keep rockin'

 A mennyezetre erősített gling-glang ajtócsengő megütődött, és a következő pillanatban vendégek dűltek be az ajtón. A kis csengő aláhulló, gyengéd hangja röviden elhalkul, mintha csak a terem levegőjében oldódna fel. Nagyszerű kialakításában kell rejlenie rá a magyarázatnak, s mert így hangja hosszú évek múltán sem válik tolakodóvá, végtelen bölcsesség az, mely alkotta, miután rádöbbent, hogy csak a szerény szépség képes elvarázsolni mindig-újra, és megunhatatlan maradni az idő múlása ellenére is.     

  Négytagú, külvárosi dolgos család nyitott be. Utoljára maradt a kisebbik lány. Gyerekes igyekezetével véletlenül becsapta az ajtót, mert alig érte fel a kilincset. Apukája összeszaladt szemöldökkel pillantott rá, de végül nem szólalt meg, majd arckifejezést váltva fordult a pulthoz.

 - Jó napot kívánok - köszöntötte őket a felszolgáló. Parancsoljanak!

 - Szép-jó napot önöknek is - szólt a családfő, hangját erélyesen elmélyítve. Egy asztalt szeretnénk.

 - Foglaljanak helyet. Ahol tetszik.

 Áron egy pillanatra kilépett a pult mögül, míg hellyel kínálta őket, aztán megfordult és étlapért indult. Az étteremben rajtuk kívül csak egy félénk párocska kucorgott. A sarokban álló, egyetlen kétszemélyes asztalnál ültek, beszédüket túlvilágian lehalkítva, tekintetüket egymáséba fúrva pusmogtak. Úgy tűnt, csak a szájuk mozog, de hang nem jön ki rajta.

 Erre a hirtelen támadt mozgalmasságra a szakács csoszogott elő, szipogva, valahonnan a konyhai helyiségek labirintusából. Nyűgös arcát kidugta a sörhűtő takarásából. Látni akarta a fejüket, tudni akarta kik merték megzavarni sziesztája nyugalmát.

 - Mi a fasznak kell ide jönni enni - morogta, de nem merte hangosan mondani. Mégis csak egy étterem ez a munkahely. Jó kötésű, kocsmaedzett helybéli volt, matrózra emlékeztető vonásokkal. Karján többszínű tetoválás. Egy sárkány két aranyhalra csap le. Mintha csak egy eligazító ábra lett volna jelleméhez, japán stílusban. Az a típusú szakács, aki már utál főzni. A hűtő vonala mögött maradva meresztgette szemét az új jövevényekre, de azok eltűntek a pult végére rakott kis citrusfák cserepeinek takarásában, és a vendégtér hátsó részében foglaltak helyet, ahol diszkrét boxokra oszlott a tér. Szerette volna elkapni pillantásuk, hogy éreztethesse velük felkorbácsolt indulatainak minden kisugárzását.

 Áron felszolgáló visszasietett a család asztalától és a pincérkönyvbe irogatott. Letépte, amit írt és Rácz felé nyújtotta:

 - Négy fő.

  Rácz Jakab szakács anélkül, hogy Áronra emelte volna tekintetét, elvette a cetlit, és puffogva újra eltűnt a csempés falak között.

 Hátulról fiókcsapkodás hangjai hallatszottak a konyhából. Rácz hűtőbe nyúlt, serpenyő alá gyújtott. Bár pénzt kapott érte, kedvetlenül tette a dolgát. Ugyan százszor rosszabb lenne, ha nem tehetné, de mégis úgy érezte: nem szabad ember, kihasználják. Valószínűleg soha nem jutott még eszébe, hogy több ezer kilométerre ettől a helytől emberek még jól sem lakhatnak kegyetlen, kínzással felérő munkájukért cserébe. Pácolt karajt szeletelt, s közben látszott az arcán, hogy magában tovább mondja keserű mondókáját, miközben keze nyomán pirított fokhagyma illata libbent fel sercegve a tányérokból. Barátságosan sárgállott a burgonya köret. Egy fogás készen. Hozzákezdett a desszerthez. Dühe úgy tűnt, amilyen hirtelen támadt, el is szállt, s lelkiismeretesen díszítette meg az ételt. Nem haragudott ő már, csak megint bepöccent ugye, kissé stresszes.

- Kész van! – kurjantotta megszokottan, és úgy mintha egy hajó fedélzetén lenne.

Áron megnyúlt arccal, zsigeri rutinnal hangedlis karjára pakolta a tányérokat, és lendületesen, szinte röpülve a vendégek asztalához igyekezett velük. Karján a tányérgúla, úgy tűnt, kilengve megdől a kanyarban. Vissza azonban még gyorsabban jött, és meg sem állt a teraszon cigarettázó Ráczig.

- Azt mondtam fél adag! Most azt hiszi a vendég, hogy le akarjuk húzni. Nem igaz, hogy nem bírsz odafigyelni. Ez az egy asztal van, vagy ez is sok neked?

- Nem volt odaírva – védekezett nyilvánvalóan kamuzva.

- Hogy ne lett volna! Teljesen hülyének nézel? Kezd totál elegem lenni a befordult fejedből – vágta oda Áron indulatos szavait, s mert egyben az üzletvezető is volt, hát joggal tehette.

- Most mit vergődsz? Elnéztem, na és?

- Mi az, hogy na és? Hogy akarsz itt dolgozni, ha ennyit nem vagy képes megjegyezni? Csak négy vendég van – ismétli számon kérően. Választ nem várva otthagyta a vörös képű szakácsot, és visszatér a pultba. Arcán feldúltság látszott, de azért visszatért a sörcsap fényesítéséhez, amit előzőleg abba hagyott. Rácz sértődött, lehűtött ábrázatával kipréselte utolsó arc horpasztó slukkjait cigarettájából, a füstöt bika módjára pofája minden nyílásán erővel kifújva, remegő kézzel oltotta be. A szikrázó feszültség még egy darabig ott munkált mindkettőjükben, de a szócsatát folytatni egyikük sem akarta. Sok volt még hátra a munkaidőből estig.

