... Sziszkónak, aki elhatározta, hogy jobban megismer.

Pánik

 A reggel légkalapácsos munkagépek ablak-remegtető zajával indult a Rákóczy utcában. A markoló kanál hangja egy ormótlan harang bongásával ébresztette fel álmából az utca egy szobájának lakóját. A fém dinoszauruszok minden mozdulatára megrázkódtak az ablaküveg előtti növények, és talán azt sem túlzás állítani, hogy az egész ház is. Ha ez a földtúrás befejeződik, egy teljesen megújult, modern belvárosi sétálóutca lesz a városlakók jutalma a kényszerű kellemetlenségekért.

 Vajon ki örülhetett efféle ébresztőnek, pláne így meglepetésképpen? Ami azt illeti, valaki mégis csak van. Az imént említett szoba lakója.

 Néhány perc álomittas szemlélődés után hirtelen az ágya melletti tévé kis asztalkáján hagyott órájához kapott. Amint leolvasta róla az időt, -"mmm..."- nyújtózkodott egyet és ernyedt izmaival a másik oldalára fordult. Éppen időben nyitotta ki szemét, ugyanis fél kilenc lévén elég ideje maradt, hogy tizenegy órára túlessen a reggeli készülődés procedúráján. Sietni nem jó. Nagyon nem szeret. Olyankor többet árt magának az ember, mint saját hasznára van.

 Elkezdődött hát újra az élet. Vér és nyirok áramlott a szervekbe, s miközben ezek az első gondolatok a délelőtti kiállítás megnyitó és az odáig vezető út filozófiailag sarkalatos pontjain tapogatóztak, a felhőtlen szabadnap íze szétáradt Milán szájában. Valami tapadós savanyúság volt ez, a tegnap éjszaka elfogyasztott vacsora és cigaretták emléke. Gyorsan ki kell mosni! - merült fel elméjében a sürgető gondolat.

 Kipattant ágyából, bele a papucsába, és tápászkodást követően rövid terepszemlét tartott a zöld sarokban. A vetemény növényeinek gondozása az első felkelés után. Fűszernövények magvait ültette el nemrég. Nehéz a dolguk a magoncoknak ilyenkor télen, lassabban fejlődnek, de Milán mindent megtesz, hogy átsegítse őket a kezdeti nehézségeken.

- A növények olyan bájosak - fogalmazódott meg benne, most először.

 Álmosan vakarózva bámult ki a forgalomba. Figyelte pár percig ezt a városi nyüzsit, melybe ő csak most fog bekapcsolódni. Várostársai, jól láthatóan, megszokott ritmusukban jöttek-mentek az utcákon. Szakadt rájuk a napfény a reggeli, metszően tiszta levegőben. Az errefelé megszokott tél eleji két hónapos állandó borult égbolt, és az ezzel járó fényhiány a véget közeledett. Az új év első hónapjai hidegek maradnak még ugyan, de a friss napsugarak sietve oldják fel szívünkben a barna televényt és a házfalak színeit.

- Öröm rájuk nézni, derék emberek - gondolta Milán a járókelőket szemlélve -, csak valahogy nem vagyok rájuk kíváncsi. A második, következő teendő; valami zenét belökni. The bird and the bee tegnap a lejátszóban maradt, az tökéletes lesz.

 Hirtelen ötlettől vezérelve Milán a táskájában kezdett kutatni, a tegnap bedobált lomok közt kotorva. A kokaint kereste. Tegnap jött meg. Sajnos időbe telik, amíg beintézi a viszonylag jó minőségűt, ami ráadásul valószínüleg kevés helyen lehet drágább a világon, mint itt, Magyarországon. Azon a reggelen úgy érzete, minden együtt volt egy kis örömködésre. Ellenállni lehetetlen.

 Szenvedünk attól, amilyenek vagyunk, hogy élünk ahogy tudunk. Élünk a mának, mert a pillanat örök, viszont megfontoltan kell hogy gondoljunk a holnapra. Szívünk vágyait a józanész tartja kordában. Meddig lehet ez, mikor sodor el minket az érzékek hulláma, oda ahol semmi keresnivalónk? Milán fiatal még, nem érzi, ha vissza kell fordulni, ha túl messzire merészkedett az őrület tárházában. Saját kevés tapasztalatában bízik leginkább, a saját feje után megy. Ha beleesik a gödörbe, hát majd egy életre megtanul kimászni belőle.

