nem volt még túl Zsüszán. Valójában, még mindig őt kereste minden lányban és az értelmet a szerelem múlandóságában. Amikor egy lánynak mindene egészen olyan, amilyenre mindig is vágyunk, egy életre kialakítva bennünk az eszményi nőtípus képét.
Határozottan új idők jártak, meghatározhatatlanul javulással, vagy rothadással fenyegetve jövőjét. Magára maradt Bolond Nyíregyházán.
Ennek a sok előzménynek az ismerete szükséges ahhoz, hogy még inkább érezhető legyen, milyen régen elhagyatott és beszáradt érzéseket élesztett újra egy este, az egyszer csak Borr előtt termett tündéri lány mosolya.
A jóakarók következő tanácsai a rossz barátok elhagyására irányultak. Ezt főleg Áron tartotta fontosnak. Próbált nagyon sötét és elitélendő képet festeni arról, mi lesz, ha ezzel, vagy azzal tovább foglalkozik. Ám a múlt kétségeit minden korábbi vezeklésnél hatékonyabban száműzte ez az önkéntes, munkaterápiás, Áron felügyelte elvonókúra nyélbe ütése. Reménye egy új szerelemben ismét kicsírázott, de a vegetatív és végletekig takarékos élet létrehozása továbbra is lehetetlen maradt számára. Egy darabig legalább is biztosan, mert fiatalsága miatt képtelen volt lelke az egyhangúság és a társasági élet nélkülözésének elméletét a gyakorlatban is összehozni. Néha úgy érzete, mennie kell, a szekrénybe dobva a józanész parancsát, ereiben érezve a mámoros pillanatok izgalmainak legyőzhetetlen energiáját.
Ilyen éjszakák helyszíne volt a Club7, főiskolai élet ízű, ellenállhatatlanul sokszínű bulijaival.
Megannyi szerelmet kínáló, tapogatózó pillantás. A fergetegesen jól sikerült estén valami több is történt, mint a ’feel good’ jó öreg vigasza. Annyi tánc, és önfeledt megkészülés után a végzet által sodorva, váratlanul az a csupa száj, barátságos lány állt ott előtte, magán viselve a kellő dilis extrákat. Zárórát megelőzően, mindennemű rohanó érzésektől hajszolva Borr a zenére figyelt csak. A százegyedik, jókedvű, zeneőrült, lehunyt szemmel áttáncolt, jócskán belökött éjszakát tudhatta volna maga mögött, de az a lány bátran elé állt, és mindent megváltoztatott.
Vékony, csinos lánnyal beszélgetett, lötyögve, kihasználva a veszett ütemek hatását. Libidója gerjesztett állapotában, tényleg izgatónak találta feszes fenekét és minden, ruháiból kilátszó egyéb porcikáját. Különösebbet mégsem érzett iránta akkor, mint, hogy szívesen összeforrna vele. Kérdezgette erről-arról miközben táncoltak, jólesőn egymáshoz érve. A lány azt állította, ismeri őt valahonnan, de ahogyan Borr szakácsra mosolygott és előtte ficánkolt, akár egy kis aranyhal, szorosan a csípőjébe illesztve magát, biztosan tudta: soha ez előtt nem találkozott vele, vagy vette még szemügyre ezt a kislányt. A szeme és a szája, mazsola színű dekoltázsa, és fenekének nyerő arányai percről-percre jobban vonzották. Híján volt gátlásainak, így hamar kifejezésre jutatta vonzalmát. Meg kellett érintenie, magához húzni. Tánc közben egyébként róla is kiderült, aranyos fiú. Ez az ’aranyosság’ nem éppen a kedvenc bókja közé tartozott, mert úgy gondolta, az aranyosság nehezen azonosítható a férfivonzerő dicséretével. Tánc közben megölelték egymást. Összeakadva felfedezték: remekül együtt lüktetnek. Össze illettek. Imádta megérinteni, szinte tudatos akarat nélkül, őrülten tapadt vidám lényére.
