Olvasom a sorokat: Anyu súly alatt szétfolyó talpa vagyok.
és közben: a Yeah Yeah Yeahs-től a Zero szól fejem felett a hangszóróból.
Nem-egyszerű, megfoghatatlan érzelem keletkezik bennem e vallomás olvasása, és a zene hallgatása nyomán. Egy marha nagy rácsodálkozás arra, hogy a szomorúság érzése mennyire termékeny is tud lenni, s szépsége milyen égbekiálltó mélységű ha történetesen bús zenére bontakozhat ki.
Megfáztam.
Nem, nem allergia. A torkom kapar, és az orrom is máshogy folyik - ha valakit esetleg ez érdekelne. A létező legnagyobb balfaszság ezt összehozni ilyen dögvész melegben. Ám, elképzelésem szerint sokkal inkább valamely embertársamnak lehetek hálás érte. Meggyőződésem, hogy a betegségeket én minden esetben valakitől kapom el. Én! vigyázok magamra. A tömött városi buszok egyikén valaki biztosan a számba köpött kicsit, én nem vettem észre, és még órákig nyammogtam rajta a következő ivásig. Így történhetett.