- Sajnálom, azt kellett volna mondanom, hogy inkább ma ne találkozzunk, de a szívem mást diktált... Ja, diktált. Ezúttal szó szerint.

- Imádom, mikor rébuszokban beszélsz. Akkor azt mond, mikor leszel otthon? - kérdezte Eszter, a hang a telefonban. Nem volt elragadtatva. Lábait x alakban tartva, kissé távolabb ült osztálytársaitól az iskolai kosárlabdapálya lelátóján. Fekete haja hosszú rasztákba tekerve kuszán borította be vállát. Milán imádta ezt a nagy törölközőt. Eszter zöld sálat hordott a nyakában, egy barna síkabáttal. A legszebb korban volt. Miközben beszélt, cipője orrával valamit piszkált a földön. Nem értette, mi ez a ködösítés a srác szavaiban.

- Tudod, nem vagyok a legjobb társaság ilyenkor. Csak ömlengek, aztán meg elragad a hév valami miatt, és oda se figyelek arra, amit mondanak.

 Ha Milán így belöki magát, előbb-utóbb az íróasztalánál köt ki, és írni kezd. Általában a naplójába kaparja a mondatokat, vagy kifejezett kényszerét érezve, történeteken töri a fejét. A lelkén könnyít bevallása szerint, és jobban érzi magát tőle. Ám ezeket az irományokat kevesen látták még. Csak próbálkozik, azt mondja, és hogy még nem elég jók.

- Na mindegy. Gyere majd át, nem azért mondtam. Ez ilyen rossz szokás nálam, ha úgy tetszik - mondta, hogy ártalmatlanabb színben tüntesse fel a hétköznapi drogfogyasztást.

- Nem számít, csak velem légy mindig aranyos. Okés? - felelte kérdőre fordítva a szót Eszter.

- Szerelmes vagyok beléd, ezt ne feledd! - válaszolta Milán. Kedvesem, egyébként azt hiszem, igen is Istennek tetsző életet élek.

- Ah! Az a hülyeség! - fakadt ki Eszter, s kurtát nevetett. Hétkor hívlak, gyere majd le elém a ház elé.

- Aokéj, aokéj !

- Most lerakom, be kell mennünk. Vége az órának.

- El ne késs szünetről! - próbált tréfálni Milán.

- Dinnye! Na, megyek, jó? Szia te kis dili.

- Szia pupák! - súgta vissza Milán

- Nem vagyok pupák! - mondta csengő hangon Eszter, és kinyomta a telefont.

 Kirajzott tanulók zsivaja hallatszott az iskola főépülete felől. A kicsengetés már csak zenei aláfestés volt a megindult gyerekáradathoz. Percekkel korábban elkezdődik az már, mélyen az épület belsejében. Nincs még gond ilyen korban a felszabadultsággal. Eszter kicsit még úgy maradt, mélázva meredt maga elé. Nem igazán értette, minek ez Milánnak. Nagyon furcsán viselkedik olyankor. Úgy beszél, mintha könyvből olvasná. Szemei meg olyanok, mint a száz méter mély kutak.

 Milán szíve egész nap ünnepet dobolt odabent a mellkasában. Türelmetlen ritmusban küldte az impulzust. Lassú volt körötte a világ, de Milán gondolatai annál sebesebben cikáztak, szünet nélkül kutatták mi fog történni.

 A kiállítást kis késéssel megnyitották, mindenki gratulált. Az idezarándokolt barátok beírtak a vendégkönyvbe, és rövidesen szét is széledtek a város utcáinak érrendszerében. Eléggé felejthető volt az egész. Az illető lényegtelen akcióművész, de annál jobb barát. Képein mindig egy érdekes pillanat feszültségét konzerválja, de koránt sem nagy újító, vagy kiemelkedő tehetség. A másik pedig, hogy írásvetítővel dolgozik, ami az air brush képzőművészek között nem ritka, de ez Milánt mindig is taszította.

