Kaptam ma egy drótból készült krokit. Engem ábrázol zsebre dugott kézzel. A tévé tetején tartom. A szobámban örökké be van húzva a szalmasárga sötétítő, és ez a háttér nagyon megfelelő a fekete sziluettnek. Igen jó érzés ránéznem. Egy jó hangulatú napra, egy tehetséges szobrászművészre, és egy barátságra fog emlékeztetni már mindig. A dróttal krokizás, egy mozdulat felvázolása néhány lendületes vonallal, s mindezt amúgy igazi szobrászlélekkel, egy darab drótból, ez az amit Pintér Attila tud. Megígérte nekem ma, hogy amíg két kezével fogni bír, ontani fogja magából a szobrokat, tanulmányrajzokat, plaketteket, domborműveket, és más egyéb munkadarabokat. Megerősítettük ma egymást a hitünkben, ott a radiátoron ülve. A hideg márciusi eső csorgását figyelve az ablakon, megfogadtuk, hogy nem törődve a kevésbé sikerült dolgokkal, átadjuk magunkat valamely felemelő érzésnek, amiben felszabadúlva újrateremthetjük a nekünk tetsző dolgokat, ezáltal hirdetve az élet megúnhatatlan szépségét. Szarni fogunk a világra, mint ahogyan Pete Doherty teszi a Last Of The English Roses című dalában. Minden a miénk lesz, mert ami nekünk tetszik, az bizony nekünk való. És mert az élet igazi értelme a művészet, az önkifejezés, ezerszer is! Nekünk legalábbis. Más kérdés, hogy lehetünk-e valaha a szabad szellemi foglalkozásúak táborának elismert tagjai, szívünkben a megérkezettség érzésével. Azokká válhatunk-e majd az út végén, akiké ebben a pillanatban annyira szeretnénk. Tudjuk, értjük már mit kell tennünk ez ügyben, de vajon valóban megvan-é bennünk a kiolthatatlan láng? A francba, hiszen máris kételkedem! Mindegy, egy próbát megér. Ezt a kis életkémet rászánom, aztán majd kiderül.
A Búza utcán találkoztam Edinával, elkértem tőle Ami számát. Hazaestem mindenféle kutyagolós dolgom végeztével, bekajáltam és jólesőn nyúltam el az ágyamon. A következő percekben veszélyes mértékben kezdett elhatalmasodni rajtam a lustaság. Nem küzdöttem ellene. Ezalatt odakint egészen besötétedett, lehült a levegő, és délután óta megállás nélkül esett. Fetrengés közben újra és újra kezembe vettem a telefont, de mindannyiszor vissza is dobtam a fotelba. Még várni akartam vele. Amiék a Széna nevű klubban buliztak, nagy társasággal. Tulajdonképpen nem is messze, két sarokra innen. Már nem bírom hétköznap elviselni a füstös kocsmaszagot. Hanyatt fekve belülre figyeltem; mit is érzek most? Kellett is a lány, meg nem is, a beszéd nem hiányzott, csak izgi szemeinek vidámsága, arányos alakjának látványa, de az nagyon is, viszont nem éreztem magam kellően jól a bőrömben. Hallgatag lettem volna, mintsem fölényes és vidám. Be kellett vallanom magamnak, hogy fáradt voltam. Olyan jó lenne - gondoltam -, ha már ott tartanánk, hogy mondhassam neki mikor a szobámba lép; ó, miért nem veszed le a ruhád? És mégjobb lenne, ha ő egy szó nélkül meg is tenné, hátat fordítva nekem. Az utolsó textíliákat az arcomba vágná, és a következő pillanatban már ott teremne mellettem. Kicsi, kemény melleit mellkasomon érezhetném és csak annyit súgna a fülembe; miért nem dugsz meg?
Néha úgy fáj, hogy telik az idő, hogy múlnak a napok, és hogy ebből a lassú, de biztos pergéséből az életemnek csupán különös, megszilárdúlt zárványok maradnak vissza. Úgy is mondják: múlt, úgy is, hogy emlék.
