Ismerheti-e egyáltalán az egyik ember a másikat?
A szülőknek a nyár évek óta a fizetett szabadság két hetével volt egyenlő. Csak ők tudták, mennyire nagy dolog is összehozni kettejükét ugyanarra a két hétre, s szinte vallásos élményként élték meg Himalája méretű mázlijukat, merthogy ehhez idén, mindössze Moszatnak kellett találnia valakit maga helyett az osztályon, akinek a nyaralás ráér majd augusztusban, vagy valaki olyat, aki korán tervezte letudni, esetleg azt a fáradhatatlan munkatársat, aki végképp nem is vágyik szabadságra menni.
Az erdőgazdálkodás, de leginkább az ország erdőterületeinek felügyelete mindig a maximális felkészültséget igényli, és rendszerének a naptári év minden percében teljes hatékonysággal kell működnie. Az erdészet hivatásának felvállalása óta ezek az elvek igen élénken éltek Moszatban is. Elhivatottabb kollégáival nem tudtak már kivetkőzni ebből, de nem is nagyon akartak már. Moszatnak maga a tudat is, a kiegyensúlyozottság nagyszerű érzetét csempészte minden reggel az új napra ébredésbe. Egyszerűen imádta a munkáját. Minden nap jó volt felkelni, belefogni ebbe a küldetésbe, és elalvás előtt is gyakran volt ez az utolsó gondolata, de hogy kit kellene megkérdezni, arra még nem akadt ötlete.
Másnap ebédidejében Moszat hívta telefonon Katyt.
- Szia Cukorlány! Itt a favédő srác.
Meghökkent csend támadt egy pillanatig, majd egy elbűvölt nő meglepettségről árulkodó nevetése hallatszott ki a készülékből.
- Á, maga az megint? – vette fel a fonalat Katy.
- Fixen megvan!- mondta Moszat rögvest!
- Huh! Juh! Az jó! - vidámodott meg Katy.
A lányoknak, mivel iskolások voltak még, a szünidő egy valóságos örökkévalóságnak tűnt. Moszat és Katy színészkedve hangoztatták ezt, mintha irigyelnék. Kora este volt, de a kerti ösvényt még a nap sütötte. Moszat a nappali kanapéján ejtőzve feleségét karjai közt tartotta, mint egy játék mackót. Mindennél boldogabbnak érezte így magát.
- Akár az északi nyár. - dünnyögte Moszat apuka, s az arcát karjaiba font felesége arcához nyomta, és gyengéden megpuszilta. Magába szívta bőrének illatát. Soha senki sem sejti, hogy sokszor mennyire romantikus érzések rohanják le a szívét. Elragadtatása viszont egyszer sem vinné rá, hogy ezeket kimondja. A "fiúk nem sírnak" - vallotta mindig is -, ”és csak a halál előtti, utolsó előtti pillanatban kiáltanak segítségért”. Nem mintha így nevelték volna, de mert kedvenc regényeiben a férfi alakok kivétel nélkül szívósak, jól neveltek, önálló és elképesztően talpraesett példányai saját nemének, és legfeljebb csak befelé sírnak, könnyek nélkül, hogy a nők mindig biztonságban érezhessék magukat oldalán, ő is ekképpen próbált viselkedni. Egyébként, bár Moszat néha túlérzékenynek vette észre magát, úgy gondolt erre, hogy alapjában véve mindenki érzelmes, a kérdés csak az, hogy ki mennyit mutat belőle, mert van aki szégyenli, s vannak akik olyan nagyon nyíltak, hogy az már kész öngyilkosság.
Június végének közeledtével a nyaralás tervezése mind többször és többször került szóba a Molnár család társalgásainak témái közt. Ilyenkor a konyha és az étkező nagy terében, családi életük nagyszínpadán játszódtak a jelenetek. Ezeket a hosszúra nyúlt, a vasárnapi ebéd utáni, jóllakott, megült hangulatban kialakult vélemény nyilvánításokat, talán Moszat tartotta legfontosabbnak. Szentimentális baromnak érezte néha magát, de ha tekintetével egész családját befoghatta, mindig fene-jó, kuckós érzés kerítette hatalmába. ”Az enyéim – gondolta. Gondoskodni róluk, maga a boldogság - s tessék, máris ömlengek megint.” Hiába, fennkölt lesz azonnal, ha szívét elárasztja a szeretet. Másoknak esetleg nehezére eshet nagy szavakat mondani, ha az alkalom megkívánja, de Moszatnak sokkal inkább arra kellett általában figyelnie, hogy ne szálljon el, szavai ne legyenek túlzottan misztikusak.
- Gyerekek! Katy drágám! - üljetek csak vissza egy kicsit. Megbeszélhetnénk most, hogy mi legyen a nyaralással? Hm? Anyátok és én arra gondoltunk, hogy vagy Horvátországba megyünk, mint tavaly, csak egy másik részére, vagy a Bulgár tengerpartra. Másra idén nem futja, a tengerpartból pedig nem engedek.
Ez a nyíregyházi Molnár család, nem tudta megunni a tengert. A vízpart varázsa - legyen bármilyen - jelenti nekik az igazi felüdülést, s amióta először caplattak bele kéz a kézben a görög tengerbe, elhatározták: ezt a luxust ezentúl, ha törik, ha szakad, de kiharcolják a családnak. Ott Thessaloniki mellett először, olyan élmény volt, mint a szex. Felhőtlen örömtől csillogó szemmel, fülig érő vigyorral tekingettek egymásra, aztán meg a görbülő horizontra, mely megragadja a képzeletet, s közben a lábuknak nekinyomuló hullámok habjainak pezsgő kavargását figyelték körülöttük. Első találkozás a nyughatatlan nagy vízzel, andalító nyomot hagyott bennük, főleg Moszatban. Egész nap, hosszú órákig képes volt nézni a homokra futó hullámok lüktetését, és egy óraszerkezet ketyegéséhez hasonlítható szabályossággal ismétlődő lögybölésük hangját. Ezek előtt a görögországi, parti ücsörgések előtt, ehhez fogtató nyugalmat nem tapasztalt soha. Katy is felettébb élvezte az ismerkedést a tengerparti tájjal, a tenger melletti nyaralás lehetőségeivel. Neki azonban kompletten az egész nyújtott felemelő érzést. Katynak legtöbbet az esti séták adtak, az elcsendesedett parton. A kikötői kis éttermekben kapható izgalmas ételek, a bámészkodó üldögélés, a tűnődő semmit tevés. Imádott napozni a több kilométer hosszú, homokos strandon, ahol nem zsúfolódik össze a ’nép’. Igazi szenvedéllyel szerették meg a tenger közelségét. Mennyi szórakozást, nagy pillanatot lehet már csak a látványában is találni. Az évszakok váltakozására vizének színe is mindig más tud lenni. Az éjszakai vihartól tajtékosan, csatakosan, barna nyűgös hullámokkal csapkodva a mólót. Vagy hajnalban, ha zöld felszínén kavargó párával lustán, kisimultan emelkedik és süllyed, s olyan akár az olaj. Érezték már arcukon az Északi-tenger jeges permetét is. Vize fémes-kéken csillogott, mielőtt szétrobbant a parti sziklákon.