 Rácz leseperte az asztalt, a vágódeszkát elmosta és mindent visszarendezett alap állapotba. Utálta ezt, és megint másnapos volt. Most még ugyan nem kért volna semmit, de azt már megfogadta, hogy mielőtt hazatér, a kisbolt előtt megiszik néhány sört. Ezt máshogyan nem lehet bírni, jutott ismét el erre a kijelentésre, mely egyben a megfelelő indokot is szolgáltatta az ivás miatt kiújult lelkiismeret furdalása elcsitítására. Sokat ma már nem szólt Áronhoz. Meggyújtotta a gázt, és vizet tett fel főni tésztának. Só és egy löttyintés olaj került a vízbe. Elő kellett készülnie azért a vacsorára. Gyorsan körbenézett nem fogyott-e el valami vészesen, s ezt követően hagymát kezdett tisztítani. Csípését is személye elleni támadásnak vette, és legszívesebben a kését és a hagymafejet a kukába dobva most azonnal indult volna a sörökért. A házzal szemben - ahol lakott -, taxiállomás és egy mosoda közé ékelődve éjjel-nappali kisbolt üzemelt. Külön kis klub volt ez amúgy a környékbelieknek, a zugivóknak, a hazatérő munkásbrigádoknak, akik egy kis bratyizás reményében tértek be mielőtt hazamennek a családhoz.

 Bármennyire is fasírtban voltak az iménti összezördülés miatt, egy idő után felülkerekedett dacos büszkeségén és arrafelé somfordált, ahol a hármas asztalnál Áron a napi sajtót böngészte. Előtte cseréptálban műzli, azt kanalazgatta az újságra hajolva. Rácz éppen csak megállt előtte és leereszkedő hangon azt mondta:

- Iszok egy sört.

 Áron fel sem nézett, úgy válaszolt.

- Igyál.

 Nem volt túl jó kedve, és nem érdekelte Rácz hülyesége. Rácz szakács nem használta el még a ”repijét”, ma még nem írt fel semmit. Sokszor volt ez így már az utóbbi időben. Az alkalmazottak ezerötszáz forintig fogyaszthattak. Étlapi áron. Ilyenkor Rácz úgy tett, hogy inkább nem evett semmit, hanem majd az este közeledtével négy-öt sört lassacskán magába borított inkább. Áronnak tulajdonképpen mindegy volt. Szombat volt aznap. Dögletes, sovány nap. Aki teheti otthon, vagy a rokonoknál ebédel, a kevés kivétel, pedig elvész a sok étterem éhes szájakhoz hasonlatos bejárataiban. Mivel vendég nem volt, Rácz a konyha helyett kifelé indult és a teraszon ült le az egyik asztalnál, cigaretta végett. A terasz sarkában álló cukorfenyő ágacskáit felélénkült szellő rezegtette, és a füstöt visszafújta arcába.  

 Kétségkívül az első, bő korty esik a legjobban mindig. Rácz idegeit nyugalom kerítette hatalmába, kiengedett, mint a fagyott hús a forró vízben. Elővette hát telefonját és üzenetet kezdett bepötyögni barátjának, Sztecsáknak, aki a város másik végén, egy Papírgyár zúgó hengereit figyelte, s valószínűleg ugyanazt forgatta a fejében, hogy ha egyszer eljön a hat óra, ”akkor a kisboltnál”. A májusi hőséget friss szél tette kellemessé, végigseperve az utca üzleteinek sora mentén. Szinte simogatta a bőrt, és nem hordta még a port, mint augusztusi testvére. Rácz erre a simogató fuvallatra önkéntelenül is felnézett, tekintetét a fákra és a felhőkre emelve. Ezt az időt szerette. Egyébként meg - jutott eszébe -, mennyivel logikusabban is gondolkodik ilyenkor az ember. Mennyire elragadó is a kedve, ha kedves söröcskéje lágyítja vonásait. Még az is meglehet, hogy Sztecsi komával valami buliba elnéznek. Az Index Caféban diszkót rendeznek a hétvégéről hétfőként visszatért, feltankolt, kipihent főiskolásoknak. Mindössze tíz percre az ő környékétől. Viszonylag új, igényes hely, ennek megfelelő árakkal ugyan. Ekkor azonban cipőcsoszogás és férfiak beszédének hangjai hallatszottak a lépcsőn lefelé közeledve. A lépcső aljára érve öltönyös alakok egymással udvariaskodva fordultak be a kitárt ajtón. A teraszon üldögélő Ráczot nem is köszöntötték, rá sem tekintettek. Ez ismét csak az önbecsülését sértette. A közeli biztosító ügynökei voltak. Gyakran betértek a hivatali idő végeztével. Némelyik előszeretettel hozta el néha a családját is hétvégenként.

 A konyha párájában zúgva forrt a tésztavíz. Fél percig elmélázott szeme az edény alján születő buborékok táncán, mielőtt a doboznyi száraztésztát bele zúdította. Miután megkeverte, a fedőt már nem tette vissza rá, de a fakanál kezében maradt. A tésztát főzése elején többször meg kell még keverni. Arra gondolt, amit rendelni fognak. Rántott sajtot, hasábbal. Tartármártást, meg ilyesmit. Meginnák ezek nyáron még a vörös bort is jéggel, ha nem szégyellnék. De miért van ez?

 Hozta is már Áron a cetlit. Gordon bleu füstölt sajttal szer kettő, babgulyás, túrós csuszák, az egyik juhtúróval, dupla baconnal, állt rajta arab íráshoz sokkal inkább hasonlító betűkkel. Átkozott bacon, szinte megtámadja az embert pirulás közben, majd kilövi a szemet! ”Csak ezt ne kéne” – csapta rá a csúszkáló szalonnadarabkák serpenyőjére a fedőt.

 A vendégtérben Áron szellemes szavakkal üdvözölte az új asztaltársaságot, és a biztosítósok gyomor remegtető kacagása hallatszott, majd dörmögő, kedélyesen sutyorgó beszélgetésük egymás közt, miközben Áron az italokat készítette tálcára. Pukk-sssz, hallatszott a négy sör, s ez megragadta Rácz Jakab figyelmét. Forgolódva kereste az övét is, s vigaszt benne mindenre. ”Na kezdjük” – büfögte. ”Ide mi is kell?”- futotta át tekintetével a kiszúrt rendelést. Panírozott sajtszeletek várták az olaj megfelelő hőmérsékletre hevülését. Olaj és gőz csap fel az ember pofájába egész nap. Estére már törölgetni lehet az arcomról – gondolta Rácz szakács, de azért csak tette a dolgát. A szemöldök úgy szívja magába akár a szivacs. ”Hihetetlen, hogy csak ezt tudják enni, meg az anyjuk főztjét. A változatosság, az új ízek, az ugyan minek!” - idegesítette magát. A meleg este ígérete került megint elő gondolataiban. A taxis haverok nagyhangú, éjszakai csoportja, a jóízű röhögések a hétvégi sztorikon, de most még csak hat óra és az Istennek nem ment az idő. ”A francba ezekkel a gyökerekkel! Hát nincs családjuk, nincs aki főzzön rájuk! Nem érdekel! Nem csinálom meg!” Halálosan unta már ezeket a nemtörődöm, ’csak gyorsan egyek valami kiadósat’ rendeléseket. Fejében a szitkok áradása annyira kitöltötte a rendelkezésre álló teret, hogy az utolsó sajtszelet meg is égett kissé a habzó olajban, de újat nem készített már, inkább vállalta Áron esetleges megjegyzéseit emiatt. Szólt, hogy kész a sajt, és dühében egy hajtásra kiitta a sörét. Legszívesebben felhívná Borrt, a másik szakácsot, és valami valószínűtlen indokra hivatkozva most rögtön lelépne. Borr talán ráérne, de Áron szótlan megvetése teljesen tönkretenné még azt a maradék jókedvét is, amit majd a nyűgös nap végeztével a kisboltnál meglelhet.