Időbe tellett, míg észre vette: ott vannak körülöttük a lány barátai is. A nevét mindenesetre tudta már. Gabinak, vagyis Gabriellának hívták ezt a vagány kis csajszit, de ekkorra már csak arra tudott gondolni, mennyire szeretné megcsókolni. A srácok meglehetősen mogorvák voltak akárhányszor csak találkozott velük a tekintete. Érezte, valamelyikükhöz tartozik, vagy nemrégen tartozhatott. Egyáltalán nem lepte meg, hogy esetleg nem szabad ez a kis tünemény sem. A nők általában véve nem ismerik a szabadságot, nem is akarják megismerni. Nem nekik való. Muszáj tartozniuk valakihez, lenni valakivel, ha másért nem, az unalom és az érintés hiánya hajszolja őket tessék-lássék kapcsolatokba. Valami ilyesmi volt ez úttal is. Hozzá nem szóltak, de Gabit figyelmeztették, ha még egyszer megfogja a fenekét tánc közben, le fogják ütni.
Fölényesen fogadta a dolgot. Ilyen ”domináns hímek” szinte mindenhol és minden nő körül előfordulnak.
Elsőként Gabi felügyeletének, érzelmi hovatartozásának tisztázása foglalkoztatta, kerülve az erőszak akármilyen megnyilvánulását. A srácok, mert ketten voltak, vele nem tárgyaltak, de fenyegető, ágaskodó pillantásaik mindent elárultak. Elhatározta, úgy tesz, mintha csak Gabit látná, de közben eléggé kész volt ahhoz is, hogy akár megveresse magát. Igazán dühítő, később, úgy egy óra multán kezdett lenni, mert Gabi lány feszélyezve érezte magát, nem tudta mi tévő legyen. Azt mondta Borrnak;
- Ebből baj lehet, amíg a két srác itt van.
Félni kellett, mert Gabika valami titokzatos, de könnyen elképzelhető okból oda is tartozott, mégpedig a hidrogénszőke hajú, Puma cuccokban kifejeződött egyéniségű, falusi attitűdhöz. A másik még rosszabb. Drága pénzen lebarnult, zselével benedvesített pucuszőr hajú, mellkasán kigombolt krétacsíkos ingű, olaszos benyomást keltő ’Jaózsi’ volt. Túl jól ismerte már a fajtáját. Valószínűleg autókon, telefonon, gyúráson és hyperspace partikon kívül nem sok mindent találhatott említésre méltónak ebben a gyönyörű életben. Sajnos az ilyen figurákat éppen tömeges megjelenésük és könnyen elsajátítható megnyilvánulásaik teszik trendivé és életképessé. Tipikusan azon emberek közé tartoznak, akik szentül hiszik; ahhoz, hogy különleges és kiváló légy, elengedhetetlen, az ő esetükben, a BMW típusú autó, a kidolgozott felsőtest és a cigányokra emlékeztető öltözködés. Puszta másolás, amit véghez visznek.
Szökni kellett, külön felmenni. Sietve taxiba szálltak. Nem jöttek utánuk a srácok végül, ám mufurc viselkedésük megtette romboló hatását a szép estére. A taxi hátsó ülésén aztán végre kihasználhatta az alkalmat. Nem is találhatott volna jobbat első, de nem valami perzselő csókúkra. Langyos volt, most már tudja, az ő hibájából is.
Ez volt minden, miközben Borr jobb híján a Twin Peaks gyorsétterembe vitette magukat. Tulajdonképpen már azt is élvezte, hogy megszabadult a tolakodó tekintetektől. Az ablak mellett letelepedtek. Borr ásványvizet rendelt és kezdte kicsit jobban érezni magát. Kíváncsi lett néhány dolgokra ezzel a lánnyal kapcsolatban. Kérdezett és, kis cseresznye száját figyelve hallgatta. Valahogyan megint a végzetes, kísértő szerelem éveiről mesélt egyre. Gabi szerint nem sikerült még túl tennie magát rajta, ami elég dacos kijelentésnek tűnt. Zavarba is ejtette vele. Gondolatai azonnal áradni kezdtek a témával összefüggésben, de végül közölte, hogy bizonyosan túl van rajta, hiszen jó adag idő eltelt az óta. Teljesen elfelejteni nem is akarta soha.