 Tiszteletét tette, megrágott némi aprósüteményt, hörpölt hozzá kólát, és tiplizett onnan ő is. Zenék közé bújva töltötte a maradék délelőttöt, kedve szerint, egyedül. Puha bársonyhangok közeledtek hozzá. Gömb alakúak, máskor meg olyanok, mint a füst, és úgy tűnt a hangszóróból gomolyognak elő foszlányaik. Abban a pillanatban, mindennél többet jelentettek számára. Belé szálltak, s ő beléjük. Odalökte, felajánlotta magát nekik, végtelen alázattal. Sziszegtek és huhogtak, a zene alkotó elemei.

 Kellemes volt otthon lenni. Megnyugtató. A nyúl érezheti ugyan ezt szalmás üregében. Délutánra aztán az időjárás is elromlott. Megint minden sötétszürkének látszott odakint, és a feltámadó undok szél is az emberek öröme ellen volt. Legszívesebben ki sem mozdult volna két napig, de a szobrászoknak aznap délutánra megígért három óra modellkedéssel nem volt mit tenni. Nem lehetett elkummantani. Biztonságos anyaméhnek érezte szobáját, s a születés megpróbáltatásai jutottak eszébe, oly nehezére esett elhagyni azt, kibújni a nyálkás, télvégi utcára.

 Megcsúszva, késve érkezett.

 A szobrászstúdiónak berendezett pincehelyiség nem volt nagyobb egy átlagos osztályteremnél, de a téglák pőrén kilógtak a falból. Semmi vakolat. Agyagos hordók, szerszámok a polcokon, egy asztal és jó sok gipszből, kőből és fémből készült szobor volt ott. Mindehhez jól illett a durván lecsupaszított fal.

 A műhely közepén, a munkaállványokkal körbevéve, egy szék volt kikészítve a lábbal forgatható dobogó tetején. Ez a modell helye. Milán pólóra vetkőzött, és kötelességtudóan felült oda.

 Valami másodállás kellett, és ezért vállalt újabban ilyesmit. A képzőművészetek iránti rajongása miatt, pedig egyenesen úgy érezte, ezáltal valamit ő is áldozhat magából annak érdekében, hogy műalkotás születhessen az anyagból.

 Aznap új tagok is jöttek, de az eddigiek közül kettő, akiket már ismert, ma nem mintáztak.

- Jó ég - hasított belé -, az előbb még otthon voltam. Valahogy most olyan hirtelen kerültem ide. És ezek az új idegenek... Pont ma. Ó, ne! - sziszegte magában.

 Így nem volt kedve itt lenni. Most nem. Ezen aztán nagyon kiakadt és akkor jeges fuvallatként rontott rá valamiféle pánik, hideg izzadságot préselve bőre felszínére. Túlérzékeny agyi működés esetén ennyi is bőven elég az összeomláshoz.

 Ebből a hirtelen beállt súlyos állapotból a teremben pakoló művészek semmit sem vettek észre. Zagyva tanár úr sem. Tíz elviselhetetlen percig Milán a saját testét is hátrahagyva menekült volna ki az épületből, olyan zavart lett. Zagyva ráadásúl rögtön az elején el is húzott jó sok időre, valamijét elintézni. Ez azt jelentette, hogy laza, sztorizós hangulatban lesz a két fiú, és a három lány. " Remek - gondolta zaklatottan -, és persze megpróbálják majd bevonni a központi helyen dekkoló modellt is a társalgásba." Ilyen helyzetben, minden figyelem középpontjában, teljesen meztelennek érzi magát az ember, és ezek az újonnan érkezett résztvevők most be fognak hatolni az intim szférájába, anélkül, hogy egy kicsit is ismerné őket. 

 A váratlan kavarás, a kellemetlenségek előrevetülése egyszeriben túl sok lett Milán elkínzott agyának, és ekkor az 'irányító központjában' rátenyereltek a PÁNIK gombra. 