Akkor sem tudták megutálni, amikor egyszer a szállodájuk előtti öböl vize egy hatalmas lavór mosogatóléhez hasonlóvá poshadt, a hetek óta alig mozduló légmozgás miatt. A mediterrán nyár kápráztató napsugarai felmelegítették az öböl vizét, s az oxigénhiány túl sok lett az érzékenyebb élőlényeknek. Moszat jól emlékezett rá mennyire nem fért a fejükbe, vajon miért nem menekültek el a halak fulladásuk elől? A nap végén mázsaszámra szedték zsákokba az elpusztult tengeri állatokat, de reggelre újra döglött halak kifehéredett hulláinak fűzére borította a fövenyt, s szagukat még tíz kilométerre az öblöt szegélyező hegyek karéján túl is érezni lehetett. Örök emlék lett ez a különös hangulatú nyaralás. Azokban a napokban jókat kirándultak a kopár hegyekbe, s ráakadtak néhány olyan helyre, ahonnan egészen kivételes kilátás nyílott erre az öbölre, és az azon túl elterülő nyílt víz széles hátára. Mindent körbe fogott. Partra futó hullámait, úgy tűnt egyenesen a Nap kelti, ami minden este nagy izzással merült el benne, drámai színeket rántva magával. Páratlan fényképeket készítettek, akárcsak az utazási irodák prospektusaiban. A magasból nem érződött, hogy büdös a víz, és a halott halakat sem lehetett kivenni. Megunhatatlanul szépnek látták onnan is, és eszükbe nem jutott az elmaradt úszás miatt bosszankodni. Attól kezdve, Katy és Moszat egy harmadiknak tekintette a tengert kettejük kapcsolatában. Évekkel később, az Ír partoknál a legpocsékabb esőben is kimentek sétálni. A szürke és a kék árnyalataiban gyönyörködhettek akkor. A horgászok örültek a frissítő esőnek, ami visszahozta a halak étvágyát, és így ők többet fogtak. Moszat elragadtatással figyelte mennyiben más felszerelésük a Szabadsághíd horgászainál látottól. Megtudta, hogy a tengeri halak szezonálisan, az év egy bizonyos szakában jönnek a part közelébe, s ezt tudnia kell jól annak, aki makrélát, tőröscsukát, durbincsot akar fogni. Teljesen azt érezte, hogy minden percét fel tudná idézni, ha tovább folytatná a merengést.
Ez is ”egy jó” – gondolta Moszat –, cigarettázva emlékeket mazsolázni és mindenféléket gondolni. Látszólag semmittevés csak.
Befejezték az evést. Katy leszedte az asztalt, s most már kényelmesen el lehetett könyökölni rajta. Moszat rágyújtott "a" cigarettájára. Ennél a szeánsznál a jó Katy minden alkalommal kissé ki is akadt. Örökösen a rászokás borzalmaival rémisztgette Moszatot, aki soha egyszer sem mondott semmit Katy Nosztredámuszi jóslataira, mert érezte, ez jó. Így legalább megteremtődött valamiféle egyensúly ezzel kapcsolatban.
Vasárnaponként ebéd után, még ritkábban a vacsorát követően is előfordult, hogy a családfő nagy élvezettel elszívott egy jóképű cigarettát, miközben az ide vonatkozó intelmeket – mintha csak a rádióban hallgatná - a benne rejtőző, több mint valós veszélyekről is megkapta.
Talán két évvel ez előtt történt. Egyik hétköznap este, hogy Moszat papa, a három lány legnagyobb meglepetésére, a desszertet meg sem várva felállt az asztaltól, odament a fogason lógó kabátjához és zsebéből egy csomag, füstszűrő nélküli Camel-t és egy amolyan, ma már régiségnek számító, zsebben hordható, fémből készült, szelence hamutartót vitt oda, s nagy kényelmesen lepakolta maga elé a leszedett asztalra. De, ami a családjának még ennél is megdöbbentőbb látvány volt, hogy a csomagból már hiányzottak szálak.
Katy keze a konyhaszekrény pultját törölve állt meg. Úgy maradt egy kicsit, majd színpadias lassúsággal leengedte maga mellé, s csak nézett a férjére hosszú percekig. A meglepetésből nehezen eszmélt. Hátával finoman neki is kellett, hogy dűljön a fiókos szekrénynek.
Moszat láthatóan nem kívánta különösebben megmagyarázni a dolgot. Sután szájába illesztett egy szál cigit és mielőtt a gyufát is meggyújtotta volna, egy öreg halász barátságos mosolyával a képén, a megfagyott Katyra, majd a két lányra emelte tekintetét. Kicsit mintha mosolygott is volna, de szájával a cigarettát szorítva ezt nem lehetett biztosan megállapítani.
- Apaa? - tört ki Lillykéből nyomban. Odaült az asztalhoz és közelről tanulmányozva bámulta édesapját. Kezébe vette, szagolgatta a felszerelést.
- Az a hülyeség! – vetette oda lázadó hangnemben véleményét Dolores is, a nagy lány. A fejét ingatva, laza fintorba rántotta arcát. Orrán kamaszos ráncok torlódtak fel, mintha egy taknyos kis utcakölyköt teremtene le, mert összekente a ruháját. A következő pillanatban aztán meg pajkosan kuncogni kezdett.
Katy, mielőtt megszólalt volna, szemeit résnyire összehúzta, mert mostanra látta már; sajna ez nem holmi béna tréfa. Halálos komolysággal, amint ez tőle várható volt, először is meg kellett, hogy kérdezze:
- Te, te ... mióta, vagy is, hogy-hogy dohányzol?
Arcán feldúlt kíváncsisággal várta a választ.
- Három szál óta. - válaszolta bujkáló jókedvvel Moszat, mert előre számított a kialakult helyzetre. Biztosan tudta: egy emberként fogják a magyarázatot követelni tőle. Meg is volt rá az elképzelése, miként fogja a ház női többsége jól felfújni a dolgot. Egyébként is, Katy élete során mindig, és mindenhez csak komolyan tudott hozzáállni, s hát ugye egyikőjük családjában sem találni dohányosokat.
Katy ekkorra belelendült mondókájába, és éppen elért ahhoz a részhez, amiben Moszat teljesen biztos volt, hogy el fog hangzani. Miszerint,"Ebben a házban nem lesz cigi füst, meg büdösödő hamus, mert ebben a házban - amit ő tart minden nap rendben, és tisztán - talán még soha senki sem gyújtott rá, úgyhogy..." És tényleg, ha jobban belegondolt, talán még egy nyamvadt hamusuk sincs.
- De! Cigiztek – vágta közbe a kicsi Lilly.
- Mi? – fordult kérdőn a lánya felé Katy. Gondolatmenetéből ki is zökkent egy pillanat alatt.
- Nehogy már apádat védd! – mondta. Mit tudod te milyen káros ez.
- Patya bácsi cigizett.
- Patya? – kérdezett vissza Katy, félreértve az egészet.
- Jaa, a buszsofőr? Ó, kislányom! Most nem ez a lényeg.
Moszatról meg is feledkeztek. A vita már felette állt.
- Tudjátok?! – folytatta Lilly, Doloreshez és Moszathoz intézve szavait.
- Akkor, mikor itt volt a fél suli. Az a sok pisis. Mikor Doloresék Kassára jártak színházba.
- Te jó ég! - szólalt meg erre hirtelen Moszat.
- Hat év eltelt. Hat éve költöztünk ide. - sopánkodott tűnődve, s közben olyan pillantást vetett kezében a csikkre, mint egy érdekes bogárra. Fájó szívvel oltotta be. Hamar elfogyott.
Amit Lilly említett tényleg régi történet már. Az a nap emlékezetes maradt Molnáréknak.
A városukba visszaérve elsőként mindig Dolorest tette le az iskolabusz. Az utolsó kassai út után Katy kitalálta, és a kellő pillanatban meg is győzte Fazekasnét, Dolores osztályfőnökét, engedje meg, hogy emlékezetesebbé tehesse mindenkinek ezt az utolsó kirándulást egy kis falatozásssal.
"Kérem jöjjenek be hozzánk egy jókedvű gofrizásra, már minden elő van készítve."
Fazekasné tanárnőt váratlanul érte az ötlet.
”Itt ez a sok gyerek. Nem sietni kellene inkább haza?” – gondolta magában elsőre, de ábrázata hirtelen elkomorodott, s habozva lesett körbe. Mimikája arról árulkodott, hogy legszívesebben leülne jól átgondolni.
”Mit van úgy befosva ez a nő?” – gondolta Katy a tanárnő válaszát várva. ”Csak nem sajnál a gyerkőcöktől egy kis zsúrt.”
Fazekasné összeszedte magát, és a buszsofőrre vetette tekintetét, mert rájött, hogy még Patya az, akit meg kell kérdezni a döntést illetően. Erre az iskolabusz sofőre, Patya bácsi félig kifordult a vezetőüléséből. Vállai, bajusza és szemöldöke egyetlen mozdulatban felhúzódott békés vonású arcán, de semmi válasz nem hagyta el a száját. Ezt mindenki azonnal úgy értette, hogy ez egy "miért ne?", vagy netán "felőlem...?" -szerű nézés volt. Szólni viszont továbbra sem szólt mellé semmit. Még véletlenül se akart ő lenni a ’büdös’, mert nem egyezik bele, s ezért gyorsan kijelentette: Nagyszerű ötlet!