Ez a téma nem jött szóba többé köztük, minden más viszont igen. Kíváncsiak lettek egymásra, Gabi lánnyal, akit ilyen hirtelen ismert meg. Azon az éjjel, a Twin Peaks-ből Gabriella mindjárt fel is hívta az albérletébe. Kedves volt, de nem történt semmi, mert a sovány szakács képtelen volt rá. Gabi nem bánta különösebben. Nem feküdt volna le vele az első alkalommal. Egy csupasz cicának látta akkor, és először markolhatta meg gyönyörű, formás ciciét. Pompásan lebarnulva bukkantak elő a nagylelkűen felkínált melltartókat levéve.
Három nap múltán, második alkalommal ismét bulizni kellett ahhoz, hogy láthassa. Véletlenül kialvatlan volt. Valamiből erőt kellett meríteni, s ehhez azt kellet éreznie, megéri a fáradtságot ez a kis, ígéretes kaland. Ezúttal szó szerint.
Eljött az este tíz óra, és azon tűnődött zárás után a nagy asztal sarkában kinyúlva, vajon meddig bírja az emberi szervezet számottevő pihenés nélkül a munka, bulizás és a szex megpróbáltatásait. A kihívást az estében az jelentette, miként tartson majd lépést a pörgősen részeg társasággal. Szóba sem jöhetett a jó öreg ’mosópor’ használata, mert szükségtelen veszélyeket rejt magában. Meglehet, hogy jobb lesz a közérzete, de valószínű, hogy az agya fárad majd el, előidézve a ”szótlan sült hal” állapotot. Borr megértette, milyen fontos, hogy az előtte álló szituációt a lehető legtisztábban lássa ezzel a hamvas diáklánnyal.
- Frappáns vagyok ugyan készen, de válaszaim tartalmában nem sok köszönet van.- magyarázta pont ő, pár napja a főnökének.
Gabiék albérletébe érve, furcsa módon még az arca is idegennek tűnt. Nem ilyenre emlékezett, vagy nem emlékezett rá egészen pontosan. A lakásba lépve trance zene fogadta. A konyhából jött, ahol két lány és két srác beszélgettek egy asztalnál, vodkát iszogatva. Összeszokott, főiskolás baráti társaságnak tűnt, mert az is volt. Gabival mindketten igen fura pillantásokat vetettek egymásra. Gabriella mindvégig arra gondolhatott; ”Ez az a szerdai srác? Nem is emlékszem, arra, amit megismertem belőle.” Lapos tekintettel méregette, vajon tényleg olyan helyes-e ez a szakácsfiú, mint akkor tűnt.
”Jé, hát itt vagyunk. Hát ő az a lány!”- fogalmazódott meg Borr részéről is. ”De hiszen zavarban van, akárcsak én. Tényleg szép az arca és jó, csinos. Semmi kétség. De a tekintete szokatlan.” Énje, egyénisége most sokkal világosabban rajzolódott ki.
Bemutatkozott a jelenlévőknek. Erőt és késztetést érzett a társalgásra. Az új ismeretség lehetősége felvillanyozta, mint bármikor, ha biztosan érezte, valami új következik. Az igazság az, hogy meglehetősen rutinosan ismerkedik, de igazán csak kevés ember ismeri, mert városi ösztönöknek engedelmeskedve, pusztán tanult illendőségből is, elparolázgat a legutálatosabb személlyel is. A szükség hozta, hogy rájött, megtanulta elfogadni az emberi világ féktelenségét és határtalan sokféleségét. Gabika barátai életrevaló, pályakezdő értelmiségiek voltak. Azokra a főiskolás csoport társaira emlékeztettek, akik ”tanulni, diplomát szerezni” mentek a főiskolára. A szélsőségektől mentes viselkedés iskolapéldái. Semmi esetre sem akartak lemaradni az átlagtól, szerették a kitaposott ösvényeket. Magukon viselték még a kollégista diák jegyeit, annak ellenére, hogy mindannyian találtak már állást. Törvénytisztelő, mértékkel lerészegedő, alap bulira volt kilátás, igényes helyen, de igénytelen zenével. Valószínűleg a környékbeli, legnépszerűbb diszkók valamelyikében.
Aznap este ivott és táncolt Gabriellával, megkönnyítve a közelkerülés alig siettethető folyamatát. Úgy akarta, hogy jó haverként érezzen iránta és Gabi rokonszenve egyre nőtt is, minden alkalommal, ha sikerült összenevetniük. Tudatni akarta vele; társasága, ha másra nem is, de arra fixen jó, hogy együtt bulizzanak. Jó sok Martinit ledobott, a tűrhetőbb számoknál pedig csatlakozott a fáradhatatlan lányokhoz.
