Magam vagyok. Tökéletesen egyedül. Ugyan ritkán esik ez meg velem, de ha mégis összejön, akkor jó, olyan nagyon jó , s mert egyre inkább azt érzem, hogy engem halálosan fáraszt ám a felesleges beszéd, mint olyan. Manapság ez aztán nem ritka jelenség.
De miért van ez? Kerül elő bennem a logikus kérdés, már nem először.
Most nem kerülhet elém egy, a figyelmemet valamilyen kéretlen sztorival kikényszerítő ismeretlen ismerős, vagy esetleg a vigasztalanul magányos városi öregek számtalan egyike, sem pedig a minden valószínűség szerint papucsban született, és egyfajta krónikus közösségépítő beidegződéssel megáldott szomszédom se, mert végre stabil nyugalomban, megszokott lakásom nyújtotta biztonságban ellazulva, remete módjára megbújva lesek ki éppen a tavaszi alkony színpadias fényeiben ázó nyugat nyíregyháza örökké forgalmas utcájára. A konyhai ablak függönyét résnyire elhúzva mozizok, amíg kajám a mikrohullámokat elnyelve megmelegszik. Kényelmes ruhákban, kéjesen vakarózva, művészi önzéssel csak befelé, magamra figyelek.
Kútba-esett magányosan, mely a jól ismert lehangolóan rossz kedvvel párosul, csak nagy társaságban tudom érezni magamat, s különösen olyankor, ha a körülöttem lévők faszául félre is értik szótlanságomat. Ez időnként előfordul. Nincs mit tenni. Van úgy, hogy néha még azok a barátaim is elkezdenek emiatt tikkasztani, akik már évek óta ismerik a hülye fejem, s azt gondolják, hogy megsértődtem valakire, mint óvodában, vagy hogy biztosan rosszul vagyok, csak nem mondom. Nahát, mondhatom, az ilyen rengeteg tud lenni, s mivel utálok magyarázkodni, kényszerű törődésükkel aztán már tényleg sikerül elérniük, hogy legyen valami mondanivalóm. Meglepődnek, mert közvetlen, kapcsolatteremtő stílusban közlöm - mint legutóbb is a Bobával -, hogy hagyjon már békén a faszba, mert ha fene nagy-jó hangulatában rájön a törődhetnék, hát egy vérbeli üzletkötő hajthatatlanságával képes vég nélkül győzködni az embert, hogy igyon még, meg hogy csináljon így meg úgy, s majd mindjárt meglátom, hogy sokkal jobban leszek. Felrántgat és azt hajtogatja: szálljak ki a hintaágyból, mert abban csak bepunnyadok. Efféle emeletes baromságok telnek ki tőle. Úgy tudja mondani, hogy csak nézek rá, és kínomban fakad ki belőlem:
- Baazdmeg Boba! Pihenj már meg! – kiabálom az arcába, teljesen kizökkenve - Mért gondolod, hogy te jobban tudod, mit érzek, és mi tenne jót? Nekem! Érted? Énnekem! Mi? Vágod, fel bírod fogni? Nekem így jó, pont itt, és pont így! Mi a jó büdös francért nem bízod ezt rám??? Hö? Mö? Na! Oké? Azért jöttem én is, hogy jól érezzem magam, légy oly kedves nézz egy kicsit levegőnek! Okés? Na? Na! … Jézusom!
- De én is ezt mondom – volt rá a válasz, de a lényeg továbbra is rejtve maradt Boba komának, kedéjes-részeg jótakarása tetőfokán. Hapim – lökte továbbra is a megváltó dumáját -, higgyél nekem! Tudod én már hány embert visszahoztam amikor szarul volt? Apám elmagyarázta. Én vágom. Na! Jó van, jó van! De jössz majd ki az erkélyre? Óh, gyere már! Feküdjél akkor, de majd jövök vissza érted – mondja és mondja piától megtáltosodott nagy szívvel, amíg az egyre sodróbb hangvételű zene el nem szippantja onnan. Boba barátkozós beállítottságán talán csak táncos mivolta tesz túl. Általában elsőként és utolsóként is őt figyelhetjük meg a tánchelyen, természetesen mindvégig személyes kötelességének érezvén a többiek bíztatását, pörögni lázítását, és hogy mennyire lelkesen is tud ezen igyekezni, azt az előbbiek után már könnyen maga elé képzelheti a kedves olvasó.