 Ez a nagy korty sör viszont már inkább tompaságot okozott agyboltozatán belül. Mosolygósan ülve nagyokat pislogni és cigaretták füstjét szívni-fújni támadt kedve. Ki is ment hát rágyújtani, s mire visszatért a tészta túlfőtt. Még ha spagetti lett volna, az nem sínyli meg oly annyira, de tollhegy tészta volt. Most mi a jó eget csináljon? – fújt nagyot bosszankodva. A tésztacsövek hosszában is szétváltak, mert elvesztették tartásukat. Szinte egy sem maradt meg csőnek. A szűrőbe zúdította, de ott látszott meg csak igazán, hogy csirizes massza az egész, nem több. Bámult rá egy pillanatig, ahogy a szűrőben gőzölgött punyin, de hamar rá jött, ezt bizony ki kell dobnia. Áront általában nehéz becsapni. A saját maximalista, precíz módján mindenre nagyon ügyel, ezenkívül kitűnő érzéke van, hogy megérezze, ha valamit meg kell néznie, le kell ellenőrizni. Éppen jókor lépett be, ezúttal is, de Perényi még nem dobta ki zaklatott munkájának eredményét. Védekezésként nyomban szóba hozta. De először nem szólt, csak a szűrőt kissé megemelve mutatta Áronnak, ami benne van.

- Bocs hapim. Elfelejtettem, hogy forr…, úgyhogy, hát… szétfőtt.

  - Hány csomaggal főztél? – kérdezte Áron jeges tömörséggel, de abban minden egyéb gondolata is benne volt, és sokkal kifejezőbben mintha nem túl bő szókincsében keresett volna oda illőeket. Aki ismeri, már érezheti mit gondol ilyenkor.

- Eggyel, csak egyet – válaszolt Rácz szolgálatkészen.

 Áron kézbe vette a szűrőt és tüntető beszédes lendülettel lökte belőle a szemétbe a ragadós mócsingot, amivé a tészta lett.

- Főzz még egyet! Ezt felírom. Nem hiszem el, hogy nem lehet oda figyelni. Most menjek holnap vásárolni? Vagy ha most jön be egy asztal, és mindenki pennét akar enni? Akkor várniuk kell majd, és a vendéget várakoztatni nem túl bölcs dolog, mikor huszonhét hasonló másik helyre is mehet vacsorázni.

- Véletlen volt – mondta Rácz leereszkedő hangnemben.

- Hm… Mi a véleményed a mai napodról? – kérdezte Áron fürkésző tekintettel.

 Rácz nem tudott, és nem is mondott erre végül semmit. Legszívesebben most azonnal lelépett volna, de annyira azért féltette ezt a kis állását. Ebben maradtak. Áron sarkon fordult és otthagyta a leforrázott Ráczot saját lelkiismeretére bízva. Kimondatlanul is tudta, hogy záróráig nincs több sör. Dühítette, hogy tényleg száz százalékig az ő hibája, de mégis dühének kicsapódási vetülete Áron és az egész szörnyű munka-mókuskerék lett, ahol őt nem fizették meg eléggé, és különben is, miért csak hétvégén jön a konyhai kisegítő. Túl sok van így rajta, azért van ez. Mivel kihasználva érezte magát, egyre inkább hanyag, gyatra munkát került ki keze alól, és sajnos ezáltal a lehetősége is hogy igazán megbecsüljék, egyre inkább csökkent. Abból ítélve, ami az előbb Áron szemében tükröződött, fizetésemelésre valós időn belül nem számíthat. Ez mostanra egy öngerjesztő folyamat lett, melynek középpontjában Rácz rossz lelkiállapota állt, és ezzel mindenki csak rosszabbul járt. A vendégek, Áron, és persze leginkább ő maga. ”Mindegy, legfeljebb kirúg. Egyébként is kit érdekel ez a büfé, meg ez a kistaknyos! Megnézhetnénk, ki mennyi dolgozott konyhán. Mit dumál ez itt, túlfőztem és kész. Nagy cég, megbírja” – gúnyolódott magában fortyogva. ”Írja fel, meg írjon hozzá egy magyar népdalt is! Fene bánja.”

 Dühét jobbnak látta munkába fojtani, s sürögve végigsöpört a konyhai munkafelületeken. Vágott, hámozott, kiborított, és helyére rakott mindent. Elméjében a küldetéstudat meggyőzte arról, hogy minden elkészített rendelés, minden összekészített alapanyag és visszarendezett felszerelés a kisbolti örömködéshez vezető út köveit jelenti. Csendesebb lett, darálta a teendőit. Záróráig mindössze egyetlen további cigarettát engedélyezett beszűkült tüdejének. Doboza maradékát is inkább estére tartogatta. Röpült az idő. ’Kente-vágta’, azt lehet mondani. Veszekedéseik zajából kijutott a vendégtérbe is. A vendégek villára tűzött falatja megállt útközben a szájuk felé, s cinkosan néztek egymásra. Szótlan - nehogy egy kicsiny hangfoszlányt is elszalasszanak - ettek tovább. Ingyen cirkusz. Az ilyet mindenki szereti.

 Óriási megkönnyebbülés volt mindkettejük számára az este tíz óra eljövetele. Rácz máris jobban érezte magát, hogy átöltözhet. Áron a barátnőjére; Katára gondolt, és nem akart mást, csak szuszogva bámulni a tévét egy kicsit, és aztán a pléd alatt ellazulva közelebb bújni az ő Katalinja meleg testéhez.

 Áron még egyszer végigjárta az éttermet, átnézett mindent, lekapcsolta a szagelszívót és a villanyokat. Lomhán lassuló hang hallatszott, majd az is elhalkult, és friss csönd terjed szét az üzletben. Sovány munkanapot tudhatott maga mögött, a különben nyereséges vállalkozás.

 - Na, most van vége a hétnek! – foganatosította kedélyesen Áron a tényt, hogy mindenki fellélegezhet, és átadhatja magát annak, ami a szombatból még megmaradt, és eljátszat a még teljes egészében előtte álló vasárnap tervezésével. Áron arcán ugyan nem látszott meg, de megkönnyebbülten adta át most már magát növekvő jó hangulatának.