Mégsem érezte úgy, hogy ez képmutatás lenne, csupán arról van szó, hogy a szavak, melyek egy szerelem útját szegélyezik, jó időben kell, hogy elhangozzanak. Semmi esetre sem korán, vagy ilyesmi. Feleslegesen óvatoskodva, pedig nem képesek tovább lendíteni egy lány érzéseit a következő, magasabb szintre.
Záróra fenyegetett, ezért Gabi, Kinusz, Csilla, Sanyi és még valaki jött velük, és átmentek más helyekre is. Borr, Gabriella jókedvét látva teljesen megfeledkezett ezeknek a szórakozóhelyeknek a visszataszító színvonaláról. A társaságból, a hajnali dermedtségbe kiérve Fodor Sanyi társasága maradt végül megunhatatlan, érdekes neki. Hazafelé Gabika kacagva hallgatta megszaladt pofázását. Nagyjából ennyit akart kihozni ebből az estéből, hogy sokat nevessenek, és ne legyen okunk aggódni a következő este zavarán.
Egy ágyban készültek aludni, és emiatt elkerülhetetlen volt, hogy belekóstoljanak a másik testébe. Jó kis szex lett a vége.
Csupán két óra alvás után az Árnyasba igyekezett. Fáradtsága nem tudta letörni, mert már volt kire gondolnia! Remek kezdeten volt túl, alig várta a folytatást. A dolgokat viszont nem szabad elsietni sehogy sem, és persze mindennek tökéletesnek kell lennie.
Az a fura ebben az egész históriában, hogy első találkozásukkor ugyan összejöttek, ám az egymásba hullást nem lehet sem erőltetni, sem siettetni, sem pedig ölbe tett kézzel várni.
A következő alkalom, a hétvégét elhagyva, a jövő hét elején, kedden lett. Dolga végeztével meglátogatta Gabit az albérletében. Ártatlanabbra nem is sikerülhetett volna, mert minden lakótársa bent aludt, így a konyhában telepedtek le az asztalhoz, beszélgetni. A régi értelemben vett udvarlás volt ez, de úgy válaszolva a másik kérdéseire, mint valami interjún.
Nem tellett bele néhány hét és szerelmes lett, minden mellékhatásával együtt. A májusi napok előrehaladtával megért szívükben a vágy, hogy egyre többet legyenek egymással, hogy újabb felfedezést tegyenek, mi is történik most velünk.
Később, ezek a találkozások már semmi mást nem igényeltek, csak ”burkot”, és egy ágyat. Napról-napra melegebb lett éjszakánként és Borr a szakács szappanillatúan sietett hozzá esténként, hogy ott folytathassák konyhai beszélgetésekkel kezdődő, de annál szótlanabbul és perzselő érintésekkel folytatódó kommunikációjukat. Lábremegős egybefonódással a hűtőnek támaszkodva, hogy úgy érezte, nem bírja tovább, egészen akarja.
Ekkorra ő, minden ellenkező tanács ellenére teljesen elengedte magát, átadva szívét ennek az édes kicsi lánynak és minden ízéből sugárzó vonzalmának. Az elkövetkező forró és szenvedélyes nyár kezdetére egyikünk sem volt már a maga ura. Túl közel kerültek az eggyéváláshoz. Borr nem volt már sziget. Volt egy titka, Melonka, a menedék, az egyetlen, aki hatni tudott rá. Meg tudta nevettetni. Ez az, ami válójában összehozta őket; tényleg meg tudták nevettetni egymást, jóízűen, vásott pulyák módjára.
”Már elvesztünk, én tudom.”- mondta neki Borr, és magához szorította. Elkezdődött, tehát ezen túl minden megváltozik. Borr szakács mámorban úszott, s alig aludtak.
Gabika Stadion utca 16 szám alatti albérletében megbújva, bezárkózva volt a legjobb. Ültek jó részegen az ágyon, szemben a másikkal és élvezték, hogy beszélgetéseik egyre mélyebbre hatolnak az ismeretlenbe.