- Úgy! Na végre! - rikkantotta fiatalosan Katy. Azt hittem már túszokat kell ejtenem, hogy meggyőzzem magukat.
Patya bá’ elfogadva a kialakult helyzetet, leállította hát buszának motorját, mire hátulról megkönnyebbült sóhajokat lehetett hallani, mert végre abba maradt az átkozott remegés. Nem kapták tovább az impulzust az ablakok üvegei, és az ülések háttámlája. Patya bácsi busza nem volt újnak mondható jármű. Persze, ahogy csak tudta és amennyire kötelezően elő van írva, karban is tartotta. Ám ennek a busznak a motorja olyan vergődéssel látta el feladatát ott a padlózat alatt, hogy onnan kiindulva sűrű frekvenciájú, átható remegés terjedt szét az egész utastérben, minden kiálló alkatrészen, az ülésektől kezdve a fogódzókig. Ha a kedves utas rámarkolt egy ilyen kapaszkodóra, az idegesítő rázkódás benne is folytatódott. Amíg úton volt a négy kerék és haladt a ”gépsas”, ez a mindenen végigterjedő rázás valahogy kioltódott, de a piros lámpáknál, vagy buszmegállóban várva előjött és undorító érzést keltett, ami az egyre erősödő hányinger felé halad. Ezt érezték a hátsók, ettől könnyebbültek meg a lurkók, de a sofőr bácsinak valószínűleg fogalma sem volt minderről. Nem is gondolta mennyire rossz a buszán utazni.
Patya kikapcsolta tehát a masszírozó funkciót és nyújtózkodva kászálódott ki guruló várótermének vezető fülkéjéből. A gyerkőcök is egymás után bukkantak elő az autóbuszból. A többség egyívású, negyedik B osztályos volt. Felsőbb évfolyamosak vegyesen, és csak néhányan jöttek. Köztük a nyolcadikos Molnár Dolores és barátnője Kira. Az előadások valójában kicsiknek szóltak. Nem volt még ez a lehetőség, mikor Doloresék voltak alsósok, ezért a felsőbb éveseket sem zárták ki. Jelentkezhettek a szabad helyekre. A hat kultúr kirándulás alatt nagyjából ki is alakult a kemény mag. Dolorest és Kirát természetesen nem a János Vitéz, és a Kis herceg színpadi változata érdekelte. Sokkal inkább a Szlovák ország nagyvárosának üzletsorai kínálta pezsgés. Általában beültek egy pizzériába, vagy cukrászdába és bár sört nem kaptak, marhára élvezték, hogy felnőttesen elszívnak egy-egy cigit az asztalnál, a lebukás legkisebb eshetősége nélkül, az előadás időtartama alatt, melyre szüleik fizették ki a bérletet. Az ismeretlen város kalandja, hogy nem tudták mi van a következő sarkon túl. Vonzotta őket a lógás vagánysága, és azé is, mikor hamutálat kértek asztalukra a felszolgálótól. A szlovák fiuk ellenben nem tetszettek nekik. Nem voltak túl helyesek. Mindig vásároltak apróságokat is. Hajráfot, bizsu fülbevalót, pénztárcát, ilyesmit. A szívükre hallgattak, és mivel soha nem derült ki a dolog zűrös része, mindez a javukra vált. Életrevalóbbak lettek, ”fasza” csajok.
Az alsós csapatot ezúttal Doloresék osztályfőnöke kísérte el. Doloresék még a buszon ülve megbeszélték Fazekasné tanárnővel a kérésüket. Mivel ez az utolsó alkalom – érveltek - engedje meg nekik, hogy kihagyják az előadást, és picit szétnézzenek a történelmi városban. Elég nagyok már, és magától értetődően nem mennek majd messzire. Ígérik, nem tévednek el. A tanárnő bevette a felelősség teljes dumát, és az utolsó alkalom indokát. Másfél órát kaptak, meg egy aggodalmas pillantást a többieket maga előtt terelő ’ofőtől’, mikor még egyszer a sétálóutca felé távolodó két lány után nézett. ”Vajon nem most követte-e el élete legnagyobb hibáját.”
A huszonhárom alsó osztályos gyerek jelentette a fő feladatot. Ha baj van, Fazekasné, a Jókai Mór Általános Iskola nyugdíj előtt álló pedagógusa, jómagán kívül Patya bácsi talpraesettségében bízhat csupán. A kölykök - miként a tanári szobában nevezik összefoglaló néven a tantermeket benépesítő nyersanyagot, mert kimeríthetetlen energiáik miatt valóságos ’sugárzó anyagok’ ebben a korban. Ők a megtestesült nyughatatlanság. Még bőven a játék megy. Mindent játszanak, még a leves kanalazását is a menzán, s főleg a fiuk esetében a játék csakis üvöltve jó, míg a lányok visítanak, érje őket öröm vagy bánat. Az egyedi ismertető sebhelyeik jó részét is ezekben az években hozzák össze.
Az osztály nem egyszerre fogta fel a jó hírt, hogy most egy kis kerti parti következik, de izgatottságuk már hatványozódott, és percek múlva a busznyi gyerek zajosan ömlött szét a ház és a busz körül. Leesett nekik: nem csak édességevés következik, hanem szabadfoglalkozás is. Patya bácsi túlkiabálva hangjukat, arról akart pár szót mondani a fiatalabbaknak, hogy hogyan kell viselkedni, ha idegen helyre megyünk vendégségbe. A fele nem figyelt rá, a másik fele, pedig a buszban nyomorgás miatt felgyülemlett mozgáshiányát máris elkezdte levezetni, nem beszélve azon kevesekről, akik csak ordítva tudnak megszólalni. Mivel az azt követő másodpercben - miután Patya bácsi szigorúra elmélyített hangján elmondta, amit fontosnak tartott - a ’csürhe’ ugyan ott folytatta, ahol abba hagyta, csak egy árnyalattal felszabadultan, inkább arrébb állt, el még az útjukból is a kis keringőbogaraknak. ”Hogy a fene vinné el az ilyen pulyákat!” Ezután Fazekasné táskás szemeihez intézte szavait. Azt szerette volna kérni a részéről, hogy ha megoldható lenne - kedves tanárnő -, másfél-két óra múltán induljanak majd el azért tovább. Ha egy mód van rá, ne húzódjon túlságosan el ez a kis batyus bál, vagy mi, mert ő is nagyon szeretne mielőbb a családjával lenni. Egyébként is örökké aggódnak az otthoniak miatta, ha úton van, és bár leszoktak ugyan róla, hogy a család minden egyes tagja naponta kétszázszor felhívja, nem felejtett-e el levegőt venni. Derék sofőrűknek ezen a fordulatosan kikerekített kijelentésén, aztán jót nevetett Fazekasné, és a szavát adta. Az iskola diákjai között állandó marhulás tárgya volt mind Patya bá’, mind Lupis bácsi, a portás. A lányok nagyon viccesnek találták a "buszos bácsit”, meg a portást barna köpenyével, de ebben ki is merült érdeklődésük a vén szikkadtak iránt. Annyi képtelen baromságot viszont, amiket a fiuk generációi hordtak össze évek alatt az iskola ’öreg rájáiról’, kiket a legnagyobb élvezet volt felmérgesíteni, más senki nem érdemelt ki. Az igazgató központi személye sem. Előle elbújtak a rosszak, kihúzták magukat a jók, ha arra jött a folyosón. A portás bácsi hátán azonban mindig volt egy-két pimasz cetli. Megesett, hogy miután utolsóként bezárta az Iskolát, hazafelé tolni kényszerült kerékpárját a kiadós májusi esőben, mert hogy-hogy nem, mind a két gumija kilukadt aznap.
A jókedvre hangolódás, amit Katy nyújtani kívánt ezzel a meghívás ötlettel, szemmel láthatóan nem igényelt különösebb rásegítést. A Jókai Mór Általános Iskola egy része szemmel láthatóan jól érezte magát Molnárék kertjében. A korosabb lánykák sétálgattak. Beletelepedtek a hintaágyba, Katy nénivel bájologtak, ahogy nevelték őket. A fiatalabb korosztály zsivaja beleveszett a felhőtlen azúr égbolt mélységébe. Rohangáltak, bújtak, másztak mindenfelé. Részükről minden ’oké’ volt. Egy kislány odaszaladt a fonott kerti székben pihegő Patya bácsihoz és megkérdezte tőle: ”Mit eszik a gyík? Hm?”
