Még egy óra, és indulnom kell. Sátoraljaújhelyre, gyermekkorom városába, családtagjaimmal találkozni, családi ügyben. Gergő és Édesanya már úton vannak.
Eladtuk végre a házat, amiben pokol és menyország összeért, amíg felnőttünk. Ha minden jól megy, valamit áthordunk Molnár Gáborék garázsába, a többi lomot, pedig lepakoljuk nagymamához. Erre csak a következő napon fog sor kerülni. Fogadnunk kell majd egy teherfuvarozót. Autónk évek óta nincs. Jobb ötlet nem jut most eszembe. Egésszen biztosan izzasztó nap lesz a holnapi, és a végén még vissza is kell jutnom élteltő közegembe: Nyíregyházára. Meglátjuk, majd mi sikerül belőle.
Annyira kiszámolt percekkel indultam otthonról, hogy elsőre le is késtem a vonatot.
Viszlát egy óra múlva - vettem könnyedén a dolgot, és habozás nélkül tipliztem haza. Bemelegítő séta - gondoltam. Gyenge fénnyel világította meg a házfalakat a lemenő téli nap, de azért bíztató enyh érződött a levegőben. Nem kellett összeszorítanom tagjaimat a hideg miatt, és ez már nagyban hozzájárult jókedvemhez. Fel sem vettem a lekésett vonatot, egy óra sipp-supp eltellik. A szobámba visszaérve csak a kabátomtól szabadultam meg, és a fotelban olvasva töltöttem a szükséges háromnegyed órát.
Szerencsen, remekül időzítve arra a gyorsvonatra szálltam fel, amelyiken kéttagú családom is utazott. Ekkor eszméltem csak rá; pontosan ez kellett! Az, hogy lekéssem az elsőnek kinézett vonatot, mert így Édesanyáék útját keresztezhettem és az utolsó ötven kilométeren együtt utazhattunk. Mekkora! Titokzatosak az emberi elme megérzései, hiszen csak nagyjából tudtam belőni, hogy merre járhatnak éppen az ország vasútján, és azt sem tudtam, vajon InterCityvel jönnek-e, esetleg személlyel, de amit felkapaszkodtam, azonnal éreztem: ez az a vonat. Ők is rajta vannak. Megnéztem ugyan az órámat, de fejszámolás nélkül is tudtam biztosan, hogy ez lesz az. Jól a végébe ültek, de én már első szavaimat is előkészítettem, annyira biztos voltam a dolgomban. Most azt mondhatnám, milyen furcsa is ez, de egyátalán nem az. Ha jobban meggondoljuk, az állatokban még sokkal kifinomultabban működik ez az érzék. A tengeri madarak százezres tömegében teljes biztonsággal talál egymásra az anyamadár és fiókája. Az újszülött kacsák, kislibák bámulatos módon rögzítik magukban világra hozójuk hangját, szagát, sziluettjét egyszer és mindenkorra.
Előbb Édesanyámat pillantottam meg. Az ablak mellett ült, abban a fekete kalapjában, amiben még kis koromban a szülői értekezletekre ment a sötét novemberi délutánokon, hogy hazaérve a lelket is kiverje belőlem az eltitkolt rossz jegyek miatt.
Ott ült, és éppen sírt, az ablakon túli barna tájat bámulva. Gergő, aki valójában Gergely, nem volt mellette. A vagon előterében fújta a füstöt. Geri, úgy tűnt változott. Anya semmit. Azt tudni kell, hogy Édesanyánknak a sírás olyan, mint másnak a zsebbenyúlás. Nem múlik el egyetlen óra sem anélkül, hogy valamin kiborulva, sírva ne fakadjon, így hát elég nehéz vele hosszasan beszélgetni. Az arca, és koplaló madárhoz hasonló teste tovább nem szikkadt azóta, hogy legutóbb szemügyre vettem, ám nem úgy tűnt, mint aki jobban van. Az utóbbi időben folyton azt bizonygatta a telefonban, hogy mennyivel jobban lett, mióta kezelésre jár, és beállították a gyógyszerét. Magamban az igazat megvallva, igen szomorú dolognak tartom, hogy ilyen állapotban van, viszont koránt sem meglepő. Kicsinyes természete jelentős sérülést szenvedett a gyerekkori nélkülözésben, és hogy magára maradt az életben. Ráadásul, örökké csak a gondjaink, a problémák, a "hogy lesz, mi lesz?" foglalkoztatta. Egész életében képtelen volt magasabb távlatból szemlélni életünket a Révész utcában.
Minden baj volt. Két fiúgyermek rágta a csecsét, miközben apánk az alkohol segítségével egyre jobban lezárta agyát. Elmenekült valami rettenetes bolygóra, ahonnan soha nem tért vissza közénk. Miután két éves koromban elváltak, apámnak a zenei könyvtáros állását a Sárospataki Művelődési Központban, még jó sokáig sikerült megtartania, és ami azt illeti, ez nem is volt olyan rossz egzisztencia. Fiatal gimnazista korában összeismerkedett az alkohol lobogó tüzével, ami rövidesen át is vette az irányítást akarata felett. Hiába érettségizett kitűnőre, hiába volt valamire való, jó állása, jó szíve, valódi humora, hatalmába kerítette a 'másik oldal' csábítása, és mindenét elitta. Értékes ember volt, de gyenge. Sorsa nem volt kétséges. Már ekkor elveszett. Nem voltam még tíz éves, mikor az egyik veséje feladta, és a sors motorja beindult. Beteg ember lett, és donorlistára került. Mintha lemondott volna az életéről, és szerintem attól fogva érezte ő, hogy nincs kiút, bele fog halni a kocsmázás kalandjába. Hátralévő életének idejét innentől fogva a feles pálinkák számában lett volna könnyebb mérni. Később cukorbetegséget állapítottak meg nála. Ekkorra már olyan magányos volt, mint a hullámokon sodródó falevél. Semmi sem menthette meg. Miért kellett így lennie? Miért vált tehetetlenné sorsát illetően? Miért törődött bele a kényszerbe, hogy cseppenként, egészen megmérgezze magát?
