"Mi ez a hely már megint?"
Mennék én innen el. Minden erőmmel. Türelmetlenségem a legrosszabb most. Ha megválthatnám pénzzel, munkával, vagy más erénnyel, hogy ki tudjam várni türelemmel, amíg a sorsom jobbra fordul.
Lázas nyugtalanságom törbe csal, furcsán gyanús helyekre, hol a remény színei nélkül kell felébredni, s a hatalmas, kétszárnyas ablakon át, nap mint nap az utca másik oldalát, a magas, kormos emeletesház tövében figyelhetem a buszmegálló színpadát.
Van, hogy egész sokan mereven állva várnak ott. Ebből biztosan tudhatom, hétköznap van. Megadó tekintettel bámulnak. Talán a szemerkélő cseppjeivel mindent bebarnító eső faggatja őket a gondjaikról, titkos bánatukról, s képeket libbent fel bennük elmúlt időkről.
Másnap kinézek, csak két férfit látok ott. Két külön padon ülnek, jó távol a másiktól. Kora tavasz van. Hideg szél fújja le róluk az erőtlen napsütés gyenge melegét. Kabátjukat magukra szorítják, bele húzódnak egészen, s felváltva fordítják fejüket a szélbe, amerről a buszukat várják. Most arra gondolnak talán, hány busz vár még rájuk, s hogy így, túl a javán, legbelül nem is örül neki az ember, ha ez, az ott közeledő következő is ideért már. És majd mind közül a legutolsó, nos ..., az késhet is akár. A két alak egyszer csak meglátja azt, ami kiváltja bennük azt a tipikus városi polgár reflexet. Felállnak tehát, majdnem ünnepélyes mozdulattal lépnek közelebb a betonjárda széléhez, megtippelve azt, ahol majd a buszajtó várhatóan megáll. Igazi csapatmunka, cél a zökkenőmentes beszállás. Az autóbusz az ember barátja. S valóban, bíztató sárga, és zöld színeivel csak ép egy pillanatra áll meg, magába fogadja a két utast, s a gördülő váróterem már lódul is tovább. Tulajdonképpen, a buszmegállókban maguk a buszok töltik a legkevesebb időt.
Pillanatnyi beteljesülés ez, egy röpke tünemény csupán a várva várt emberbarát személyszállító jármű. Fürgén elhúzva magával rántja a napsütést a ház piszkosfehér faláról és a két barna pad ferde árnyékát. Még visszahallom, ahogy felsüvít korszerű motorja, de látni az ablakomból tényleg csak egy másodpercre lehetett. Megint néptelen lett a színtér. Újra szabad mind a két pad, s a buszmegállót jelző tábla előtti járdán csak az arra járó szél söpör maga előtt egy kis papírszemetet. A buszmegálló most vár. Utasokra, és az ideszivárgó utasok pedig az érkező sárga 'jószágra'. Az meg majd, ugyancsak sietősen elhordja a városi embert, s elszórja útvonalán. A buszmegálló olyan hely, ahol belvárosi járat és utasai mindig megtalálják egymást, s mivel minden rendben megy, az Arany János utcai 12-es buszmegálló menetrend szerint ismét kiürűl, de ugyanakkor meg is telik, magánnyal, s egyszerre meglátom az igazi hangulatát. A kukába dobott cigaretta sodródó füstje jelzi, itt még az imént emberek voltak, akik azért kivétel nélkül tovább álltak, hisz ez csak egy buszmegálló, ahol azért ha jobban oda figyelünk, észrevehetjük milyen szemmel látható, hogy minden távolodó busszal mérhetően: Múlik az élet.