Igen, volt úgy, mondjuk most nyáron is, de egyébként meg nem is egyszer már. Kézzel fogható valóság, hogy másnap reggel tíz óra van, és még mindig ébren vagyok, és talán ezért meg is bocsátható nekem, hogy szinte kiégett, s ezért lehunyva pihentetett szemeimmel, arcomat jólesőn az érett nyár júliusi napsütésébe tartva a zenére figyelek, s annyi több kell ehhez az élményhez már csak nekem, hogy lustán lelógatott egyik lábammal néha-néha lökjek egyet a hintaágy ülésének hintaján, mintha csak egy kényelmes felhőfoszlányon feküdnék időtlen gondtalanságban. Valamiért nekem ezeken a bulikon reggelre, egyrészt a hulla fáradtságtól, másrészt a piáktól, hosszú cigarettáktól, és konkrétan azon a húszas éveim második felét megkoronázó, éppen kiteljesedő fiatalságunk legyőzhetetlen lendületű, kirobbanó boldogsággal átélt, s azóta a feltartóztathatatlanul, egymás után sietve eltelő nyűgös évek szívfacsaró távlatából egészen misztikus szépségűnek tűnő, valaha felidézhető legfényesebb napján eddigi történetemnek, az emeleti vécében alig egy órával előtte átélt, lábremegős kielégüléstől is, ernyedten feltöltődve, soha máskor nem tapasztalt nyugalom kerít minduntalan magába. Az élő mixelés varázsa és a kitűnő hangzás is itt van. Az alig érezhetően nyomuló széllel, egy távoli nevetés hangfoszlánya ér el fülembe. A strandok zsivajára emlékeztető nyüzsi vesz körül. A zenészek felől, tipikusan azt a másik mixelésébe belemagyarázós süketelést hallom, hogy "még kettőt rakok, és aztán jöhetsz", meg ehhez hasonló, kicsit utcakölykös dumák mennek. Ezeknek a srácoknak a zene nem eszköz, ami jól adja, ha kész vagy mint a szar, hanem maga a cél. Ilyenkorra el is válik, hogy ki volt itt az este az akinek a buli főleg a jó zene és hangulat szent öröme, és ki az, akinek a legnagyobb gondja a masszív fogyasztással történő végletes agyelárasztás.
Haahh, ... az arany középút! Ezt az álláspontot képviselem én.
Az időnként, de egyre inkább hanyatló kitartással felélénkülő táncolók füttye mosolygásra késztet így fél álomban libegve, vagy nem is tudom, miként írjam le ezt a testetlen lazulást, a semmiben lógás érzetét keltve. Milyen csodálatos is az agy, hogy ilyen tökéletes harmóniába kerülhet, ha minden együtt van.
De ahogyan lenni szokott, a tökéletesség nem sokáig maradhat fenn, s hirtelen árnyék vetül rám. Fölém hajolva fogja el valaki a napot, és meghallom a kedvenc mondatomat: Borr! Hé! – talál meg Boba srác.
Megráznak, pálinkás flakont nyomnak az orrom alá. Igyak már, meg minden, ne punnyadjak itt, mint a büdös szar, van még ez az. És az izomból ivást, tizenkét óra mozgalmas bulizás után, azzal az érvvel támasztja alá a span, hogy úgy is mindjárt menni kell haza.
- Igazad van! - mondom felélénkülve Bobának -, de hiszen ez nagyszerű ötlet! Mielőtt indulunk haza, még gyorsan huggyá isszuk magunkat.