 A földet nézte, miközben a hónaaljából kövér ízzadtságcseppek csúsztak a bordáira. Minden másodperccel büdösebbenek, betegebbnek, csudábbnak érezte magát. Az jutott eszébe; ha csendben van, csak előre figyel, gondosan betöltve az elvállalt pozíciót, legfeljebb azt beszélik majd róla, hogy nyilvánvaló elmebeteg, de a munka mégis csak rendben lesz.

- A pénzért vagyok itt, nem másért - nyugtatta magát -, mégha bagóra sem elég, ami az adók és levonások után maradt. A francba, a francba, a francba! Ez most nem jól jött ki. Le kell állítsam megriadt gondolataim lavináját - erőlködött belül. Nyugalmat kell eröltetnem magamra.

 S míg ezen örlődött, egyikük mindent elrendezett, és jött is már, hogy fél méterről Milán arcába bámuljon. Teljesen komolyan az az ötlet járt a fejében, hogy felpattan, és szó nélkül elrohan. "Te jó ég! De hiszen ki lehet bírni. Ki kell bírnom!" Igazi megtisztulás lesz, ha végig csinálja, erre öszpontosított erősen.

 István fiatal szobrász. Vele már összeszoktak. Kérdezi is Milántól bratyizós hangon, hogy mi van, ma nem sokat fog beszélni? Elfúló hangon, ami fátyolos a lerakódástól, közli Milán, hogy alig két órát aludt csupán, nézzék el neki. És láss csodát! Ahogyan ezt kimondta, meg is könnyebbült. Most már mindenki úgy is hallotta mi van, nincs ezen mit firtatni, és 'Csináljuk, aszt menjünk' ábrázatot öltött. Ritka buta fejeket fog vágni, ha majd jobban szemügyre akarják venni - gondolta. És milyen kikészült szemekkel, a kicsattant pupilláiról nem is beszélve. "Erre jobb nem is gondolni" - jutott a következtetésre -, mint ahogy inkább arra sem, hogy a szörnyű pánik roham talán nem is tűnt el messzire. Az is lehet, itt van még a műhelyben. Mi lesz, ha az agyi zárlat ismét megtalálja egy hosszabb, kínos csend alatt, amikor szinte üvöltenek a gondolatok és a megrökönyödés kifejeződése ül ki az arcokra? Megsűrűsítve körülötte a levegőt, hogy aztán a teremben lévők szótlanságukkal fojtsák majd meg.

 Megint nem szól. Az a biztos. Nem érezte biztonságban magát. Pláne nem jól. Csak előre nézett, kerülte a tekinteteket, nehogy kérdezzenek tőle. Vagy úgy ezer oldalt megtöltő mennyiségű gondolat összekapcsolása után, nagyon lassan sikerült megnyugtatnia magát, és felfogni, hogy nem lesz semmi bántódása. Íjedtsége kezdett elmúlni végre. "Jézus Mária! Mégis, mitől félek? Nem fog a dobogó körül körbe-körbe forogni a szoba, és az engem mintázók sem fognak mondjuk kiálló, kajamaradékos, sárga fogaikkal egy csapat ork módjára rajtam röhögni, miközben pattanásaik látszólag félkilósra duzzadnak. Nem, ilyen csak a rémálmokban szokás." Fogszorítva várt, de nem lett semmi. Pontosabban, hiába várta a megsemmisítő szituáció bekövetkeztét, végül be sikerült látnia, hogy nem is készülődött ilyesmi. Kihasználva a visszatért lelki erejét, körülbelül ötször nagyobb erőfeszítéssel, mint józanúl, kinyögte: "Megyek a vécére", és már lódult is ki a teremből.

 Hála az égnek, a vécé remek állapotban volt. A folyosón sem járt senki már ilyen délután. Muszáj volt hideg mosást alkalmaznia a tarkójára és pár percig egyedül lennie, hogy összeszedje magát. Ivott egy pofa vizet, hátát a csempés falnak vetve lecsúszott és kinyúlt a padlón. 

 Ahogy jött a cidri, úgy el is múlt, és a következő szünetben, ugyanott, a vécé sarkában 'rátöltött' a mellkasában csapkodó Francos Halra. Jó nagy marhaságnak tűnt, de ez alkalommal jobb lett tőle, és igen élvezte, ahogy ott ülés közben hullámokban hatalmasakat érez. Teljesen mozdulatlan maradt, és azon nyomban keserédes boldogság érzése indult meg lefelé terjedve a feje búbjától. 