Mára vége a felelősségnek. A kezét nyújtotta szakácsának, és ezzel elválnak.

 Rácczal szinte röpültek a lábai, olyan könnyűnek érezte most lépteit. Hazafelé útközben minduntalan bulizó fiatalok csoportjaival találkozott, és ez most annyira meghozta a kedvét a mai este elgörbítéséhez, hogy nyomban el is határozta magában, rábírja Sztecsi komát menjenek el az Indexbe ők is. Egészen biztosan érezte, hogy remek este lesz. Sőt! Az jutott eszébe, hogy mivel a váltásruháját ezúttal bent hagyta az öltözői szekrényében, tulajdonképpen semmi szükség sincs rá, hogy még a kisbolt előtt hazamenjen, úgyhogy egyenesen arra vette az irányt. Útközben mobiltelefonjáról felhívta Sztecsákot, a papírgyár gépmesterét, aki biztosította arról, hogy ő már tíz percen belül ott is lesz a bolt előtt, mivelhogy ebben a minutumban csukta be maga mögött az ajtót.

 Az éjszaka tiszta volt. Gyengéden rezegtette a pocsolyák vizének felszínét a szél, s ma este még a csillagok is jobban látszottak. De Rácz Jakabnak eszébe sem jutott felnézni az égre. Az valahogy nem az ő stílusa. ”Csak semmi érzelmesség!” sugallta magából egész viselkedése. Világ életében szégyellte bevallani az érzéseit. Képes volt őszintén szeretni egy nőt, de a gyengédség nem az ő asztala volt soha.

 A kisbolt mellett rögtön park kezdődött. Felnyírt bokrai és fái között, a kavicsos sétány mentén padok kínálták ülődeszkáikat egy kis itóka elfogyasztására, az arra tévedt hajléktalanoknak, vagy a környéken lakóknak. Nyári estéken nem ritkán minden pad foglalt volt. Néha a szemét is sok lett, amit a körbenéző rendőrök össze is szedettek.

 Az éjjel-nappali kisüzletnek egyébként is kialakult vendégköre volt. Az odalátogató társaság színes volt. Az utca népe. Taxisok a sarkon túlról, a környék iszákos férjei, utcakölykök - az eladó személyzet is jobbára fiatalabbak közül került ki -, rendőrök, és pár lány is. Amolyan volt barátnők. Autóknak támaszkodva folyt a társasági élet, miközben a park fái felett denevérek röpködtek vidáman. Ezen a friss levegőjű estén a megújuló természet ezernyi illatát hordta a szél. A tavasz már kibontotta szirmait, kiteljesedve ígérte a küszöbön álló nyár kéjesen bekövetkező fennkölt napjait.

 Sztecsáknak, Rácz Jakabnak, a Kenyérlángos étterem szakácsának, és Béla bá’nak, a mentősnek fejvörösítő derültséget okozott már a dobozos sörök jóízű fogyasztása. Jóízűen forgatták a szavaikat, egyetlen apró lehetőségét sem hagyva ki a tréfacsinálásra, a poén ’bemondásra’. Béla bá’, munkakörének felkavaró mivolta miatt volt kénytelen mindjárt megérkezése pillanatában bő negyed liter vodkát meginni egyszerre. Néhány, az arcán lefutó rángás, és legényes fintor után már hajlandó volt beszélni is a dologról.

 - Kutya egy nap volt ez. Egy hónapban egy ilyen bűven elég. Ezt másképp nem lehet kibírni - mondotta ismét szent meggyőződéssel, lehajtott fejét lóbálva. Tekintetét homályosította már a szesz. Szemei beljebb húzódtak üregében, és percről percre kifejezéstelenebbek lettek.

 - Ne búsuljon Béla bá’, hős maga a mindennapokban! – mondta Sztecsák, akit mindenki nagy szívéről ismert.

 -Mér búsulnék? Ugyan mindegy már!

És erre ittak! Rácz telefonja csörgött. Lebambult a hangra, és felvette.

- Hallo. – mondta kurtán, szigorúan.

- Na szevasz Pöcsöm öccse! – hangzott a hangszóróban. Zsolti vagyok.

- Óóó, bazdmeg, miért szám nélkül hívsz? Állítsd vissza majd.

- Mii? Jaa! Szám nélkül vagyok?

- Ahogy mondod tesa.

- Jaa, bocs. Mit akarok kérdezni…- mondta, és felvitte a hangsúlyt. Hát hogy merre vagy, mit csinálsz?

- Itt vagyunk Sztecsivel, meg ezzel a Bélával ni! Ezt hallva Béla bá’ Rácz felé rúgott, de suta imbolygás volt érezhető a mozdulatban, és Rácz röhögve hajlott el a lába elől.

- Na! Várjatok meg, megyek utánatok. Most indulok a házam elöl.

- Komolyan? Gyere, gyere, már jók vagyunk.

- Mindjárt ott vagyok, tíz perc. Na csöő!

- Oké, gyere. Csö-cső!

Ez Zsolti haverom, a Marsonál dolgozik – tájékoztatta Rácz a többieket felvidámodva. Jön ide.

- Uhuff, uhuhú – Sztecsák erre csak röhögött fejét hátravetve.

 Az utcai lámpa fényének sárgája szinte lefolyt a levelekről. Hiába volt szeles, mégis meleg maradt az este.

 Zsolti a Vasvári utca felől közelített. Át kellett kelnie a parkon. A besűrűsödött sötétség ellenére is jól látszott fehér melegítője, és sportcipője. Imádta, nagyon élvezte, hogy ismét visszatért a nyolvanas évek divatja. Amint Rácz meglátta, karját magasba lendítette.

- Naaaa! Mi a faszom van? Jó hamar ide értél.

- Rövid az élet, úgyhogy taxival jöttem.

- Három utcát?

- Hát, most na! Akkor annyit.

 Közelebb érve egymáshoz lehalkították hangjukat és a nagy öröm hátcsapkodásokká, és megremegően határozott kézfogásokká alakult át. Béla bá nem szólt egy szót sem, de nagyon jól szórakozott. Ezt minden kétséget kizáróan elárulta az a kakaóscsiga tekeredésére emlékeztető elmondhatatlanul bamba, óriáscsecsemő mosolya. Arca kipirult, a homloka fénylett. Úgy érezte, most jó társaságban van, ma vidáman megy haza. A közeli tízemeletes panelház nyúlketrechez hasonlatos, egyik beszürkült tapétájú lakásában lakott, sült krumpli illatú feleségével. Még az is lehet, hogy ma kedves lesz hozzá. De nem ezért volt ő általában szomorú. Furdalta sokat a lelkiismeret. Mégpedig a pénz miatt. Amiatt a pénzecske miatt, amit otthagyott a talponállók és kisboltok pultjain piára.