Hogy az ilyen érvelésben, mi a logika, azt nem nagyon bírom meglátni. Vannak bizonyos típusú emberek, akik imádnak rosszul lenni. Végül is, szívük joga. Hiába, kissé elvetemült a drumandbass scéna, bárhol a világon merüljön is bele az Ember Gyermeke, de mindennel együtt, nekem ez tetszik, s bár jómagam jobb szeretem már viszonylag kijózanodott állapotban megkezdeni a kialvásos-regenerálódásos szakaszt, ami még így is akár egy teljes vasárnapot igénybe vehet. Azt azonban meg kell hagyni, hogy, amint Damon Albarn is egy alkalommal megemlítette: "Minél több a sör, annál jobb a zene." Nem beszélve a táncról.
Egyfajta ’kettyós’ nyugalom száll meg ekkor mind a mai napig, és valahogy - sokkal, de sokkal másabban -, őrülten túlérzékennyé válva tudok figyelni a zenére, mint egy bonyolult mintájú szőnyeg, olyannak érzem, hallom minden alkotó elemét és látom szövevényét, s a hangok alakját is. Azzal, hogy azt mondom; ilyenkor maximálisan képes lekötni elmémet, jóformán semmit sem mondtam el az élményről, de végül is ez a lényege. Tökéletes relaxáció ez, melyhez hozzá simul az a tudat, hogy tulajdonképpen tart még a tegnap ködös távolában kezdődött, írtó-jó buli, és hogy egyhamar nem is lesz vége. Nem kell még felkészülni óhatatlanul is az emberi létezés elkerülhetetlen elmúlására emlékeztető, a buli befejeztének kijózanító közelsége keltette érzések, melyek nyomán elhatalmasodva szökken szárba a rémület mindenkiben, a szinte olajosan folyékonynak érezhető borzongató hűvösség szétáradásával mellkasunkban, s zaklatottan lassulni kénytelen lélegzetünkkel még utoljára meg- meglóduló szívdobbanásaink partra-vetett-hal vergődése mellett, el fulladva küzdünk a sóhajokat termő, fojtogató szomorúságtól. Kétségbeesettségünkben lemondóan fogadjuk meg, hogy soha többé nem veszünk részt semmiféle közös örömködésen - minek is -, hiszen itt van, tessék, úgy is mindig ez a vége, ezt kell átélni; ha elkezdjük a partizást, köcsög, szemét, megmásíthatatlanul ott találjuk magunkat megint, hogy nem bírjuk már tovább alvás nélkül, el kell hagyni a házat, holnap menni kell dolgozni, folytatni a másik életünket, vagy elfogyott a pénz, elviszik a zenecuccot, mindenki kidől, vagy ilyesmi, mert vége kell hogy legyen egyszer, az Isten fáját, hát nem érted?
- De …, akkor meg mi értelme elkezdeni? – rágódtam akkor délután is ezen a bugyuta kérdésen, mint egy általános iskolás, tudtam a választ persze, de most messzebbre vissza akartam menni, miközben a ház előteraszának korlátjára rogyva, cipőm orrával az autóbejáró kavicsait turkáltam. Azon kevés kánikulai napok egyike lett ez, mikor felhőt se látni a szikrázóan irizáló égbolt kékjében, mely mintha ezerszer magasabban húzódna most. A hideg hónapokban úgy tűnik, mintha a fagyott felhők sávjainak mozdulatlan szalagjai, jéggel borított hegyormok láncához hasonlóan ülnének meg a horizonton, mintha a foltokban havasan, kopár akácfákkal benőtt tetejű felszántott dombok folytatásai lennének. Hófödte hegycsúcsok. Télen az eget zártabbnak látom, a város szélén már lefelé görbülve, de most a nyári hónapok derekán, tekintetemmel megpróbálva átfogni, majd egyenesen felettem igyekszem jól belefúrni látásomat. Minden eddigitől tágasabban terült el alatta a minden, nem csak a környező táj, s széleit egyenesen a Karib-tenger poshadtan, átmelegedve lötyögő vizében sejtem. Körülnéztem. Mi van a csapattal. Mindannyian iszonyú kókadtak