Olyan jól mulatunk, bele a nagy semmibe. Bőven előttünk még az élet zúgókkal teli folyója, mi pedig örökké csak jól akarjuk érezni magunkat. Nap-nap után, semmi sincs elintézve, semmi sem dől el. De hát, egyszer csak lesz valami? Valami észbontó. Mint egy káprázat. A külvárosi ház előtt a járda mellett meglátott füge bokor maga volt a paradicsom egy aprócska emléke. Első sandításra tudtam mit látok. A dagadék lilás gyümölcsök pompásan festettek. Mindjárt éreztem én: ez az, pont ilyesmire vágytam! Egy kis füge vitamin.
Ráfolytam már én a füge témára. A gimnáziumi padtársam például rajongott a fügéért. Fikusz, Olaszországból haza hozott magával néhány érett fügét, pálmák magjait, a parton talált lomjait a tengernek, gyufásskatujában egy akkora darazsat, hogy elsőre könnyen madárnak hihette akárki, és egy kis rákot üvegben. Tengerparti terráriumot akart szobájában berendezni, de a sós víz szülötte megdöglött, még mielőtt harminc kilóméterre eltávolodtak volna a tengertől. Egy volt az a rák a Földközi tengerrel, számára a halál birodalma kezdődik a szárazfölddel.
A termés szinte érintetlen volt. Nem kellett senkinek. Az egészen kicsi zöld alakjától, a rothadásba érett, lehullni készülőkig, végig meg lehetett figyelni, ahogyan ott sorjáztak a fügék növekvő sorrendben a levelek hónaljából. Egy növényi gyártósoron. Ez a növény futószalagon dobálja le gyümölcsét. Hármat ott nyomban befaltam. Az íze nektárszerű volt és valósággal felüdítette ízlelő bimbóimat. Puha volt kívül belül, szinte habos. A belseje úgy nézett ki, akár egy bazi nagy mirigy. Egy belső elválasztású. Két házzal arrébb ráakadtam egy másikra. Ez más fajta volt. Érdes levelű és nagyon egyenes növésű.
(Nem érek rá körmölni ide. Szinte hihetetlen! Megint abba kell hagynom. Megcsörrent a telefon. Hát nem óriási? Ezért aztán érdemes volt felnőtté válni, megkomolyodni, miegymás! Allandóan szólít a kötelesség. Hiába, vinni kell valamire anyagilag is az életben. Élménykeresők, írány haza! és Vegyetek példát a gyarapítókról!)