- Mi lesz ma?

- Megyünk valamerre? – kérdezett vissza Rácz.

- Hogy a picsába ne mennénk- rikkantotta Zsolt! Csak előbb jól leisszuk magunkat!

Ezen aztán mind krákokva röhögtek. Béla bá’ röhögés közben még egyik szemét le is hunyta, mint valami beteg madár.

- Szervusz, hagy mutatkozzam be – nyújtotta kezét Zsoltinak Béla a mentős.

- Orgován Zsolt – fogott rá.

- Tiszteletem. Fekete Béla… Magának hideg ám a keze. Rossz a vérkeringése. Szinte nincs is! Mutassa csak! – kérte kezébe sürgető udvariassággal Orgován Zsolti bal csuklóját a mentős. Nem szédül?

- Hát, ha egyszer most ittam meg egy pálinkát! Csoda lenne?

- Nem, nem – tette le sörét a kiadóablak párkányára Béla bá’- ez valami más.

 Csönd állt be a nagy rötyögés-röfögésben, és Rácz Sztecsákra pillantgatott, Zsolti meg a többiekre. Béla bá’ számolt, majd gondterheset sóhajtva elvette kezét Orgován karjáról, felnézett, s közölte: nagyfokú kimerültség.

- Ez akár veszélyes is lehet. Hívok egy kocsit.

- Hogy mit? – kérdezett vissza előrenyújtott nyakkal Orgován.

- Hívjuk a kollégákat. A mentőt. 

- Akkor jól értettem. – hökkent meg Sztecsák.

A furcsa helyzet előállt, és a mentőautó perceken belül meg is érkezett. A kiszállók kelletlenül üdvözölték munkatársukat.

- Ki a beteg? – kérdezte a szürke hajú, de még barna bajszú idősebb orvos.

- Janikám, ennek a jóembernek összeomlott a keringése, vigyétek be – mondta neki Béla bá’ végtelen határozottsággal.

- Nem érzem magam rosszul – tette hozzá félénken Orgován.

A mentős orvos Bélát válaszra sem méltatva megkérte Orgovánt, kövesse őt az autó belsejébe. Ott leültette a hordágy szélére. Vérnyomásmérő került elő, és megvizsgálták Béla bá’ gyanúját.

Amíg a mérés folyt, behúzták a tolóajtót és az ablakot elhomályosító bevonat feletti keskeny résen Rácz feje bukkant fel újra és újra, amint ugrálva próbált belesni a járműbe.

- Nézze uram, nem találtam semmi rendellenességet. A vérnyomása rendben van. Ezzel akár száz évig is elél. Ha csak nem készül ma halálra inni magát, Béla kollégánkhoz hasonlóan, mert akkor nekünk itt más dolgunk nincs.

- Persze, persze – válaszolta Kal. Azért köszönöm.

Az autó tolóajtaja súrlódva kihúzódott és kiszálltak.

- Béla – kezdte szigorúan a mentős tiszt – nincs semmi baja.

- De hát, szarul van. Nem látod? Mérjél neki újra!

- Dehogy mérek. Mi van veled?

- Kimerültségben szenved.

- Béla? – kezdte hozzá közelebb lépve mentős kollegája. Arca vádló volt, és tekintete Béla bá’-ét kutatta. Nem te ittál sokat? Mi van teveled? Nem voltál mindig ilyen. Menjél haza, a feleséged vár.

- Te ebbe ne szólj bele!

- Jó. Nem szólok. Akkor csak annyit mondok: menj haza!

- Uraim – fordult a többiek felé – viszlát!

 A mentő elment, és egy darabig elmaradt a nagy vidámkodás. Álldogáltak, forgolódtak, kiitták a sörüket. Orgován csak megkérdezte azért Béla bá’-tól, hogy ”mi volt ez”, de az meg csak hümmögött. Rácz pedig újabb sörökért ment be az üzletbe. ”Jó van Béla, sokat ittál.” Nagyjából így gondolt mindenki a történtekre, de bővebben beszélni senkinek nem volt kedve róla. Éjfél jócskán elmúlt már, és ideje volt eldönteni, mihez is kezdjenek az éjszakával. Elmenjenek-e bulizni, vagy inkább hazafelé induljon a csapat. Mentős Béla, Sztecsák és Orgován is azon a véleményen voltak, hogy inkább jól ki kellene aludniuk magukat, hiszen visszagondolva mégis csak úgy tűnt, hogy valóban fárasztó hetet tudtak le.

- Húzzunk a vackunkra – mondta Sztecsák.

- Igen? – kérdezte Orgován, akiben volt azért egy kis mehetnék, de egy pillanatig sem akart főkolomposnak tűnni a dorbézolásban.

 Béla bá’ soha nem ment volna diszkóba, vagy ilyesmi, de egy kocsmatúrában simán benne lett volna, ha talál még pénzt a zsebében, vagy valaki netán megszponzorálja, hogy eszméletlenre ihassa magát. Pláne ezek után a szégyenteljes pillanatok után. Valami bűnbánásféle vette elő magát azért a lelkében, mert hirtelen kezet nyújtott mindannyijuknak, és cigarettára gyújtva megindult a Vasvári Pál utca 74 szám felé. Útközben igen elgondolkodott a történteken, és most már ő is azt kérdezte magától, hogy vajon mi a csoda történik ilyenkor vele.

 Rácz azonban nem bírt magával, és sértődötten az ott maradottakra támadt, mivel látta, hogy valós esélye van az este ellaposodásának.

- Ne már! Most szopattok?

- Megyünk hapim – mondta ki Orgován Zsolti, az autószerelő. Elég volt.

- Mii? – lázadt be Rácz. Ó, menjünk már még valahova, holnap vasárnap. Majd holnap döglötök.

- Pont ezt nem akarom, hogy egy szar este miatt rámenjen a vasárnapom is. El akarunk menni holnap Katimmal Tokajba. Talán jó idő lesz.

- Neked sosem elég – tette hozzá Sztecsi.

 Rácz erre már nem is szólt semmit, csak sértődött pofát vágva elfordult. Kezével idegesen csörgetve kulcsát a zsebében. Lehajtott fejjel, tétován indult meg, de nem a haza vezető utcán. Szemmel láthatóan azon törte a fejét hová induljon, mi legyen a terv.