Patya bácsi erre megint csak felrántotta a szemöldökét.
- Hogy mi?
- Hogy a gyík mit eszik? – kérdezett vissza morogva. A kérdés megválaszolása helyett láthatóan az foglalkoztatta, hogy most ez hogy jön ide, és egyáltalán mi ütött ebbe a gyerökbe, hogy össze-vissza beszél. Éppen rátért volna a válaszra, de a lányka ezt nem várta meg. Odafutott a két barátnőjéhez, valamit röviden megtárgyaltak, aminek köze lehetett Patya bácsihoz, vagy a gyíkokhoz, mert a tanácskozás közben oda-oda pillantgattak.
”Mi az anyuk picsáját sutyorognak ezek rajtam?” – fűzte hozzá gondolatait a buszsofőr. Kopott farmerkabátját a nyári nap hevében is magán tartotta. Az ő gyerekei nem ilyenek voltak, az biztos. ”Mindig rendesen viselkedtek, és nem kérdeztek szamárságokat.” – jutott a bíztató megállapításra. Egyszerűen nem szerette a gyerekeket. Azt is elfeledte már, hogy valaha ő is az volt. Bamba és egy ügyű, az érdeklődés teljes hiányával.
Lillyke a konyhából leste, mi megy az udvarukon. Gondolta, hogy neki is be kell majd szállnia a buliba, segíteni az asztaloknál, de jobbnak látta itt megvárni, ha az anyja szól. A házba nem merészkedtek a pisisek. Az idősebb lánykák elhatárolódtak a felnőttektől és dedósoktól. Magazinokat nézegettek a hintaágyban. Katy megemlítette neki; miért nem megy ki hozzájuk. Ne bújjon el. Biztosan jól összebarátkoznának. Lilly elnézte őket, de mégsem érezte, hogy kíváncsi lenne rájuk. Ki tudja, lehet az ő hibája. Az otthona megszállt terület lett a másodperc tört része alatt - csak erre tudott gondolni -, meg arra hogy az idősebbek, még ha a saját anyja is, sokszor mennyire képtelen megérteni őt.
- Érdemes lenne mérni, hány perc múlva törik össze az első valami – mondta ki hangosan, sóhajjal kísérve.
Változatlanul a legnagyobb probléma az, hogy az emberek nagy része, mire serdülővé válik gyermeke, halálosan bele is fárad a nevelésébe, a családi robotba, az anyagi gondokba és már csak fásult baszogatásra futja tőle törődés címén. Egy kamasz lányt, vagy fiút, leginkább csak békén kell hagyni. Semmi más. Ott lenni neki, ha szüksége van ránk, ha összezavarodott, vagy akármi. Visszatörni önmegvalósítási próbálkozásainak hajtásait, primitív szigorral kezelni, ha problémás, egyszerű kegyetlenség. Űzött vaddá válik, és magányos lesz. Túl sok ilyen gyermekből lesz, még mind a mai napig félresiklott személyiségű felnőtt
Lillyke még csak tizenkét éves, de már nem szerette, ha a neve után oda tették a 'ke'-t. Nem bírja a 'pisisek' társaságát. Elhatárolódni szüleitől sosem fog, olyan anya akar majd lenni, mint Katy. Gondolataiban azonban igen, ő más. A fejében saját kis világa van. Vannak érzései, olyan gondolatai, amit nem érzi, hogy bárkinek is el akar mondani. Az édesanyjához mindig őszinte lesz, amíg él, de egyre többször érzi azt: időről-időre egyedül kell maradnia, bezárni a szobájának ajtaját kulcsra, hogy az ágyán fekve önmaga lehessen kicsit. Van, hogy felnőttet játszik, önálló döntéseket szeretne, mert úgy érzi, kész az életre. Ilyenkor csak a megértéssel párosuló türelem, és az idő múlása ér valamit.
Dolores az asztalok felállításával szenved. Katy pedig egyszerre csinál minden. Kutya kötelességének érzi, hogy folyamatosan szórakoztassa Fazekasnét.
Molnárné Katy, akit a környéken mindenki nagyon barátságosnak ismer, ezen a mozgalmas délutánon nem is sejti, mennyire közel került ahhoz, hogy jósága a tökéletes, már-már buddhai szintet megközelítő mértéket érjen el. Természetesen nem tartósan, sőt, inkább csak Fazekasné irányában.
Nincs mese, a két lánynak segédkeznie kellett a házigazdai teendőkben, s hát ez is önmagában véve feszültségekkel jár. Elcsattan egy kis odamondogatás, foghegyről, anya és idősebb lánya között, s ráadásul a vendégek előtt. A szégyen! Minden háziasszony rémálma.
Dolores alaposan megbántva érkezik vissza a kertből, és a konyhában ott találja Lillyt.
- Jaj! "Mit fognak szólni?" Papapapa! ”Így Arankám, úgy Arankám!” Mindjárt behányok! Anyának mindennél fontosabb a mások véleménye, hogy jó színben tűnjön fel ez előtt a magyarázós, vén kurva előtt. Lilly, nem tiplizünk le? - keres vigasztalást a kis hugánál Dolores.
- Hát menjünk. – válaszolja színtelenül Lilly – de abból mégnagyobb balhé lenne. Én megyek, bezárom a szobám. Még a végén bent találok egy kis is nyomit. Mit szólt be anyu?
- Hát, hogy terítésnél rosszul raktam a villát, mélyen tisztelt osztályfőnök asszonynak. És akkor, mi van! Tudok kultúráltan enni, de nem vagyok felszolgáló, és akkor azt mondja, hogy megtanította.
- Nem is mutatta soha, csak menőzik a banya előtt.
- Nagyon gáz most Mutt. Shit on her!
- Áh, hagyjuk. Egyszer úgy is elmennek. Én még ezeket kiviszem, te meg ha bezártál hozd a poharakat utánam. Legyünk túl rajta, és akkor anya is visszaváltozik.
- Én nem bírok el ennyi poharat! - kiáltotta vissza Doloresnek Lilly a lépcső tetejéről.
Dolores tele kézzel ügyeskedve kinyitotta magának a teraszajtó füstüvegét. Vastag gyerekzsivaj, és a kerti színek izzása szakadt érzékszerveire. Óvatosan kihátrált kezében a második rakás tányérral, evőeszközzel, meg szalvétával. Nem volt szabad keze, hát majd bezárja más! Tudta jól, az anyja őrülten allergiás erre, és rögtön szólni is fog, de ha harc, hát legyen harc! Beszúrt most ő is egyet. Egy légy máris bent zizegett. Remek! Ezzel egyenlített is. Katy halála a rovarok a lakásban, és a por. Őt ez soha sem tudná ennyire zavarni, és kész. A füvön felállított asztalok felé lépdelt. Az jutott akkor eszébe: Ő nem szeretne olyan lenni, mint az Anyja. Olyan tisztaságmániás, meg szigorú, de most először gondolt arra is, hogy esetleg anya sem volt mindig ilyen. Talán ahogy öregszünk, az hozza elő. Most, hogy jobban belegondolt, negyvenhat évesen könnyen meglehet; ezekkel a dolgokkal ő sem lesz másképp. ” Hm. Milyen fura. Tökre fontos dolgokra eszmélhetünk rá, akár a legváratlanabb pillanatokban is.
”Jó kis kánikula lett délutánra.”
Igazságtalan volt Katy Dolores-szel. Feszült volt végig, de nagyon leplezni akarta. A mosoly és kapkodó figyelem felváltva rángott az arcán. Faszán-lazán akarta csinálni, s nagyon igyekezett, hogy minden tökéletes legyen. A legapróbb külsőségre is kínosan ügyelt. A kotlós-háziasszonyok büszkeségét vágyta átélni majd a kapuban integetve a lenyűgözött Fazekasnénak, aki megviszi a hírt szerte a városban, hogy mikre képes Molnárné Katika, a szülői munkaközösség oszlopos tagja. Dolores csak túl akart lenni ezen az őrületes vendégségen, és a mesterkélt pucsításon Fazekasnénak. Kivitte amit kell, és legjobb tudása szerint megterített.