voltunk. Ideje volt a hazaút aklimatizálódásával, a dolgos hétköznapokra való visszaállás ”keszonbetegségével” szembenézni. Én, cuccaimat a korláthoz hordva, jó ideje tekeredtem ott. Alig haladt az összepakolás. A rend állapotának elérése még a mai napon, egyenesen a lehetetlenség távlatában érződött. Nem is mozdultam, hogy segítsek. Gondoltam, majd ha szólnak, hát megmozdulok. A házi gazdáékkal kerültem ide, ezért a helyszín elrendezéséből, a holnapi takarításból jut nekem. Ahogyan onnan láttam, a lányokon kívül senki sem hajolgatott, pakolgatott, ők viszont így négyen jókedvvel osztoztak közös sorsukban. Visszatértek az iménti gondolataim. Rájöttem, néhányan vagyunk csupán, akik ezeknek az ünnepeknek a kezdeteiben és ezzel elválaszthatatlanul eljövő végében is, az Ember Gyermeke, kínzón megoldhatatlan, örök problémáját modellezzük, minden egyes alkalommal. Meg is jegyezve hamar a leküzdhetetlen igazságát, kezdet és vég összetartozásáról. A legjobb arra gondolni otthon, másnaposan, a besötétített szobánkban az ágyon fetrengve, várva a Kis Halált, a megváltó elalvást próbálgatva, hogy majd egy arra alkalmas pillanatban ellökődő jókedv hullámot újra meglovagolva, kis csapatunk összegyűlik. Megint meg kell hogy próbálja legyőzni a korlátait, amíg fiatal szívünkben legyőzhetetlen elszántsággal feltámadni képes az élni vágyás, hogy az élet nagyszerűségét, és magunkat megünnepeljük, nem gondolva arra, hogy egyszer elfáradunk ugyan úgy, és legyőzi agyunk éberségét és lábunk izmait a fáradtság és az alvás hiánya. Bele kell vetni magunkat, meg kell megint próbálni, egyesült erőnkkel a felszabadultság fokozásának mámorító szárnyalását, messzebb és magasabbra jutva, letörni egy darabkát a lehetetlen sziklafalából, eltépni a testünket megkötő kimerültség rövid pórázát. Megint meg kell próbálnunk! Nem is gondolva rá, hogy a Napot elérnünk lehetetlen, s a ránk ható erők láthatatlanságuk ellenére is számunkra a felfoghatatlanságba veszve, oly hatalmas távolságok leírhatatlan méreteiből táplálkoznak, amik jóval a Földön megjelenő élet előtt is réges-régen a helyükön álltak már, és a Naprendszerünk pusztulása is árnyékukban fog végbemenni, mialatt helyzetük, de még anyagaik és szerkezetük sem változik meg különösebben. És még ezeknek a rendszereknek a fennállása sem mondható, koránt sem öröknek, de még időtállónak sem. Ahányszor veselkedünk is neki, annyiszor hullunk vissza Ikaruszi kiégéssel, mórest elszenvedve, legyen szó bulizásról, vagy bármi egyébről, amit az emberek generációi megfeszítve próbálnak újrateremteni, hogy aztán akármeddig ellenálljon Univerzumunk formáló erőinek, hogy nyoma legyen annak, hogy volt egyszer egy bolygó, amin olyan változatosságban fejlődött ki valami egészen különleges aprócska valóság, és legalább annyira sérülékeny is. Bonyolult összefüggésében beleilleszkedve a Hatalmas Rendszer viszonyaiba, egy kényes egyensúly rövid fennállásának lehetősége folytán. S mi, akik ezt a ’lepedéket’ alkottuk ezen a képződményen, eljutottunk addig a zavarba ejtő szintig, hogy valamiféle megfejthetetlen módon a világegyetem alap anyagaiból összegyúrva, és egyre bonyolultabbá szerveződve, képesek lettünk a bennünk kifejlődött, és általunk gondolkodásnak nevezett működés során már saját eredetünket és létezésünket is vizsgálni. De nagyon valószínű, hogy a Világegyetem színpadán soha semmire nem megyünk végül vele, mert otthonunk a