 Röpült az idő, de hogy miért, azt sehogyan sem tudta tetten érni, kifigyelni. Amint azt sejteni lehetett, a kokain túl sok lett. A harmadik óra végére olyan nagyon belejött a kedélyes társalgásba, és az élete mesélésébe, hogy viselkedése egy másik végletbe csapott át, minden átmenet nélkül, az ott megjelentek szeme láttára. Egyáltalán nem érdekelte, miért nézi és hallgatja mindenki elhűlve a szófosását ennek a szerencsétlen, íjedt mókusnak. Milán csak remélhette, hogy sejtik mitől lehet ez nála, ellenkező esetben a neve a 'kettyós' taggal egészülne ki egy egész Oktatási intézmény népe számára.

 A gondviselés időben véget vetett az aznapi foglalkozásnak, mielőtt még Milán maximálisan lejárathatta volna magát, nyekergős, tikkasztó dumájával.

- Hát, ennyi volt. Köszönjük meg Milánunknak - zárta le tapintatos szavakkal a mai foglalkozást Zagyva, az ősz hajú, dörgő hangú szobrász mester. Példás empatikus képességét a holokauszt emlékműveken kívül, a mai napon egy mentális nyomorulttal szemben is frankón bizonyította.

 Milán is örült a megkönnyebbülésnek, hogy hamar túl lett ezen kötelezettségén. Következhetett a nap legjobb része, lazulással, zenehallgatással és Eszterrel. Annyit azért előre bocsájthatunk, hogy jobban már nem lett aznap, s a nagy jókedv, amit még ezután magába porszívózott, kísértetiesen kezdett hasonlítani a klasszikus elmebajhoz.

- Remélem, Eszter megértő lesz, nem rág be, hogy készen akarok lenni. Kicsit szívni, és feküdni az ágyon semmivel nem törődve. - töprengett ezen hangosan a lépcsőkön felfelé imbolyogva, s a nagykapun kilépve, nyakát behúzva gyorsított léptein a ritkás esőben. Az egész város sem tarthatta ma vele a lépést...

 Önző dolog. Magányos, komor gyönyör az, mit ilyenkor hajszol, és a régen költött kis haiku jutott eszébe: Mosópor, tűnj el ebből a városból!

 "Talán Esztinek belefér. Úgy láttam, még éppen hogy, de bele."

 Később aztán átjött hozzá Eszter, és Milán szobájában maradtak egész este, de csak egyszemélyes buli volt ez. Eszter vele kókadozott egy darabig, bár maga sem értette minek is. Megnéztek egy filmet, de Eszternek nem tetszett, fészkelődött, pucsított, s végül a szerelem ismét megmentette a napot. Egy érintés nyomán feltámadt közöttük az a szent párbeszéd, amikor a szerelmes emberpár szavak nélkül képes a legtöbbet kifejezni érzéseiből. Milán jócskán azon a szinten volt, hogy libidója a legkisebb ingerre azonnal beröffent. Telhetetlen étvággyal falta a lány testét. Minden porcikáját imádta. Eszter eszes lány, kissé gondolkodóba is ejtette a kíméletlen elszántság fénye Milán rovarszerű tekintetében, miközben vadul szeretkeztek. Utána elbizonytalanodva, megfájdult torokkal fordult a fal felé aludni. Késő lett, elmúlt éjfél, de sokat forgolódtak, és Eszter többször visszafordult, hogy megnézze Milán vajon alszik-e már, de ő egyre csak az árnyékokat bámulta szótlan, mintha a legjobb barátai lennének. Eszter sóhajtott egyet, és aludni próbált. Feküdtek a félhomályban. Szinte a plafonról olvasták le a másik gondolatait. Milánnak kimondhatatlanúl jól esett csendben, mozdulatlan maradni. Fejében fények és pontfelhők villództak, légzése akár az űzött vadé.