Ezalatt Lillyke újra a konyhában üldögélt, és a nővérét figyelte. Várta hogy bejöjjön, és hogy kell-e még egyebet segíteni. Igazán nem bánta, hogy beszakadt ide egy kis ’nyüzsi’, csak hát..., na! Szívesebben lenne most máshol. Mondjuk Párizs belvárosában. Egyszerűen nem érti, hogy anyáék, ha a bankszámlájukon három párizsi útra is elegendő pénzt tartanak, miért nem indulunk már is. Lehet valami ettől fontosabb?
A negyedik bé lányos osztály. Húsz lány van, melléjük nyolc fiú. Nagy az osztálylétszám. A srácok ezért eléggé összetartóak. Néha megesik, hogy nekimennek egymásnak, de azért együtt bandáznak. A lányság, ellenben állandóan átalakuló klikkekre oszlik a követhetetlen sértődések okán.
Van azonban kettő, fiatal koruk ellenére is nyilvánvalóan igaz-jó barátnő ebben az osztályban. Nem kíváncsiak senkire. Ők ketten úgy el vannak, akár a kismacskák. Maguknak valók, különcök. A néha fiús kalandokba is keveredő nyerő páros, az órai szünetekben a legtitkosabb felfedező utakra vállalkozik az iskola udvarán. Felfedezték már a legkisebb zugát is a sulinak. Volt, hogy kutyát bújtattak egy berendezett kartondobozban, az alagsorban. Tüzeskedésen is nem egyszer kapták már őket rajta a nevelők. Másik alkalommal, a tűzlétrán másztak fel a tornaterem palatetőjére, nem kis veszélybe sodorva ezzel magukat. Elmondásuk szerint a kövér mohapárnák vonzották őket. Valóságos kis boszorkák. Misztikus útjaik kifürkészhetetlenek.
A két jó barátnő egyike, a szőke, durvább vonású, vékony vértelen szájjal, mindenkin átlátó, szürkén halszemű; Szabó Beáta, aki valószínűleg nem lesz a legszebb lány, de egészen biztosan el fogja érni, mit magának akar majd az életben. Legalább is az emberek világában. A másik, a Bea mellől egy percre soha el nem maradó, hű társalkodónő: Malvinka. Egy igen excentrikus szépséggel megáldott, minden mozdulatában, megnyilvánulásában különc és cserfes kis cigánylányka. Ez a barna kis mazsola, Bea barátnőjének ajkain csüng. Úgy tud felnézni rá, babáját magához szorítva, mint az Istenére.
Beáta húsos, masszív alkatú. Nem csinos, ám ezt teljes biztonsággal megállapítani még nem lehet. Malvinnal egy idősek, de azt hihetnénk Malvinka jóval fiatalabb. Törékeny és visszahúzódó. Csuklójának, és bokájának feltűnő vékonysága mutatja; testének arányai később sem lesznek mások. Úgy tűnhet annak, ki őket látja, hogy Malvinka elveszett nővérét találta meg a határozott Beátában, akinek minduntalan akad valami jó ötlete.
Történt egyszer, hogy az iskolaudvar vadgesztenyefái alatt kialakított füves fa játszótéren, a kisházban rendezkedtek be a lányok babáikkal. Öltöztették, fésülgették, afféle papás-mamás történetekbe képzelték bele a Barbikat. A fiúk közül kettő, Zsombi és Balla Balázs észrevették ezt, és ők is odamentek, a lánykákat bosszantani támadt kedvük. Kivételesen - s mivel a kivétel is csupán azt erősíti, hogy általában nem ez a megszokott - , ezen a napon Bea és Malvin is a kis faház aljában matattak a többi babázós lánnyal. A nyughatatlan és hirtelen fejű Balla Balázs kicsórta az egyikük betakart Barbi babáját, s azt lehet mondani; konkrét szexuális bűncselekmény elkövetését gyakorolta rajta. Isten óvja a társadalmat Balázskától, ha majd felnőtt lesz, megerősödik és inni kezd.
A két srác, megfosztotta ruháitól a műanyag szőkeséget, és pucér testét, mint valami zsákmányt a homokozóba telepedve groteszk testtartásokba erőszakolták. Ahogyan a pszihológusok mondják: ”Minden történet a gyermekkorban kezdődik.” A kicsi Fanni persze megrémült, és keresni kezdte a babáját, ám Balázsék nem is nagyon dugdosták előle, direkt mutogatták, mit műveltek kis kedvencével. Fanni hisztit kapott. A ruháját tépve támadt Balázskára, de Balázskába ilyen rövid élete alatt is szorult már annyi szemétség, hogy nem adta vissza a babát Fanninak. Sőt! Új ötlettől vezérelve a tehetetlen, dühös Fanninak is meg akarta nézni a fenekét, vagy valami affélét ott. Fannikából, egy eddig lappangó életösztön által vezérelt, mega-éles visítás tört elő. Az udvaron felügyelő tanárok valamikképpen mégsem figyeltek fel erre. Eközben Fanni visszaszaladt és bebújt meggyalázott játék babájával a kis faházba. Balázska, mint valami veszett malac utána. Az ott megbúvó lánykák Barbijukat menteni próbálva szétrebbentek a szélrózsa minden irányába. Reginácska, például annyira megrémült, hogy még a kedvenc babáját is hátrahagyva menekült visongva. Az ekkorra totál beindult Balázska Fannival dulakodni kezdett a mászóka kisház homokkal felszórt rejtekén. Ekkorra már - Jézusnak hála -, újra képessé váltak a felelős tanárok feladatuk ellátására, s rengő hájjal rohannak a kisház felé. Baj nem lett végül. Fannin rajta maradt a ruha, mindössze jó koszos lett. Pityeregett halkan, de látszott rajta, hogy inkább dühös. Balázs nem volt hajlandó válaszolni egyetlen kérdésre sem. Lehajtott fejjel hümmögött. A nevelők a többi lurkótól kérdezték, hogy ”mi volt”, ”miccsinált Bali”? Mondják el! Beátának szegezték a kérdést, mert a többiek mind azt hajtogatták, hogy ”Beja látta”. Bea csak annyit válaszol, hogy semmi. ”Semmi nem történt.” Erre a pedagógusok hátulról próbálták megközelíteni az igazságot, mint ahogy a fodrász jön egyre közelebb. Kérdezték tehát Beát, hogy a Balázs megverte Fannyt? "Igen? Megverte? Mondjad!" – próbálták szájába adni a szavakat, de Bea megunta, hogy a büdös szájú sertésnő, Irénke öt centiméterről az arcába beszél, aki igazából a konyhán van, csak mert Margóval jóban van, már néha a gyerekek dolgába is beleszól. Most például a bíró szerepét vállalta magára. Nyolc általánossal, ami ráadásul negyven évvel ez előtt volt esedékes. Szóval, Bea lány elmondta, hogy a babával kezdődött az egész, és hogy azt nem tudja a Balázs most meg akarta-e verni, vagy csak meg akarta fogdosni a Fannit. Fanni szerint Balázs ”a szájába vert”, és még mutat két helyet, ahol fáj. Erre Beácska váratlanul megszólal, és a következő véleményt nyilvánítja, a Fanni sérüléseit vizsgáló Margó néninek.
- A fiuk máshogy játszanak, mint a lányok. A fiuk mindig csiklandozni akarnak. A lányok többet beszélgetnek, de az nem annyira érdekes.
Margó néni, persze nem tulajdonított sok figyelmet a Bea által elmondottaknak. Fannit megvigasztalta valami édességgel, Balázst pedig bevágta a vécébe, a hugyos sarokba.
Ha úgy vesszük, akkor nemi erőszak kísérlete, és egy koncepciós per esett meg aznap az Iskolában, gyorsított eljárás keretein belül. Mi lenne, ha valamely anyuka kérdésére ezt elmondaná valamely gyerek, amikor délután beül az autóba, és az anyukája megkérdezi; Na kicsim, mi volt ma a Suliban?
