A francba is. Eléggé ritkásan tudok csak bejegyezni. Most is sietve kellene, ezért nem is nagyon kezdek bele.
A legutóbbi bejegyzés óta történtek a küldetésemmel nemigen kapcsolatosak, hacsak annyiban nem, hogy anyagiakban semmivel nem sikerült előrébb lépnem, mert a hétvégén mégis elkujtorogtam a városi éjszaka fényes-színes zsongásába. Verával és Gabival 
találkoztam pénteken este a templomkertben, hogy azután kacagva, borulva maguk után rángassanak képtelenebbnél képtelenebb szórakozóhelyekre, ahol aztán sokszor még egy órát sem tartózkodtunk. Nem érzem egyáltalán hogy öreg lennék már ehhez, de a vége felé, mikor végre megülütünk egy hangos wesztern kocsma fapados boxának sarkában szétfolyva, a megivott pia egyszerre kezdett elárasztani. Bugyutára berugtam, és ezen a spanglik sem segítettek. Hosszú percekig tartott, amíg észrevettem, milyen érzéki telt szája van a mellettem ülő fiatal lánynak. A bőre süti-barna volt, és kedvesen beszélt hozzám. Ő volt Enci, de ez már csak napokkal később derült ki, ismét. Szemét dolog ez. Így elázni. Nem "te" vagy. Frappáns vagyok ugyan belökve, de a válaszaim tartalmában nincsen semmi köszönet. Nehezemre esett akkor ott a zsúfolt asztal mellett azt kinyögni, amire valójában gondoltam. Gondolom a beszédközpont sérül ilyenkor. Jó hülye vagyok szerintem, hogy az egészségemmel játszom. De még bénább is leszek majd, ha ez még évekig így megy. Lehetnék egy kicsit kíméletesebb a sejtjeimhez, és ebből a szemszögből vizsgálva teljes bizonyossággal látom, hogy test és tudat különválik. Ami viszont még ennél is fontosabb, hogy az élő test nélkül a tudat és a lélek nem létezhet tovább. Egyként pusztulnak. Az döglődő lélek kimondja az ítéletet a test felett is. Az élni akarás, az élőlények ösztönös, végsőkig kapaszkodása az élet fonalába, a remény ellobbanása az utolsó tünet. A rendszerünk leáll, és a tudat örvénylő képe belső kútunk víztükrében villan egyet és összezsugorodva kimegy, mint a koreai képcső. Energiánk elapad, és a vetített belső kép megszűnik. Ez lesz, ha továbbra is az a krézi srác maradok, akivé lettem.
Szabad szombat. Ennél szabadabb, már nem is lehetne. Odakint valami csoda folytán huszonnégy fok van és árad a napfény. Kivételesen ritka alkalom ez a Kárpát medence időjárásában, ám ez úgy tűnik semmit sem jelentett nekem, mert egész nap a besötétített szobámban fetrengtem. A behúzott sötétítők résein benyúló fénykarok aggódva tapogatnak. Érzem hívásukat, de felébredni képtelen vagyok. Testetlen, képlékeny körvonalú vagyok, mint a vedlett rák. Daysleeper. Az éjszaka teremtménye. Este hatra végzek az átalakulással, és kinyitom a szemem. Hosszú percekig ülök az ágyamban, betakarózva, mint egy beteg. Várom, hogy tisztuljon a kép és felálljon a rendszer. Majd megérkeznek az első gondolatok is. Mire kilépek az utcára, már érett este van. Nyíregyháza belvárosában megint kezdődik előről minden. Fiatalok, és nem fiatalok is az utcákon rajzanak. Mindannyian lázasan kutatnak valami titokzatos dolog után. Vágyaik vígaszát szeretnék megtalálni. Kisebb-nagyobb csapatokba verődve keresik egymást. Nászruha is on! Nem menekülhettem meg. Így van ez, ha túl közel merészkedem a belváros tereihez, és ha a barátaim a másik oldalon várnak már rám. Jócskán a vasárnap telik már, mire ismét az én környékemen járok. Ahogy egyre világosabb van, és jön fel a nap, én annál jobban kezdek cidrizni. Haza kell indulnom. A csontjaim fáznak szikkadt húsom alatt. Ezt nemigen enyhíti a kályha, vagy a nap melege. Nyakamat behúzva a házfalak árnyékában tiplizek vissza rejtekhelyemre, amit egy tűzhasú gőtével osztok meg. Még a nappal kiteljesedése előtt mindketten eszünk valamit, aztán vackunkba kucorodva várjuk a sötétséget, a mi időnket.