A két jó barát elköszönt tőle, és imbolygó alakjuk beleveszett a park sötétjébe, amin túl a közeli kereszteződés fényei látszottak. A négysávos autóút morajló zaja elhallatszott odáig, és Rácz egy darabig ezt figyelte, majd végérvényesen eldöntötte; nem megy haza, nem lesz gyík gyerek. Ő bizony összehoz még valamit mára. Már hallani is vélte fülében a dübörgő house zenét. Mennie kell, semmi kétség! Lázas sietség lett úrrá rajta, és még arra is meg akarta kérni egy taxis haverját, hogy vigye el odáig. Arra gondolt, mennyivel jobban festene, ha egy taxiból szállhatna ki a klub előtt, de a bérsofőr ismerős ezúttal nemet mondott. Esze ágában sem volt kiállni a sorból. Szombat este volt. Taxisoknak a főnap. Várhatóan ma este keresi meg a heti pénzének jó részét. Ezen morgolódott kicsit magában Rácz, de aztán lépteit belendítve, kezét zsebre vágva a Szandra diákszálló, innen is oda látszó épülete felé vette az irányt. A felsőbb szobák ablakai közül sokban lámpafény égett. A klub a szálló tövében volt. A fényekből ítélve jó néhány diák maradt bent bulizni a hétvégére. Nagy forgatag, teltházas buli ígérkezett. Ráczban a rövid gyaloglás közben elhatározás született: csajozni fog, és a legcsúnyább nőt is hazaviszi, ha kell, de ma valami történni fog. Ez nagy este lesz, jelentette - ki magának, mikor a stadion mögötti garázsok mellett kibukkanva meglátta a zsúfolt parkolót, és a nagy, színes tömeget az Index Cafe előtt.

 Ahogy közelebb ért, rögtön ismerősbe botlott. A jó öreg Misivel hozta össze a korhely sors. Ez a fekete hajú, fekete szemű, kerek képén átlagos vonású fickó régi ismerőse volt. Egy iskolába jártak. Pár szót váltottak parolázva, majd együtt mentek be. Rácz kifizette a belépőt, s miközben megkapott karszalagját a csuklójára fűzte, magában felkészült a hangulatra, átadta magát neki, és Misivel, hátát egy pillanatra sem szem elől tévesztve, az áramló tömegben a pult oázisa felé vették az irányt. Ment a lézerfény, torzultak a zene hangjai az irtózatos basszustól. A súlyos ütemek csattogására, minden belső szervük beleremegett, de itt mindenkinek ez jelentette a kedvenc kikapcsolódást. Ott verték már magukat az önjelölt táncosok a dobogón. Rácz arra felé tekintve azon csodálkozott el egy pillanatig, hogy vajon megesett-e már, hogy beestek a dj pultba. Ezt a posztot kivétel nélkül, minden este betöltötte valaki. Többnyire faluról jött lányok, akik minden bizonnyal már táncművésznek képzelték magukat. Készülődés közben, a kollégiumi szoba tükrében gyakorolták csábos mozdulataikat. Végre oda fértek, és Misi rendelt. Rafinált módon, rögtön két kört is kikértek, hiszen van, hogy fél órát is dekkolhat az ember a pultnál várva. Rácz mind kettőt ledobta, egyiket a másik után. Nem volt vesztegetni való ideje. Neki bizony időbe telik, míg berúg. Meghívták egymást oda-vissza. Rácz feje rövidesen ki is vörösödött, és egyre merészebben tekintgetett a lányok felé. Sohasem táncolt, inkább a táncolók, a tánctér szélén spanolt, ismerkedett. Akadt ismerős bőven, röpült az idő, s kívülről úgy tűnhetett, remekül érezi magát. A fejéből kiment már a munkahelyi zördülés Áronnal, holott ott volt még a feszültség türelmetlen indulataiban. Egyre csak a következőt italokat kérte. Alig érezte meg a piát. Amikor erre felfigyelt, arra a következtetésre jutott, hogy egész biztosan vizezik a piát, s ez nem járult hozzá kedve javulásához. Lányok keze után nyúlkált, rengeteget dohányzott, s közben körbe-körbe járkált a tömegben.

 Az éjjel gyorsan telt, ahogyan ez szórakozó helyen lenni szokott, és a hajnal közeledtével a részegség fejzúgató érzésén kívül, még semmi más izgalomban nem volt része. Misi barátja is kezdett ’elkészülni’. Kötekedőn tartott szóval egy nála jóval fiatalabb diákot. Karját a nyakára vetve beszélt az arcába hajolva, pár centiméternyi közelségből, s az kelletlen hallgatta. Jobbnak látta időnként bólogatni is. Nem tudta, mire számítson. Nem volt járatos a kocsmaarcok világában. Arca tükrözte, mennyire szeretne elszabadulni. Ekkor lépett oda hozzájuk a beindult Rácz. Azt tanácsolta, közelről ordítva Miska fülébe; menjenek ki egy cseppet a friss levegőre. Az kell neki, ” mer’ lefőtt, mint a kávé”.

 Misi bólintott, levált a letikkasztott fiúcskáról, az pedig megkönnyebbülten fordult el a másik irányba. A két koma megindult kifelé. Türelmetlen mozdulatokkal vágva utat maguknak a hátak és karok sűrűjében.

 Kijutva, röviden meg akarták tárgyalni, ”mi legyen Nyíregyen?”. Az éjszakából nem sok maradt hátra. Rácz további helyekre akart elnézni még, de pénze elfogyott. Üres zsebe a tehetetlenség érzését spriccelte hangulatába. Kezdte sarokba szorítva érezni magát. Mindennél jobban vágyott a benne felhalmozódott feszültség kioltására, vagy ennek hiányában a totális kiégésre.

 Három lányka bukott ki ebben a pillanatban a Klub belsejéből. Egymásba karolva, botladozva vihogtak. Részegségük és a buli csúcspontján tartottak.

 Rácz és Mihály szeme óhatatlanul rájuk tapadt. Hát ez az! Ők kellettek nekik! Utánuk kiáltottak hát nyomban, mielőtt még taxiba szállhatnának.

 - Ó! Sziasztok – kezdte Rácz a közvetlen kapcsolatteremtést, vágytól égő szemekkel, elnyújtott, hízelgő hangon.

 Megtorpantak a kérdésre, és a hang irányába fordultak. Rácz Jakab első ránézésre ízig-vérig magán hordozta a domináns hím jegyeit, így a pillanatnyi benyomás róla könnyen kiváltotta általában a lányokban a kulcsingereket. Hármuk közül a legalacsonyabb, szőke lány bátran viszonozta a küldött jeleket.