Bea tud bánni az emberekkel. Nem fél megszólítani egy felnőttet. Ennek ellenére annak örül a legjobban, ha a kis Malvinnal ketten foghatnak bele valamibe. Ha akció van, Bea tervei alapján mennek a dolgok, és ha Beáta kitalált bármit, nehezen viseli, ha nem az ő akarata érvényesül végül.
Bea tervez, Isten végez, tartja a mondás, ám az ember a csodánál is többre képes, ha megrendíthetetlenül hisz önönmagában. Kikezdhetetlen elszántsággal és vas akarattal indul meg céljai felé.
A pletykás tanári kar is kiszúrta már összeszokott párosuk. Járatták is a nyelvüket rajtuk, de az ilyen vén csoroszlyákat inkább érdekli az; ki az anyja, mekkora a házuk, cigány-e vagy zsidó a család. Malvin és Bea ebből semmit nem vettek észre. Fantáziájukat jórészt az kötötte le, hogy hol lehet jó agyagot ásni, hogy milyen színű legyen a cica a rajzon, a nagyi ad-e pénzt fagyira, és hogy mikor lesz szünet a suliban, ahol ők egyébként prímán elvannak. Hagyják csak békén őket, ennyi elég. Kicsengetés után, a szünet kezdetekor már indultak is, ott folytatva különc szórakozásaikat, ahol azt abba hagyták, és bár osztálytársak voltak, nem ültek egymás mellett. Nem kétséges, hogy mennyire élvezték volna egy padban, de azt is könnyű ugyanakkor megjósolni, hogy oly nagyon el tudnának merülni kedvenc témáikba, hogy egy véget nem érő, egész álló napos pofázássá válna számukra az iskolába járás. Ezért anélkül próbált erre Fazekasné Végső Aranka osztályfőnökük odafigyelni, hogy ők ezt megérezték volna. Kicsik voltak még, alsósok. Maguktól sohasem kérték volna, hogy együtt ülhessenek. Megszokták, hogy így van, nem volt gond.
Dolores és osztályfőnöke kiszorultak az asztal sarkához és a negyedik évfolyamos diák teendőit tárgyalták, a tanévből még hátralévő másfél hónap tükrében. Katy gofrija mindenkinek nagyon ízlett. Ez a kicsik ruháján jó látszott, de bizony végül kevésnek bizonyult. Patya Bácsi is elmajszolt kínjában egy vanília pudingosat, ám rögvest hozzá is tette; nem rajong már az efféle ’lekvárokért’. Ő, a maga részéről, egy zsírtól csillogó karajt, jó fokhagymáson, mindennél többre értékel. Leült ő is az asztalhoz, a negyedikesek közé. Nem akarta megsérteni a háziakat, hiszen őneki is terítettek. Élt benne még halványan a remény, hogy ez a kritikus tömege a duracell nyusziknak és kis tündéreknek, arra a tíz percre, amíg az étel a szájukban lesz, elcsendesedik majdan, megülnek kicsit. A gyerekek megcáfolták a tudomány álláspontját. Simán ették, kenték a ruhájukra, tömték magukba a gofrikat, anélkül, hogy ez egy leheletnyit is korlátozta volna őket a tele szájjal való kajabálásban, és a soha nem szűnő fészkelődésben. A Patya Bácsi mellett jobbra ülő Fisher Józsika az orrán nevette ki, amit összerágott. Jutott belőle Patya buszsofőr nadrágjára is. Ezen aztán az összes többi gyerek is újult erővel röhögni kezdett, amiből Patya úr leszűrte, hogy itt nem lesz csend, de azért nagyon köszönte, hogy itt lehetett, nem is említve azt, hogy már rég hűvös otthonában fekhetne, kedvenc tévéje előtt, bekajálva, ahol a legnagyobb zaj mindössze a falióra ketyegése.
Ekkorra Bea és Malvinka már régen a gofrijukból meghagyott darabbal tartottak a szerszámos fészer mellett felfedezett hangyaboly felé. Beáta be akart lógni a házba, amíg a felnőttek a kávéjukat iszák, amit Lilly hozott ki.
Lilly gyorsan visszasietett a házba, és továbbra is ott maradt a hűvös konyhában. Dolores tüntetőleg bezárkózott a szobájába barátnőjével, és különben sem volt nyugta, amíg ”ez” le nem ment. Egyúttal biztosan megfogadta, véletlenül sem fog abba a hibába esni, hogy gyerekzsúrt rendez az ismerős gyerekeknek. Legalábbis a saját házában semmiképp. Lilly kibontott még egy kólát, és visszaült az étkezőbe. Ekkor lett figyelmes a két leányra.
Szemmel láthatóan sunyúltak. A nyitott teraszajtó felé bóklásztak a tökéletes céltalanság látszatát keltve. Beácska néha oda súgott azért valamit barátnőjének, és Malvint figyelve könnyen rájöhetett akárki, mikor mit hallhatott, mert butuskán rögtön abba az irányba nézett. Jól haladtak a somfordálással, és feltűnés nélkül. Befelé pillantgattak a nyitott ajtón. Nem láthatták Lillyt a bazi nagy hűtőtől.
”Lopni akarnak, vagy mi? Ezt nem hiszem el! A kis piszkok!” – morfondírozott magában, de azért mulatatta is a pimaszságuk. Belevalóságról árulkodott.
”Na, ezt mindenképp bevárom. Lesz ebből olyan sztori!” – gondolta felspannolva -, de különösebben várnia sem kellett, a két fejecske már meg is jelent a teraszajtó napsütéssel teli nyílásában. Lilly még várt. Sutyorgást lehetett hallani. Lilly kilesett a hűtő mellett, és két kimeredt szemmel figyelő kiscsajt látott álldogálni az ebédlőjükben. Látszólag még a szívverésüket is visszafojtották, miközben macska léptekkel, kétfelé indultak a lakásban. Lilly visszahúzódott. Mosolyognia kellett. Most azon gondolkodott, mikor rontson rájuk, mikor lenne a legjobb.
Beáta nekibátorodva elindult fel az emeletre, miközben a két lány egyetlen szót sem szólt. Malvin megállt egy riadt pillanatra, s Bea után nézett. Még mindig halál óvatosan, az ebédlőasztalt megkerülve a konyhába tartott, egyenesen a hűtő felé. Lilly odatámaszkodott a konyhaszekrény pultjához, és úgy várta a kislányt. Malvin nem vette mindjárt észre, de aztán jól megijedt.
- Mit kerestek ti itt? – vágta hozzá Lilly
Malvin hátra lépett kettőt. Beleütközött a székbe, de nem fordult meg. Lilly megfogta a karját, mire Malvin kiszakította magát és kifutott a kertbe. Rögtön utána Bea barátnője is, aki közben előkerült az elmeletről, s szinte lerepült a lépcsősoron.
- Tűnjetek innen. Ide nem lehet bejönni – kiáltotta utánuk, de egyáltalán nem volt dühös rájuk.
Visszatérve a jelenbe, Katy kicsit sem találta viccesnek a tényt, hogy Moszat egy káros szenvedélyt akar magáévá tenni. És mivel nem lett éppen jó kedve a mai estétől, megbántva kezdte érezni magát, mert Moszat még gúnyolódik is döbbenetén és azon, hogy ő aggódik érte. Katy ismét bele akart kezdeni a mondanivalójába, azokba a mondatokba, amik már ott voltak a fejében összetorlódva, de aztán a megbántott feleségek mindennapi keserűségével a szívében, inkább csak hallgatott. Mereven nézte a földet maga előtt, hajtott egyet a kezében tartott konyharuhán, és visszafordult a csapokat letörölni. Mozdulatai a törlővel, már nem a takarításról szóltak. Mindent elárultak a benne dúló lélekviharról. Moszat ezt látva rájött, mennyire szereti a felségét. Felállt az asztaltól miután eloltotta a meggyújtott cigit, és odalépett Katy háta mögé. Gyengéden meg szerette volna fordítani, de Katy lerázta kezeit, és háttal állva maradt. Moszat már az asztalnál ülve is látta Katyn, hogy nagyon meg fog sértődni. Nem is megsértődés ez. Az csak cirkusz. Katy őt félti, és a boldog családot. Moszat biztos volt benne, Katy nyomban elképzelte, és szinte már maga előtt látta a röntgenfelvételeket. Saját magát, ahogyan a kórterem előtti műanyag székek egyikén ücsörögve vár. Nyilvánvaló túlzás volt azért részéről, hogy mindjárt a legrosszabbra gondolt, de érezte azt is, hogy Katy minden gondolata ők hárman. Annak a gondolatára is, hogy a családjukban esetleg bármi komoly baj történik, megremegett a lába a rá törő rettenettől. Katy élete kis családja nélkül, a halálnál is rosszabb lenne. Nagyobb boldogságot el sem tudott képzelni, mint amit ez az otthon adhat neki. Egy pillanatig komolyan megharagudott, de most már inkább szomorú volt, és azért nem fordult Moszat felé, mert érezte, hogy mindjárt kibuggyan belőle a sírás. Persze megpróbálta visszafojtani. Moszat gyerekesen viselkedett. Nem tartotta tiszteletben az érzéseit. Egy szerető családanya igen is mindig aggódni fog mindenért, és minden eshetőségre gondolnia kell, mert az ő életét semmi sem teheti boldogabbá, mint egy kedves otthon, és a legszeretetreméltóbb férfi és társ, akinek vonzereje a lényéből áradó biztonságban, és tekintetének bíztató melegség rejlik.