Nem volt igazán semmi abban a lakásban csak a legszükségesebb, de mire is lett volna szükség, mikor le nem vették a szemüket egymásról, el nem szalasztottak volna egy szót sem, mert az a világ legszebb száján formálódott meg. A bódítóan kirobbanó nyár virágillatú, sűrű estéin könnyen jött már a szerelem. A nyitott erkélyajtón benyomult az éjszaka, ruháik megint szerteszét és a fürdőszobában, a kádban vihogtak a másik gyönyörén.
Szerelmük csupaszcsiga időszaka, fél évig tartott. Nincs kiút a szív örvényeiből. Szodoma és Gomorra átka ma is ott munkál minden emberben. Egyébként is, a tartós boldogság talán nem is egészséges.
”Nyári kaland, -gondolta. Milyen jól hangzik, mint egy sokadik filmcím.”
Vele volt a vasárnapi Nyíregyháza tespedt ernyedtségében, vele volt a sóstói nap hevében, mikor piros szilvák nyomódtak szét ennivaló hasán, mert nem érhettek egymáshoz anélkül, hogy egy nagyot ne sóhajtsanak.
Eperjes étterem, Beck’s, Palacsintázó kerthelysége egy bátor vörösbeggyel.
Naplemente előtt indultak el, puhán, kócosan. Borr angyali-fáradtra kielégülve caplatott mellette. Ha vele volt, más ember volt. Érte áldozta napjait. Nyakon csípte, megpuszilta, szótlanul is csak őt nézte. Nem eleget. Fájt, annyira szerette. Vele kellett lennie, semmi más neki nem kellett.
Július fenséges nyári világot teremtett 42 fokos, buja hőségével. Melonkával - így becézte -, izzadtan fetrengtek. Van valami extra izgató a kánikula fülledtségében, elgyengülve pihegni a lehúzott redőnyök homályában, összegabalyodva, gyengéden szuszogva feküdni. Ilyenkor nem szabad gondolni semmire.
” Jövő idő, nem akarok tudni rólad! Múltam, múlt idő kútba hullj! Nem akarom tudni, érezni ki vagyok, miért vagyok, s hogy leszek majd ez után is. Csak az itt, csak a most számít! Meghalni lenne jó, hogy ne kelljen a jövővel törődni. Mentsd meg agyam ezt a szent pillanatot. Szépen kérlek szív, vésd magadba a tökéjt, ami megbújt most itt a szobában.”
Valamiért mindig fel kell állni, meg kell mozdulni. Az élet kíméletlen, tovább lök, nem hagy elmerülni. Tudta hát, megérezte. Hisz ez borzasztó!
Az élet néha olyan szép tud lenni, hogy azonnal a halál, az elmúlás jut eszünkbe, s az a sok hiábavalóság, amit ez idő alatt teszünk. Hiába, nincs kiút. Megfordul a szél egy napon, a szív megszakad, ennyi az egész. ”Nem akarom! Én nem tehetek róla! Nem baj, a szomorúság gyönyörű szép.”- gyötrődött magában, mikor először érezte; zavarja Melonka jelenléte.
A szeptember tette a dolgát, és széllel, esővel megnyomorította a legszebb nyarat fikarcnyi léte alatt. A sötétedés pillanata szolgál aláfestésül szomorú kételyeihez. A még nem éjszaka, már nem nappal időtlen állapota. Az ilyet legjobb jófajta társaságban, egy kávézó, vagy gyorsétterem utcára néző ablakai mellett eltölteni. Még nincsen hideg, viszont már meleg sem. Autók fényszórói közelednek és távolodnak el. Sárgák, vakítóan fehérek, xenon fényszórók hideg és metsző kéksége. Küzdeni ellene, vagy beletörődni? Tévedhetetlen jelekként sorakoztak a durcás szeptemberi napok. Ha valamelyiküknek volt valami baja, nem mondta, amíg a másik el nem jutott a gorombáskodás és vádaskodás vakvágányára. Egész napok mentek tönkre szótlan elidegenedésben. ”Mi lett velem? Már nem a mindenem?” Érezte, ez fájni fog, akárhogy is végződik, most vagy egy év múlva. Olyan betegség ez, ha az első tünete megjelenik, közel már a tragédia. A nyárnak is elkerülhetetlen tragédiája az ősz, és az enyészet.
