K-val már korán elhúztunk Nyékládházára, a legnagyobb bányató partjára. Pancsolni, marhulni, hasat süttetni. Másfél óra az út oda, mialatt az a kevéske zsír is kicsapódott belőlünk az autó ülésére a rekkenő napmelegtől. K torka valahol valamitől megfájúlt a napokban, ezért a klímára úgy kellett gondolnunk, mintha nem is létezne. Odaértünk, letelepedtünk. Belerohantam a vízbe úszni, s mire kijöttem már "Mordor" fellegei készülődtek a láthatáron. Mi tagadás, impozáns látványt nyújtott. Készítettünk vagy ötven képet a felhőkről, aztán gyékényeinken jólesőn elhasalva vártuk, hogy essen, s közben a tó másik, távoli partján figyeltük a daruk és már bányászgépek előadását. Láttunk sirályt és kishalakat is, akik egész a part széléig kijöttek a hullámok fodra alatt. Komolyan megharagudtam K-ra, hogy nem bírt hagyni egy morzsát a számukra a szedvicséből. Felajánlotta, hogy máris megy, és hoz nekik hétmagvas rozskenyeret a közeli Tesco-ból, de én leintettem;
- Hagyd, már úgy sem teheted jóvá. Talán meglesznek nélküle.
Hazafelé már csendesebbek voltunk. K belázasodva kerülgette a litván kamionokat, miközben egy csárda után ácsingózott, ahol bezabálhatnánk. Én azonban a Nyugati-csatornánál akartam megállni még kicsit, így aztán egyenesen mentünk inkább haza, - végig napsütésben persze - mintha csak a szüleink parancsoltak volna ránk.
Ez legalább nem volt egy elvesztegetett nap.