- Két hete, pénteken - szólalt meg Moszat - a Bogáti kúriában, az erdésztársaság díszvacsoráján, mellettem ült egy erdőmérnök. Rimaszombatról, Szlovákiából jött. Pompás szlovák akcentussal, ugyanakkor hibátlan magyarsággal beszélt. Remekül elbeszélgettünk, meséltem is neked, ha emlékszel.
Katy még mindig nem fordult meg. A szemeit törölgette.
- Nála láttam ilyen cigarettát. Az elején megkérdezte, hogy dohányzom-e, és hogy zavar-e vele, ha itt rágyújt. Nos, soha ez előtt eszembe nem jutott még, hogy elszívjak egy cigarettát, de Lucat elnézve kedvem támadt nekem is szívni-fújni azt az aromás, selymesen sűrű füstöt. Jó kis élvezetnek, igazán finomnak tűnt az a füst. Az az ember enni is úgy tudott, mintha nem is szarvas sztéket rágna, hanem valami földöntúli finomságot. Igen elmélyült fejet vágott evés közben, s réveteg tekintettel, végtelen nyugalommal fogyasztotta el az ételt. Nem olyan akkurátuskodás volt ez tőle, mint ahogyan azt némely felvágós kis hivatalnoktól láthatjuk. Elmondta, hogy az ő számára - és tulajdonképpen ez mindenkinek meg kellene fontolnia - az étkezés nyugalma szent, és hogy ezzel nagyban hozzá járulhatunk gyomrunk egészségének megőrzéséhez. Beszélgettünk, ő kiment a vécére, én meg szórakozottan kezembe vettem a csomag cigarettáját az asztalról. Forgattam a kezemben, tetszett, hogy nincs rajta füstszűrő. Kalandorok cigarettája, gondoltam. Megszagoltam, és valami irtó kellemesnek éreztem a dohány illatát. Való igaz, még sosem nézegettem, szagolgattam a különféle cigarettákat, de ezt minden tekintetben nagyon különleges találtam. Amíg Marian vissza nem tért asztalunkhoz, többször is meg kellett még szaglásznom a puha papírcsomag cigaretta jó szagát. Az asztalunkhoz visszatérve, azonnal észrevette az érdeklődésemet, és biztosított róla, hogy – szerinte - ez a világ legjobb dohányáruja, és azt mondta, amíg először meg nem próbált egy dobozzal nem is gondolta volna, hogy dohány és dohány között ég és föld terülhet el. Ezeket hallva igazán még neked is kedved támadt volna hozzá, át is villant bennem az ötlet, hogy kérek egyet Mariantól, és megízlelem. Tudod nagyon jól rólam, mennyire rajongok a stílusos, kifinomult dolgokért.
Katy erre megfordult és sötétbarna szemeinek szerelmes, odaadó pillantását az ő Moszatjának tekintetébe mélyesztette. Katy csillogó szemei mohón keresték Moszatéban a vigaszt mindenre. Moszatot szorítva remegő öleléssel, őseitől kapott büszkeségének sugallatára legyőzte ijedtségét. A végtelenül megindult Moszat karjainak eleven melegsége megnyugtatta. Szavak nélkül tudatta vele, hogy a végsőkig kitart mellette. Most már biztosan tudta Katy, hogy az ő Moszatja semmi esetre sem szokna rá a dohányzásra, ha ezzel ilyen fájdalmat okozna vele neki – rándult meg ernyedt teste erre a mérföldkőszerű megállapítására – és, hogy javíthatatlan romantikus férje az igaz ösvényen folytatja ez után is jövő előre vetítését. Soha, de soha nem szívna el több akármit se, ha ezzel kicsit is szomorúvá tenné Katyt, társát, feleségét, gyermekei anyját. Még ha csak egy percre is. Moszat most már tudta; ez a fészek a Minden. Forrása emberi boldogságának, mely csak egy megfoghatatlan érzelem ugyan, de a vegytiszta szeretet forrása is, mely nélkül emberi lélek nem maradhat sértetlen a sors forgószelében kavarogva. Ha bármi történne ezzel a kötelékkel, többé nem heverné ki a fájdalmat, a gyilkos magány rátelepedését hátralévő napjaira. Teljesen elpusztulna oda bent, mint ahogy ez vele már megtörtént egyszer némileg, négy évvel ez előtt.
A házaspár, még hosszú percekig így maradt, gyógyító ölelésben találva ismét egymásra.
Július közepe volt. Aszályos forróság köszöntött a Kárpát medencére. A Molnár család, nyári vakációban eltöltött két hete, az év legjobb élményévé sikerült. Dolores is elégedett volt, mert idén Arni, az új fiúja is velük tarthatott, de csak azért, mert Dolores töredelmesen betartotta ígéretét, hogy nem hozzák kellemetlen szituációba a Molnár szülőket, és úgy is lett. Kicsit sem kellett aggódni miattuk. Nem szöktek ki bulizni a helyi diszkókba, vagy ilyesmi.
Moszat nem szerette az új fiúkat. Nehéz ezt szavakba önteni, de minden apa, akinek lánya van, igen-igen kritikusan fogadja a váltakozó fiúkat. Minden újabbal kapcsolatban arra tudott csak gondolni, hogy végül melyiket kell majd a családba fogadnia, és nagyon reménykedett, hogy lánya tisztességes ’fajzatot’ választ majd, nem pedig egy madárijesztőt, ám ezen csak egy röpke pillanatig rágódott. Most például ebben a Arnoldban semmi kivetni valót nem talált. Kicsit talán túl sok az önbizalma – gondolta róla - , de ezzel neki nem kell törődnie. A családfőként neki járó tisztelet kérdése első pillanattól magától értetődőnek tűnt Arni részéről. Ej! - gondolta magában még annak idején, mikor Dolores szerelmi életét szemlélve szíve szerint egy kis szigorúsággal kezelte volna a témát - ez is csak egy fiú. Mind egyformák, na de legalább jól fest Dolly mellett. Ez volt a rövid summázata magában mikor Arnit nyilvánosságra hozta Dolores. Hm. Fülig szerelmes ez a lány, ilyennek még nem is láttam egyszer sem - nyugtázta a látottakat mikor egy szeptemberi délután először találkozott a sráccal. Dolores akkor behívta a házba, miután már jelentőségteljesen közölte, hogy két egész hete együtt járnak. Irigylésre méltó látvány volt, ahogy mindannyian ott hangoskodtak a tágas konyhában, ami inkább volt az egyszerű boldogságban és kölcsönös megbecsüléssel kibélelt életkéjük legjellemzőbb színtere, mit bármi más. A lányuk tudta, hogy számíthat a megértésükre.
Lilly ezekben az időkben kezdődően állította szembe a szülőket a serdülőkor kihívásával. A gyereknevelés legnehezebb, utolsó megmérettetésével.
Katy lélekben felkészült már a sminkelés, és a merész ruhák megjelenésére kislányánál. Tudta, mindennél fontosabbnak érzik ilyenkor ezek a kis tündérek, hogy nagylányok benyomását keltsék. A legnehezebbnek, mégsem ez bizonyult. A kis ”Lublu”, ahogyan anyja eddig szólította, nem szerette ezt már. Kifejezetten utálta, ha gügyög neki.