Föld nélkül nem maradhatunk tovább fent magunk sem. Nehéz azonban megbarátkozni ezzel a gondolattal, hogy kár a gőzért, vergődhetünk, és okosodhatunk még jó sokáig, saját magunkon kívül senki mást nem tudva ezzel lenyűgözi, s az a változatosságában és sokféleségében is egy másik kozmoszra emlékeztető szép kis világ, amit generációink bővítettek ki, és amelyet mindig kifinomultabbá tettünk, s újrateremteni lettünk képesek, csak önmagáért létezhet. Hogy kinőjön, és aztán ha lejárt az idő, ki is égjen, ahogy kell, s szétesve apró alkotó elemeire ennek a nagy kirakósdinak, egyetlen aprócska üzenet, vagy bármi hasonló nélkül váljon felismerhetetlen részévé megint. Még csak az emlékének jelét sem tudjuk eddig időtlen időkig fenntartani, ha már a pusztulásunkba bele is nyugodtunk. Valóban nem marad majd semmi ennek, az emberek világának történetének a lezárulása után, amely egyébként a szépség és az érzelem létezésének, megvalósulásának története is volt a Világegyetemben. Ha viszont nem maradhat semmi sem öröké fenn a világunk pusztulását követően, akkor ez a történet is eltűnik, semmissé válik. Én, mint ember, és mint romantikus partiarc, egyenlőre képtelen vagyok belátni, hogy hová is tart akkor ez a táguló, és egyelőre végtelennek hitt rendszer, s hogy a benne lejátszódó folyamatok majd még mit eredményezhetnek amint pusztító erejük összerakja, és ismét szétválasztja építőelemeit. Rideg, feltartóztathatatlan logikájában alig hasonlít az emberek világában történt átalakulások, kialakulások, újjáalakulások, és fejlődésekhez. Egymásból következő, egymás után középpontba kerülve érezni lehet, ezzel a furcsa érzelmi rálátásunkkal, hogy van egy magasabb nézőpont, vagy ha úgy tetszik isteni elképzelés, s a magasztosságát, más néven a misztikus felhangját néha a természetnek, az életnek. A Földön bármi történt, jött létre, vagy tűnt el, az mindig a következő generációk tanulságául szolgálhatott. Bezzeg a Világegyetem! Ehhez máris túl nagy? Kutattuk a múltat, és így jutottunk újabb felfedezésekre. Az élőlények változni voltak képesek, tovább fejlesztették a letűntek tudását. Valahonnan, valamerre haladni látszott mindig is az egész történet. Az tehát, hogy a Földön kialakult új megjelenési formái az anyagnak, s vele egy újféle működés, az élet is, habár tűrőképessége kicsi az őt körülvevő környezet viszonyaiban, és életfeltételei is igen korlátozottak, magyarul hiába vagyunk halálra ítélve, nem ez a kétségbeejtő, hanem, hogy van-e bármilyen esetleges módja annak, hogy az ember, ha ki is hal, ezen a környéken a kozmoszban tudni lehessen, hogy itt valahol, egy bolygón, volt egy fasza próbálkozás sok –sok időegységgel ez előtt. Világegyetem, Kozmosz, Katyvasz, vagy mindegy minek nevezzük ezt a körülöttünk, a mi szemünknek sajnos túl lassan változó, de megközelíthetetlenül pusztító méretekkel alakuló történetet, ami végül is a mi történetünk is. Szóval, ha valamerre tart is ez a forrongás, keveredés, alakulás, márpedig tart, akkor nem történhet meg, hülyeség lenne, én nem érzem logikusnak, hogy egy ilyen fejlődésen átesett, annyi tanulsággal és bár kérészéletű, s hát mindegy az, hogy mennyire kis helyen, és mennyire észrevehetetlenül rövid ideig létezett csak, de létezett, és ami a legfontosabb, ugyanazon valóságban, ahol, a fekete lyukak, a Nap nevű csillag, és a Holdunk is van. Nem érzi szén alapú sejtjeimben libegő, kavargó intelligenciám, testem