 "Szegény Eszter - gondolta -, azt hitte nincs rossz oldalam, csak cuki tudok lenni. Pedig az igazság az, hogy egy kiszámíthatatlan, magamnak való, gyíkszerű lény vagyok. Volt már, aki megesküdött, hogy farkasembernek látott egyszer éjjel. Csak én látom értelmét az ilyen felízzott napoknak. Sem barátnő soha, sem a jóemberek nem érthetik ezt. Mi van akkor, ha valaki hajlandó feláldozni magát a művészetének, ha csak azért veszi, hogy kifejezőbb legyen?"

 Ezt a feltevést nem egyszer próbálta már körül járni, de gondolatait rögtön megölte az általános kritika, hogy a kábítószer alapvetően ganéj dolog. Azóta, hogy összejöttek, Eszter napról-napra jobban kedvelte ezt a Milánt. Szerény, szenvedélyes fiúnak találta. Milánnál ez idáig, egészen a mai zűrös napig nem utalt rá semmi, hogy ő is embernek született, maga után húzva hibái konzervdobozait. Milán komolyan gondolta ezt a dolgot Eszterrel. Nem teljesen új kapcsolat az övék. Háromszor próbáltak már együtt járni, és harmadszor is félbehagyták, mert Milánban másnapra nyoma sem maradt a ragaszkodásnak. "Mit lehet tenni? Színlelni semmiképp." Azonban megesik néha, hogy az út visszafelé vezet, és lehetőséget kapunk még egyszer megpróbálni. Erre jutott hanyatt fekve, a sötétbe pislogva, de nem fért a fejébe, mi volt más legutóbb reggel, mikor Eszter megint nála aludt. "Vajon bennem történt valami, vagy Eszter lett más? Eszter nem, sőt!" Peleponészoszi születésű nőt idéző szépségének sötétje még mindig kislányosan villant szemébe, s visszaváltozott a gyermekké, ha Milánnak sikerül örömet szereznie neki. De félő, ez a mai félresikerült nap lesz majdan az elindítója valami változásnak, előrevetítve, hogy Eszter úgy dönt, inkább hagyja a fenébe az egészet Milánnal. "Meg kellene változnom talán? De hiszen, nem ez a fontos egy emberrel kapcsolatban, hogy mit szív. Ez amolyan férfiboldogság." Eddig mindig úgy gondolta, a változásnak nincs semmi értelme. Az emberek nem változnak meg, rossz szokásokat el lehet hagyni, de velünk született tulajdonságainkon faragni aligha akaraterő kérdése. Négy és fél hónapos kapcsolatuk több volt a semminél, de nem hordozta egy boldog házasság ígéretét. "Miért kell a nőknek egy idő múltán beleverniük a férfiak orrát a saját szarukba? Ez mire jó, vagy inkább miért?" Szóval, volt min agyalni. Amikor Eszter vele volt sohasem jutott eszébe a múltján, vagy kettőjük jövőjén tépelődni. Ezt magányos óráin bőven megtehette, nem mérgezve a közös pillanatot. Rohadtul nem akarta elveszíteni. Persze, ha megtörténik, az ő hibája lesz. Ettől félt. Jól tudta, mik azok az apróságok, amiken a felgyülemlett feszültség kicsapódik, és a veszekedések nyomán szépen elkezd megromlani az 'Igaz Szerelem', mint egy ütődött gyümölcs. Elfogta a pánik érzése. A szívét szorította kegyetlenül. Ez nem ugyan olyan pánikszerűség volt, mint a műteremben. Ám a szomorúság most is mintha nagy koncentrációjú, folyékony formában ömlött volna belé, miközben a háta mögött egyre világosodott a fény az ablakban, és kezdetét vette az új nap, új esélyekkel, lehet az utolsókkal.

 Minden ember életében, minden átélt napon történnek lényeges, végzetes, abban a pillanatban még értelmezhetetlen, apró fordulatok. Ezek aztán sorsfordító fontosságúak lehetnek, okkal szolgálnak, és válasszal, ha éppen azt kérdezzük saját magunktól; hogy történhetett ez, mit keresek én itt? Rajtunk múlik minden. Megvan a lehetőségünk, hogy helyesen cselekedjünk, és boldoggá tegyük életünket, a magunk egyéni módján. Erősnek kell hát lennünk.