Katy persze nem bírta megérteni, hová ez a sietség, miért ilyen sürgős, hogy felnőjön. A felelősséggel teli felnőttkor kicsit kiábrándító is, ráadásul ez az időszak tart a legtovább. Az emberi egyedfejlődés szakaszai közül ez leghosszabb. Lehet még része eleget rúzsozásban, a pörgős mindennapokban. Ezekbe a fogszorított napokba Katynak bele kellett szoknia.
Vége lett a nyárnak, Katy szinte megrémült a felismeréstől, hogy milyen rövidnek tűnt számára, az egyes napok, hetek néha olyan lassan tudtak eltelni, de az évek megfoghatatlan gyorsasággal röpültek, és attól félt, hogy ez egyre inkább így lesz ahogy öregszik. Lilly nyüzsgése megállíthatatlannak tűnt, és ő az élet igazi királynőjének. Egyre több barátja lett. Hosszú telefonbeszélgetéseket folytatott osztálytársnőivel, mialatt Katy csodálkozva hallgatta, milyen határozott elképzeléssel beszélik meg a ruha átalakításokat, valamiféle kiegészítők vásárlásának részleteit, vagy az interneten fellelhető infókkal kapcsolatosakat. A barátnők látogatásai megszaporodtak, de ki nem dugták volna az orrukat a kis hölgyek Lilly szobájából. Csupán cinkos nevetésük hallatszott ki. A tévé előtt ülve Katy sokszor felkapta a fejét a felső szoba felé, olyan göndöröket tudtak kacagni a tinédzserek odafent, és mintha egy csöpp bujaság is érezhető lett volna most már ezeken a nevetéseken. Katy le merte fogadni, hogy amikor ilyesmit érzett, a lánykák fiukkal kapcsolatos dolgokon nevetnek. Szigorúan szaladt össze a szemöldöke, és hajlamos volt szinte azonnal pánikba esni, és anyai szívben megfoganó rémeket látni. Katyt kivételes képzelőerővel és élénk fantáziával ajándékozták meg szülei, és sokszor erőltette magát arra, hogy nem kellene azonnal ilyenekre gondolnia. Ami azt illeti, élénk belső életet élt. Szorgos mindennapjain sem félt átadni magát a tűnődésnek. Még egy anyának is nehéz együtt éreznie a legszebb kor kavargó érzéseivel, melyek a legszebb tavaszt ébresztik kislánya csodálatos szenvedéllyel változásnak indult érzés és gondolatvilágában.
Az önmagáért való rajongás, az emelkedett emberi érzések első hullámainak hatása ez, egy természetes drog. Az emberi lélek kiteljesedésének alig türtőztethető, sürgetőn, és soha többé ilyen tisztán és ennyire sodrón ránk nem törő hívása. A józan ész parancsának, küzdelmeink velejárójaként becsúszó, későbbi bűneinknek keserű utóízétől mentes öntudatra ébredés, melynek kiváltója nem más, mint az élet élésének tudatosulása. A földi élet körös-körül határtalan szépségére, izgalmaira, sokszínűségére rácsodálkozó, a megszületett ember robbanásszerűen megtágult tudatának élménye ez, saját történetének folyását szemlélve. Lilly, aki eddig csak nézte, mit maga előtt látott, evett, ha éhes volt, és anélkül aludt el esténként, hogy az éjszaka és a nappalok váltakozásának miértjére is gondolt volna, most mintha valami összefüggéstelen álomból ébredt volna nyaralásuk egy reggelén. A fürdőszobai tükörben olyan másnak látta a testét, amint ott állt, szemben azzal, aki ő, egy test és egy érzésektől hajtott lélek együttese. Szobájuk ablakban álldogálva az odalent elhaladó embereket már nem ”felnőtteknek” fogta fel. A gyerekek iránt, kikkel otthon egy utcában játszottak, civakodtak, és kergették egymást, most egyszeriben olthatatlan kíváncsiság fogta el. Vágyott rá, hogy jobban szemügyre vehesse arcukat, és ezen a reggelen egészen máshogy gondolt rá, hogy vannak fiúk, és hogy ő lány. Ám, hogy ez mennyi megfejtésre váró titkot, és mennyi feltoluló kérdést töltött elméjébe, alig sejtette. A mellkasában dobogó szív, hirtelen úgy beindult odabent, hogy zihálni kezdett, és valami fájáshoz hasonlító, de mégis jó izgalom borította el oda bent. Leginkább ahhoz tudta volna hasonlítani, mintha egy szétrobbanó fiola forró tartalma ömlene szét, hogy egészen úgy érezte ő, az új ő, most már másvalaki kezd lenni. Bizonytalan várakozással telt meg a lelke, mert arra gondolt, hogy hová vezet ez, ez az elkezdődött változás, a hívogató kíváncsiság, mely befészkelte magát gondolataiba. Napról napra, egyre érdekesebbnek tűnt a jövő, mindaz, amit még nem tudhat előre. Legszívesebben rohanna eléje mindannak, amit sejteni lehet, hogy ez a még éppen csak elkezdődött történet, ez a megszületett lehetőség már most magában rejt mindent, ami még rá vár, amivel ő maga válik majd eggyé. A következő éjjel álmában kiemelkedett ágyából, és könnyed akarattal röpült a tengerparti kis városka felett. A háztetők egyre kisebbek lettek, míg végül az utcák is összekavarodtak, de ami a legfurcsább volt, nem félt, nem volt semmi rossz érzése, csak a levegő süvítő hűvössége, amelyet mintha most először érzett volna ilyennek. Szinte megvonaglott a holdfényben kéken megcsillanó hullámok partra érő vonalainak lebilincselő látványától a magasban, amint a feketébbnél is fekete nyílt tenger felől érkezve, valamilyen erőnek engedelmeskedve, titokzatos, de határozott ritmusban csúsztak ki a homokra, és úgy látta, mintha meg akarnának kapaszkodni a parton, majd mégis visszafolynak a tengerbe, ahová tartoznak, amiből születnek. ”De miért, és mi óta van ez így?” A majdnem teliholdas éjszakán, a nyughatatlan, örök szél fújt a tengerről, és Lilly alvó pólóját rásimította nyurga testére. Leereszkedett a partra, de nem is akarta. Meztelen talpával érezte a nyirkos fövenyt, és most már tudta: az életben minden összefügg mindennel. Ebben az álmában szabad lehetett, és mindent olyan szépnek látott, amilyen valójában. A családi délutánok képei ködlöttek fel, és rájött, kicsi korában csak a szülőkkel törődött, csak őket látta, figyelte. Szedték ugyan a sok csigaházat, de azokat mind mamája mutatta neki a part homokjában. A napernyő árnyékában, szülei és a módszeresen napozó nővérének közelében nem is jutott el hozzá, mind ez így összefüggéseiben. Olyasmi, hogy a tenger öböl feketesége mögött iszonyatos távolságokban, végeérhetetlenül ott nyújtózik, lüktet világuk, a hely ahol mindez megtörténik. Arra, hogy álmában hogyan került haza, nem emlékezett. Mikor felébredt, a napos reggelen kábítóan tisztának találta a felhőtlen égbolt kékjét. Kipattant az ágyából, és sokáig bámult ki az ablakon. A szemközti házban - mint minden reggel - az erkélyláda muskátlijait locsolgatta, földjüket lazította egy asszony, a háztartásbeli feleségek birka nyugalmával arcán. Ilyen nem akart lenni. Háziasszony nem. Szenvedélye kizárja ezt a tespedt életmódot. Lilly mindenre tisztán vissza tudott emlékezni különös álmából. Teljesen úgy érezte, mert ez az álom annyira megfogható élményeket nyújtott neki, hogy elbizonytalanodva arra gondolt: talán nem is volt álom, de a következő pillanatban meg is nyugodott, mert mégis csak álomnak kellett lennie, hiszen a repülés, pláne olyan magason, csak a mesékben szokott megtörténni, s valószínűleg ő is onnan szedhette mindezt. Igen, egy valahol hallott, vagy olvasott mesébe álmodta bele magát.