működése közben megjelent, kicsapódó szellemem, melyet arra használhatok, hogy észlelt környezetem mélyebb összefüggéseit vizsgáljam, én a földi ember. Határ a csillagos ég, és az a probléma, hogy van-e értelme, vagy megtörténhet-e az, hogy a bolygómon élő emberek által felhalmozott tudás, és kifejlődött változatosság minden bizonyíték, lenyomat, átadható hordozón raktározva, tehát akármilyen formában, időt álló technikával eltéve, egy ilyen utánunk maradó valami fennmaradása nélkül váljon semmivé a fizika és az idő törvényszerűségeinek hatására, vagy megoldjuk ezt, és mélyebben is elterjedhetünk a végtelenben, ami valljuk be, igazán embernek való feladat lenne. Lehet-e ez, vagy már meg is történt? Netán többször is már? Hogy civilizációk, létformák, anyagszerveződési változatok, valamiféle élet, amely kialakult ki tudja, merre messze, de ugyan úgy nem tudta áthidalni a Kozmosz irdatlan távolságait, vagy létrehozott anyagaik nem lettek jelentősen ellenállóvá az idővel szemben, s ezért, mint várhatóan a mi dolgaink is, nyom nélkül, értelem nélkül, esély nélkül az idő hatásának leküzdésére, tényleg mindhiába, csak felvillantva csodájukat ugyanazon valóságban, de olyan távol egymástól, hogy történetük összekapcsolódásának, és ezáltal kinőve a tehetetlenségből az idő birodalmának képtelen viszonyai között, megkezdhesse első, valódi, nem véges jövővel rendelkező létformává fejlődését, elterjedjen és elkezdje meghódítani az Univerzumot, mint élőhelyét, vagy nem élőként eljutva és újat hozva ebbe a szaros, gázos, tágas valamibe.
A Földön egyetlen parti sem tarthat örökké, mint ahogy semmi sem. Mégis, a lehetetlenséget feledni, az elérhetetlent megcélozni magáért a küzdelemért, szívünkben a magasztos érzések felkorbácsolásával, egyesítve sokunk szívének dobbanását, vállunkat egymásnak vetve ünnepelve, az élet végének biztos tudatában. Ez maradt nekünk, s ez nagy vagányság amúgy. Szabadítsuk fel lelkünket és szellemünket a pillanat élvezetében, hogy mégis létrehozhatunk, alkothatunk valamit, ami örök és, hogy nem söpri azt el az idő egyenletes, kíméletlen sodra. Kapja be! Van, mikor minden együtt van, és kifulladásig ünnepelhetünk, táncolhatunk, nem törődünk jövőnkkel. Sem itt a Földön, sem a Világegyetemben. Tagadjuk a megsemmisítő tényt, hogy az emberiség maga, és vele együtt minden, és bármi mit az örökkévalóság, vagy ahhoz hasonló elérésére, megragadásának akár csak egy aprócska kis jelét karcolva az örök sziklába, hogy ott megmaradva tanúsítsa mindörökké (ámen!), az emberi életek születésének és pusztulásának, ilyen-olyan történetét. De, sajnos fejlődésünk és erőfeszítéseink eddig, nem mások, mint a teljesen hiábavaló és erőtlen gyenge próbálkozás. Akármit is teszünk, amíg a Föld el nem pusztul, az a tett, úgy fog semmivé válni a Földdel együtt visszatérve az élettelen anyag körforgásába, mintha soha nem is létezett volna. A legszebb, az egészben, hogy saját időszámításunk( amely a minket magába foglaló rendszer léptékei szerint legalább olyan nevetséges valami lehet, mint mondjuk egy télapó jégszobor fennmaradásáról, és túlélési esélyeiről beszélnénk, az Ausztrál sivatagban felkelő Nap egyre magasabbra emelkedő korongjának, a jégen megcsillanó sugarait szemlélve). Tökéletesen felesleges, erőtlen, gyenge próbálkozás. Az univerzum erői ellen az abszolút jelentéktelenség ellenállását sem kifejtve fog semmivé robbanni mindez.