Félelmetes. Misztikus is egy kicsit, de számomra leginkább rejtélyes történet. Azt szeretném tudni, mivel, kivel találkozott 'odaát', mikor jó részeg lett? Mi ez az alkoholt övező csapda, amiből alig lehet szabadulni?
Az árnyékok lettek a legjobb barátai, és az iszonyatos deírium démonjai meggyőzték arról, hogy egyre csak kínozza magát, míg végül maga is egy árnnyá válik. Idült agóniájának utolsó éveiben csak a jó Isten volt megmondhatója, milyen gondolatok keringhettek haldokló elméjében. Mégis dolgozott, lakott, szeretni ugyan már nem szeretett. Tompa volt. Közömbös érzéketlen. Szörnyű átok sújtotta. Apám a végsőkig megkínozta mágát, valami kísérteties erő unszolására. Sörben, borban, pálinkában lakik ez a kísértet. Olyan ártatlannak látszó dologban, ami ráadásul a világnak ezen a részén teljesen elfogadott, és megtisztelt hagyománnyal rendelkező valami. Nem is túlságosan finom italok ezek, melyek rendszerint borzasztó rosszul esnek első kóstolásra, de az emberi lény különös módon képes megszeretni, újra és újra rápróbálni a keserédes érzésre, mi nem más, mint a tömény, vegytiszta szomorúság. Ám, mint tudjuk a szomorúság gyönyörű szép érzés. Nekünk, magyar embereknek pedig szinte a lelkünk egy fele. Fájdalmasan szép - nem ismeretlen előttünk. Kíméletlenül élesen döbbent rá minket az élet drámájára. Egy csapásra megértjük helyzetünket az univerzumban, és a halál jelentőségét. Az a sorsunk, megszületett embereknek, hogy fájdalmasan szép küzdelmet vívjunk a túlélésért. A kihívás azonban ebben rejtőzik, hogy történetét az emberiségnek, egyetlen embernek, nagyság övezze.
Néha, ha a mámor lencséjén keresztül szemléljük világunkat, belénk hasít, hogy a leggazdagabb, leghatalmasabb ember élete is csak egy igen rövid villanás a világegyetemben. Minden arra utal, hogy minden hiába, "kár a gőzért". Az emberek világa, az emberek küzdelme a fennmaradásért, az hogy tovább lökjük a következő generációt. Felülemelkedve a kíméletlen sötét energia logikáján, saját halálunkon, valami színes és meleg, végtelenül változatos jöjjön létre. Ha csak egy pillanatra is, de valósuljon meg. Nekünk, megszületetteknek, az a kötelességünk, hogy valami újjal gazdagítsuk ezt a történetet. Egy történet az élet. Hősies helytállás mindhiába. Kínlódásunk, pedig fricska a táguló élettelenség orrára. Átélt pillanataink, legyenek bármilyen elenyészőek, színt és melegséget, fényt és teret hoznak létre. Hitünk, fantáziánk, szeretetünk, energiánk bevilágít egy kis zugot.
Az emlékezet sérülékeny, és van úgy, hogy a 'tárolt adat' rejtett marad mindvégig. Bekerül a doboz aljába. Ezért, bárki, aki furcsának tartja gondolatait, vagy túl szépnek látja ezt az életet, és képes valamilyen eszközzel világosan, hűen kifejezni ezeket az utánunk jövőknek, legyen szíves, tegye meg! Ember, hagyj nyomot! Valami újat, a tiédet, aztán mehetsz pihenni.
.jpg)
Apám tehát úgy gondolta, hogy két fiút nemzeni több, mint elég világunk gyarapításához. Megtette ugyan a fajfenntartásban kiszabott kötelességét, de miként a lazac, meg is döglött rögtön. Megnyomorodott hullája azonban semmiféle táppal nem szolgált számunkra. Viszont mindent, amit a fiúk az apjuktól tanulnak meg, az öcsémnek és nekem magunktól kellett elsajátítanunk, másoktól kellett, hogy ellessük. Ez megerősített, és elszomorított bennünket. Egy életre. Köszi apa, hogy feladtad!
Apám elveszett. Anyám elveszett. Az öcsém befutott zenész lett. Itt tart most a történet. Ekkor a vonat hirtelen megállt egy néptelen kis állomáson. Meredtünk bele a feketeségbe, de nem láttuk csak a kupénk sárgás tükörképét, ahogyan saját magunkat bámuljuk meglepve. Mint valami ránk mért szemrehányás olyan volt. Hát így vagyunk itt - sóhajtok, aztán Édesanyámból megint kibuggyan a sírás. Minden megoldódik majd - szólal meg Geri halkan. Mindannyian egyre gondoltunk.