 - Helló fiúk! Valami baj van? – jött a humoros kérdés, melyen mindannyian igen jót mulattak. Misi Ráczra nézett, s jelentőségteljesen kimeredt szemmel vigyorgott egy szörnyűt. Mocskos gondolataik támadtak, nyomban. Rácznak ennyi bőven elég is volt ahhoz, hogy ösztönös mechanizmus beinduljon.

 - Baj az nincs, de képzeljétek rátok vártunk idekint, csak most meg már annyira zavarban vagyunk, hogy a lábunk is remeg, három ilyen topmodell láttán.

 Rácz és Misi megtették az első lépéseket feléjük. Az ”éjszaka királynői” kuncogva, fél füllel azért hátrafelé figyelve, tovább indultak a Sandra hotel felé.

 - Ezek fősulisok! Mi több, kollégisták! – örvendezett Misi.

 Erre Rácz csak egy halk, de annál elszántabb ”gyerünk!” – kel válaszolt. S a lányok után vetették magukat. Ráczban a kellő motiváció munkálkodott.

 - Várjatok egy kicsit! – szólt nekik.

 - Lányok! Légy szíves! – kurjantott még egyszer. Megszaporázták a tempót, nehogy a nőstények meglógjanak.

 - Mit akartok? – volt a reakció. Nincs cigink!

 A kis duci humorfelelős szavai nyomán megint kirobbant belőlük a feslett női kacagás. Nem kellett félteni őket, nem voltak ijedősek, ez mindjárt látszott.

 - Ne fossatok, az Isten szerelmére! Barátságosak vagyunk!

 Utolérték a lánytriót, de azok meg nem álltak volna, csak tipliztek tovább egymásba karolva. Kacérságuk csak olaj volt a tűzre. A szituáció valamennyire kedvükre volt, hiszen Rácz kék szeme, tetovált karja, és minden egyebe bőven beadta a vonzalom hatását. Világossá vált a Kenyérlángos étterem szakácsa számára, hogy ’jónak’ tartják, és annyi idő áll a rendelkezésükre, hogy verbális ráhatást gyakorolni rájuk, amíg el nem érik a kollégium bejáratát.

 Rácz világ életében értett a nők nyelvén, és magán hordozta azokat a jegyeket, amik miatt általában jó eséllyel indíthatott ilyen téren. Mihály nem szólt, alacsony termete, eléggé átlagos megjelenése rontotta esélyeit, de Rácz nyomán talán majd ő is zöld utat kaphat, s a ”közelharcban” már remekelhet. Ám felhívnia magára a jobb nők figyelmét jóval nehezebb volt, mint a rosszfiúsan jóképű Rácznak. Ezért tudta is, hogy bölcsebb dolog egy darabig Rácz fene nagy gyakorlatára bíznia az ügyet, s inkább hátul kussolt. Várta a kedvező fordulatot, a kínálkozó lehetőséget. Szaporodni vágyott.

 Ott tipliztek már a lányok mellett. Hármasukat két oldalról kísérték, miközben a tesnevelés tanszék sétányának kavicsai surrogtak talpuk alatt. A kollégium épülete karnyújtásnyira volt csak, s az alacsonyabb szintek nyitott ablakain egész jól be lehetett látni a szobákba, ahonnan virgonc nevetgélés, rádiózene, és ajtócsapkodás hangjai keveredtek a hátuk mögül jövő diszkó dübbenésével. Tulajdon képen az egész környék egy jókora szórakozó hellyé lett ilyenkor.

 - Fő sulisok vagytok?

 - Aha. – válaszolta a hangsúlyt felvíve, véletlenül egyszerre a középső, fekete hosszú hajú lány, akinek arcát szintén most először vehették szemügyre Ráczék, és a hangadó szőke.

 - De ti nem. – fordult Misi felé a legmagasabb és egyben a legvékonyabb leány. Hosszúkás arca, lefelé álló szemei és világos bőre volt. Nyúlánk alakja kicsit sem tűnt szexinek, s ez lehetett félénkségének oka is. Afféle halvérű, vénlány nővér típus.

 - Hogy ment a buli? – kérdezte tőlük Rácz Jakab.

 - Hát lassítsatok már! Na! Minek úgy rohanni? Nem tűntök nagyon fáradtnak.

 Összenéztek, és megint jót nevettek.

 - Csak azt akartuk megkérdezni, hogy nem tudtok-é esetleg a közelben egy jóféle helyet, ahol gyrost, hamburgert, vagy valami ehhez hasonlót zabálhatnánk? Ti biztosan vágjátok, mik vannak erre. Hova szoktatok menni ilyenkor?

 Persze Rácz Jakab mindenkinél jobban tudta hol, s merre találja azt a helyet, de most nem is ez volt a lényeg.

 - Hát …, van egy éjjel-nappali büfé a Garibaldin.

 - A Kőfal Jackson, az a neve. – közölte ezúttal sokkal komolyabban a fekete hajú lány, mind közül a legcsinosabb. Nagyobbacska orra erotikus bájt kölcsönzött napbarnított arcának, melyet nagyon előnyösen foglalt keretbe egyenes fekete haja. Zavarba ejtően jó csaj volt, és izgató komolyság érződött a hangjában.

 - Garibaldi? Az merre van? – kérdezett vissza Misi, hogy kicsit ő is magára irányítsa a figyelmet a bal szélen.

A lányok felé fordultak kérdésére, s a hozzá legközelebb levő nagyszájú szőke a Sóstói út irányába mutatatott.

 - Arra. Nem messze. – közölte kurtán.

 - Figyeljetek! Nincs kedvetek velünk tartani, ha már itt tartunk? – próbált Rácz a következő szintre lépni a küldetésben.

 - Meghívunk benneteket egy nagy kajálásra, ha van kedvetek, és lennétek olyan kedvesek elkalauzolni minket. Két ilyen jóképű srácot könnyen megtámadhatnak a kihalt utcákon éjnek évadján. Megvédhetnétek minket.

 Rácz tettetett huncut szavainak meglett a hatása. A hölgyek megint jót derültek.

 - Na? Mit mondtok?

 - Gondoljatok arra, hogy ezzel meg is lenne a napi jó cselekedetetek. – tette hozzá a visszautasíthatatlan érvet Rácz, s a hatással, amit szavai gyakoroltak, meg lehetett elégedve, de a sikerben még nem bízott teljesen.

 A három lány megint csak összenézett. Ebből Rácz arra következtetett, hogy összeszokott csapatot alkotnak már évek óta.

 - Á, nem. Majd máskor. – felelt sajnálkozva asszonyos hangján a duci.

 - Dehogy is! – vetette ellen Rácz. Biztosan bedobnátok valami jó kaját, nekem ne mondjátok, hogy tánc meg iszogatás után nem vagytok éhesek.

 - Ó, gyertek már! – győzködte őket.