”So hard to do, but so easy to say. Sometimes, sometimes you just have to walk away…”
Féltek. Szünetet akartak tartani, talán jobb lesz. Mindketten tudták mi ez.
Amikor ez papírra került, már nem beszélt vele, elrejtőzött. Annyira félt látni őt.
”Melonka, szép testű Melonka, örök kárhozat a szerelem. Hülye, aki csak a közelébe is megy. Sírni kellene, azt szoktak, de én nem tudok. Bennem zárvány lesz a szomorúság, ha eszembe jut fáj, mintha csak tegnap lett volna. Mennyi zárvány, csak mert csoda történt! Egyszer, kétszer, most is. Na és? Nem lehet ez olyan fontos, nem létszükséglet ez az érzés, ami ehhez a lányhoz köt. Nem halok bele, hát akkor mi végre ez a rinyálás? Szenvedéssel teli, magányos kínzókamra. Nem üt, nem ér húsodba egyetlen fegyver sem, mégis megtörsz.”
A naplójába, megvallva érzéseit, ezt írta:
”Sovány a becenevem. Nyíregyházán letelepedtem,
De otthonom nem lelem, lelkem elgyötörve, kegyelem!
Hiszen szeretem! Annál nehezebb.
Melonka. Kicsi dinnyém. Én nem tehetem,
Nem bánthatlak téged egyszer sem.
Elegem volt. Soha többé nem szeretek. Se mást, sem egyebet.
Megbuktam, megint kudarcot vallottam.
Nem jó kenyér a szerelem, felejtsd el, hiszen lehetetlen!”
Kaptam ma egy drótból készült krokit. Engem ábrázol zsebre dugott kézzel. A tévé tetején tartom. A szobámban örökké be van húzva a szalmasárga sötétítő, és ez a háttér nagyon megfelelő a fekete sziluettnek. Igen jó érzés ránéznem. Egy jó hangulatú napra, egy tehetséges szobrászművészre, és egy barátságra fog emlékeztetni már mindig. A dróttal krokizás, egy mozdulat felvázolása néhány lendületes vonallal, s mindezt amúgy igazi szobrászlélekkel, egy darab drótból, ez az amit Pintér Attila tud. Megígérte nekem ma, hogy amíg két kezével fogni bír, ontani fogja magából a szobrokat, tanulmányrajzokat, plaketteket, domborműveket, és más egyéb munkadarabokat. Megerősítettük ma egymást a hitünkben, ott a radiátoron ülve. A hideg márciusi eső csorgását figyelve az ablakon, megfogadtuk, hogy nem törődve a kevésbé sikerült dolgokkal, átadjuk magunkat valamely felemelő érzésnek, amiben felszabadúlva újrateremthetjük a nekünk tetsző dolgokat, ezáltal hirdetve az élet megúnhatatlan szépségét. Szarni fogunk a világra, mint ahogyan Pete Doherty teszi a Last Of The English Roses című dalában. Minden a miénk lesz, mert ami nekünk tetszik, az bizony nekünk való. És mert az élet igazi értelme a művészet, az önkifejezés, ezerszer is! Nekünk legalábbis. Más kérdés, hogy lehetünk-e valaha a szabad szellemi foglalkozásúak táborának elismert tagjai, szívünkben a megérkezettség érzésével. Azokká válhatunk-e majd az út végén, akiké ebben a pillanatban annyira szeretnénk. Tudjuk, értjük már mit kell tennünk ez ügyben, de vajon valóban megvan-é bennünk a kiolthatatlan láng? A francba, hiszen máris kételkedem! Mindegy, egy próbát megér. Ezt a kis életkémet rászánom, aztán majd kiderül.
