Az utálatos napok legutálatosabbika volt a tegnapi. A főnököm engem piszkált, mert nem volt forgalom, de aztán persze lett. Háromszor hánytam a munkahelyemen, hogy utána teljesen leizzadva és kimerülve terüljek el a vécé padlóján. Eközben persze új vendégek érkeztek, és a rendelésük már ki is volt szúrva a kistáblámra. Életben maradtam ugyan a nap végére, mert szívós vagyok, mint a rekettyefűz, de azért megsínylettem. Enni például, ami az élethez ugye elengedhetetlen még este hatkor sem sikerült. Az elsőt követő, további hányások is annak voltak köszönhetőek, hogy az evéssel, ivással próbálkoztam. Mindezért azonban csak magamat okolhatom. Nem is panaszkodtam, csak fogszorítva tettem a dolgomat. Zárásra nagyjából helyrejöttem, de azért azt megköszöntem az Istennek, amikor végre betakarózva átengedhettem magam az aludni vágyásnak.
A tegnapi rádiós műsor, a részemről nem sikerült valami jól. Nem volt hangulatom, és ezen ilyenkor nehéz segíteni. Ahogyan a The ting tings számban van; nothing can make me happy, when everythings go bad.
Felesleges pénzköltés ténye áll fent a csütörtök estére, mégpedig nem másra ment el két ezer forint, mint undorító, techonkolszagú, genya vodkára. Ez nagy hiba volt.
Történt még viszont, egy kisebbféle időutazás is. A kis club a főiskolán, ahová leslisszolunk a műsorvezető lányokkal az adás után, leginkább egy bolygóközi tavernára emlékeztet, annyira sokféle stílusú ember tud ott összegyűlni, és mert ezeknek az emberek jó része főiskolás, így hát az ország legkülönbözőbb helyeiről érkeznek. Vannak határon túliak is. Soha sem lepődöm meg azon, ha itt a fősulin sátoraljaújhelyiekkel találkozom, hiszen sokan járnak ide. Most viszont egy kissé misztikus dolog esett meg. Egy kövérnek nem mondható, nagyobbdarab srác tette a vállamra a kezét. Göndör haja a válláig ért, de cérnapulcsiban és posztókabátban volt, tehát nem nevezném afféle dark arcnak. Nyílvánvalóan rendelkezett egyfajta intellektuellel. Megkérdezte, hogy nem újhelyi vagyok-e. Na, gondoltam, itt a következő ilyen találkozás jelenete. Kissé ittas fejjel barátságosan magam mellé ültettem, gondoltam, rászánom az időt. Ismerősnek azonban nem igazán tűnt, és vártam ki, vagy kik lesznek a "közös nevezők" a mi ismeretségünkhöz. Kicsi gyerek korom idején találkoztunk. Akkoriban volt ez, amikor biciklin elkezdtük felfedezni lakóhelyünk távolabbi, izgalmas zugait. Lőtereken, eldugott tavak partján kujtorogtunk akkor. Olyanok voltunk bicikliinkel, mint valami wesztern lovasok, akiknek az egész préri az otthonuk. Ezzel a Dávid nevű sráccal, együtt tekertünk, együtt próbáltunk halat fogni néhányszor az Összeömlésnél, ami egy kis síksági folyó és egy hegyi patak találkozása. Döbbentes volt, hogy ennyi év után ő megismer egy bolond bárban. Rámnéz, és beugrik neki, hogy én lehetek az, akivel húsz évvel ez előtt két napot együtt töltött, hugyosfaszú kis pulya korában. Sajnos nekem az istenért nem akart leesni, ki lehet, de elmesélte azt a napot, és a szentimentális nosztalgia mint egy fejemre borított vödör meleg víz, úgy árasztott el. Hálás voltam neki ezért az élményért. A francba is, megy az idő...