 - Még csak fél négy! – szólt Mihály, de nem volt túl jó ötlet arra emlékeztetni őket, hogy mennyi az idő.

 Rácz ezt egy rövidke morgással rögtön jelezte is Misi komának, és még azt is, hogy jobb ha csendben marad továbbra is.

 Megálltak a lányok, mert megérkeztek, s a fiúknak ez csak akkor esett le, amikor körbenéztek, hogy mi okból kellett itt megállni. Előttük magasodott a diákszálló két kéken sötétlő épületszárnya, itt is-ott is hívogatóan sárga fényű ablakokkal. Rácz szakács és Misi is felbámult a felső emeleteire, s mindketten arra gondoltak sóvárogva, hogy minden bizonnyal kollégista főiskolásnak lenni lehet a legjobb dolog a világon. Beléjük villant a fájdalmas felismerés, hogy ebből ők már végérvényesen kimaradtak. Így nyirkos hajnal tájt, a két maguk fajta, félrészeg, szakmunkás iskolában edződött, külvárosi csávónak, egyenesen a földi mennyország vízióját sugallta a lakótelep méretű bastille. A gondtalan, fiatalos szabadság-érzés fellegvára. Misztikus vágyakozással fantáziáltak az odabent folyó életről.

 Nem is sejtették, hogy a kifejezetten jó tanulmányi átlag rostája miatt, valójában mennyire sok életképtelen, sótlan stréber alkotja a lakók masszív részét. Az ismerkedés kifogyhatatlan tárházaként gondoltak rá, ami igaz is volt, viszont az erkölcsösséget besúgó, magolós jó tanulók őrizték. A rendszeres dorbézolók, szeretőbújtatók, és szobában füvezők előbb-utóbb beköpés áldozataivá váltak, a gyanúsan örökké csöndes szobák savanyú képű lakói által.

 A lánykák búcsúztak, és lassú léptekkel elindultak a főbejárat lépcsője felé. Jópofa kis esetnek fogták fel a két srác próbálkozását, de semmi többnek. Megajándékozták Ráczot és Mihályt egy utolsó bátorító mosollyal, pá-pát intettek, megfordultak, és dülöngélve, sutyorogva lépkedtek fel a lépcsőn. Rácz, alig hitte, hogy ilyen hamar lerázták. Vérig sértette önbecsülését. ”De most ez hogy? – töprengett. 

 - Basszameg! Jó hamar ideértünk.

 Kétségbeesett, riadt érzés kerítette hatalmába, hogy itt a vége a jó kis estének, de megkoronáznia nem sikerült. Ebbe nem volt képes beletörődni.

 - Na ne! – tört ki belőle, a csajok után bámulva.

 - A faszomat! Nem lehet itt vége!    

A rá törő ”nincs tovább” érzéstől elméjére egyfajta redőny csúszott rá, és önkéntelenül cselekedve a két fotocellás ajtó között tartó lányok után lendült.

 - Héj! Ti! Várjatok! Egy pillanat!

 Hármasával felugorva a lépcsőfokokon, már bent is termett az épületben, kiáltásával szaggatva szét a pirkadat időtlen, szemérmes csendjét. A recepciós pultban szolgálatot teljesítő biztonsági őrök, eddig csak amúgy fél szemmel figyelték az odakint ólálkodó fiúkat. Teljesen megszokott dolog. Így megy ez minden hajnalban, az első naptól fogva, miután a kollégium felépült, s birtokba vette több mint ezerkétszáz fiatal, és persze, amióta hetente kétszer diszkót is rendeznek nekik. A fiúk az utolsó méteren is próbálkoznak még az elkísért lányoknál, és utolsó cigiket szívnak el velük a bejárat előtt generációk óta. Bevárják egymást az óber társaságok. Kurjongatva érkezik haza az a néhány fáradhatatlan tesis, akiknek sosem elég a piából, fickósra isszák magukat, és még másnap délben sincs kedvük lefeküdni. Kiszámíthatatlanul kipattanó balhék történnek időnként, és meglehetősen csúnya esetekben is helyt kellett már állnia a kétszemélyes biztonsági porta-szolgálatnak. Az otthonról kiszabadult, túlzottan felszabadult diák a másodperc tört része alatt képes elkövetni a legnagyobb marhaságot. A diploma megszerzése során agyműködését nem kímélve, a felnőtté válását sokszor ököllel próbálja kinyilvánítani. Főként a testnevelés szakok hallgatói érzik fontosnak a ranglétrán elfoglalt pozíciójuk beállítását, ’újratárgyalását’, a létező legegyszerűbb, legősibb módon. Náluk ez a buli része és az alkohol fogyasztás mellékhatása. Megfékezésük szerves része az itt dolgozó kiszolgáló személyzet munkaköri leírásának.

 Így hát, nem is volt különösebben meglepő, mikor egyszer csak rutinos fürgeséggel lendült akcióba a két, repülőgép pilótának tűnő, egyenruhás szakember. Ugyanabban a másodpercben cselekedtek, amelyikben Rácz ”felindult” Jakab, a Kenyérlángos étterem szakácsa, átjutott a második fotocellás ajtón is, s kiáltozva igyekezett az épület belsejébe vezető folyosók egyikére befordulva, Rácz szeme elől épen eltűnő három barátnő után. A mozdulatok, mellyel a jogosulatlan behatolót kezelték a helyszínen, hiánytalan szakértelemről tanúskodtak. Ilyen eset előfordulásakor, első lépésben fel kell szólítani az illetőt, hogy mutassa fel az érvényes kollégiumi beléptető kártyáját, mert az egyúttal a szobájának is a kulcsa. Így tehát ennek hiányában jogosan merül fel a kétség az illető, épületen belüli keresnivalóját illetően. Ezen a zölden derengő, rigó rikkantásos hajnalon történtek alkalmával azonban az elő szabályt kihagyni voltak kénytelenek a derék biztonságiak, s egy oroszlán kíméletlenségével, és erejével vitték le Rácz Jakabot a földre, miközben az odakint kábán várakozó Misi haver ezt látván, fejét csóválva kotorta elő utolsó szál cigijét kabátjának zsebéből. Mint egy brooklyni magándetektív, ki ezen a szent helyen és pillanatban oldotta meg a nagy ügyet, lemondóan lassú léptekkel indult is haza a parkon át. Mintegy aláfestésként az első slukk filozofikus hangulatú kifújásához, még jól hallotta Rácz őrjöngő, rekedt ordítását, mígnem a fotocellás üvegajtók vissza nem záródtak, diszkréten elrejtve a problémát.

 Mihály, vissza se nézett. Ez ennyi – gondolta -, majd este felhívja. Végül is, most már jó kezekben van.