Lágy eső mossa a fák törzseit, és a járda aszfaltját. Szemben a buszmegálló menedékében reggel óta csövesek tanyáznak. Egyik cigit tekerik maguknak a másik után újságpapírból. Gondolom, a füsttel próbálják felmelegíteni magukat. A lelkemben is ilyen csendes eső hangulat mossa ki a zavaros, kiégett érzéseket. Magamra találok szép lassan, ha kezemben érzem a holnapot, a karomban erőt, és csendet a fejemben. A szemem üde tisztasággal, pont a természetes méretével helyezkedik el üregében, pedig jól tudom, pénteken új szállítmány "kis halál" érkezett a városba. Ereje máris legendás. Azt mesélik, egy tavaszi áradás sodrához hasonló intenzitással borítja el friss dopaminnal az ember kisagyát, hogy tíz perc elteltével már tökéletes katonáknak, fáradhatatlan szeretőknek, vagy egy "stand up comedy" sztárjának érezhessük magunkat. Isten legyen irgalmas hozzánk, városlakóhoz, az ezt követő nehéz órákban, ha véget ér az éjjel. A csatát én is képes vagyok időnként megnyerni, de elbízni magamat szinte már soha életemben nem szabad majd. Tíz, földalatti bulikban eltöltött évvel a hátam mögött, be kell vallanom magamnak, hogy megtanulhatom ugyan megállni, de igazi sikerről esetleg csak három, absztinensen eltöltött esztendő után beszélhetek majd. De nem szégyellem, hogy ez történik velem. Tudok emelt fővel járni, csak munkám legyen mindig. Ez a legfontosabb. Hosszúra nyúlt, kimerítő hetek növik ki egymást Isten kegyelméből, és az én élni akarásomtól megöntözve. Az egészséges fizikai, szellemi fáradtság érzése most a kedvencem. Nagy terveim vannak visszakapott jövőmmel.
Csak egy harmad része lesz víz. Azt olvastam, ha így alakítok ki neki egy tágas üvegkádat (amit már beszereztem), akkor jórészt szárazföldi életet fog élni. Kis dinoszaurusz módjára fog vadászgatni. Na hát Kucikám - mondom -, rajtam nem múlik, hogy király módon élj!!!.jpg)
Hitvány Rock'n Roll. Orromból megint folyik a por.
varjúval a nyomomba szegődne, s egy keskeny sikátorban egyszerre csak előttem teremnének elálva az utat. Én nem tudnám mire vélni, és félelem fogna el. Visszafordulnék, hogy megszabaduljak tőlük, de alig indulnék el a másik irányba, újra utamat állná túlvilági párosuk. Egy sötét rongyos alak válna ki ekkor a ködből. A varjú felröppene gazdája vállára, és én csak egy ütést éreznék hátulról, majd mielőtt elvesztem az eszméletem még látnám a földön fekve, hogy kapucnis alakja felém hajol. Egy barlangban térnék magamhoz, valahol az Indus völgyének sziklás kanyonjaiban. Soha többé nem jutnék haza, és hátralévő életemben egy torzszülött hegyi lakó fogja lennék. Sötétben, koszban és fagyban botladoznék tüzifáért a zord hegyek végtelen ösvényein, és mindezt azért, mert haszontalanul pazaroltam el napjaimat előző kényelmes életemben. Nem értékelve eléggé szerencsémet, hogy bőségesen van mit ennem, innom, és az ország ahová születtem a béke földje. Tékozló éjszakai életet éltem, és nem vettem észre, hogy magányosságomban könnyű áldozatává váltam az ilyen eltévelyedettekre vadászó halott lelketleneknek. Emberevő cigány drogdílerek útjában, lecsúszott alkoholista tolvaj fiatalok agresszív társaságában, dögvész sújtotta, lepusztult erkölcsű nők ágyában találhatom könnyen magam, ha továbbra is az utcán töltöm a züllött városi éjszakákat. Úgy tűnik, ezúttal megúsztam. Az Arany János utcára befordulva, átkelek még a homályba vesző másik oldalra, ahol bérházunk bejáratát sejtem. Amíg kezem a kulcsot matatja táskámban, még utoljára szétnézek, nem közeledik-e valaki, vajon nem követtek-e a gonosz szolgái. A kulcsot tartó kezem kabátujjára meredek, s látom : szárba szökkent a dér ruhámon. Temetne az éjszaka. Aggódom magam miatt. A szeretet megmenthetne, de mostanság csak férfias összekacsintásokban lelhetek bíztatásra. Kinek kell az már? Vészjóslón közel kell kerülnöm a szerelem szakadékához. Vetném bele magam a lelki megrázkodtatásba. Érezni akarok! Megdögleni a szívfájdalomban. Ki érti ezt, mire jó ez, de én úgy érzem: csak ez a szenvedély "jó".