Mikor ezt a levelet bepötyögöm, te már minden bizonnyal úgy alszol, mint egy kis símuló galamb. Én még itt ragadtam két világ határán, nagy érzésektől ostromolva. Kérlek nézd ezt el nekem.
Vékonyka fénysáv még csak a születő, új nap. Felparázslik cigarettám, miközben a virradó égbolt halvány fényeit figyelem felhúzott térdekkel ülve, mámoros hangulatba merülve.
Ki vagy te? Tetted már fel ezt a kérdést magadnak? Nagyon kíváncsi lennék, mi lenne rá a válaszod, csak mert bennem nem kevésszer fogalmazódott már meg, amikor egy-egy ilyen nap végén elbúcsúztunk. Mi lehet az oka, hogy gondolataim most is egymást kergetik, szüntelen azt kutatják, miért van ez? A hazaúton lépkedve, átélt beszélgetéseinket idézem föl. Jók nagyon. Ha nem veled vagyok, akkor is velem vagy. Andalító érzés, hogy ismerlek. Akár készítetthetnék egy pólót is, amire az lenne írva, hogy "Nem Itt Vagyok!". You are so special!
Adrienn olyan jó szívű, hogy a döglött halnak is ad kenyeret.
Egy híd. Ezt a hidat azonban, nem szokványos helyzetben kell elképzelni. Kettő van a tavon. Az egyik, a tó közepén domborodó szigetet köti össze a parti sétánnyal, de ez a másik, amelyiken mi állunk, csak egy kis öblöt ível át a parttal párhuzamosan. Bájosan, egy olajfa őrzi az egyik hídfőt. Fakó lombja boltívbe hajolva árnyékot tart a vízre, és a hídra is. A fa hamarabb itt volt, mint a fahíd, és a kis fahídnak is elbűvölően jól áll a tisztes olajfa. A fahíd alatt halakat lehet etetni. Törpeharcsák és szélhajtó küszök népes bandája szokott ide. Az ilyen kápráztatóan forró napokon behúzódnak a híd árnyékába. Ember és állat megszokta már, hogy itt megtalálja egymást. Ezek a halak rengeteget tudnak enni. Úgy falnak, akár a piranhák. Adrienn remekül mulat velük. Fülig ér a szája, nevet rajtuk. Próbálja egyformán elosztani közöttük a kenyérdarabkákat. A parthoz közel egy elpusztult hal merev hulláját ringatja a gyenge hullámzás. Mintha csak abba halt volna bele, hogy kiközösítette a csapat, és most fehér hasát felkínálva a sirályoknak, várja visszakerülését az ásványi létbe. Adrienn olyan szeretettel néz rájuk, mintha az anyjuk lenne. Most egy kis időre valóban az is. Táplálja őket. A kis lúzert is, rá is van gondja. Néhány bíztató szó kíséretében vet neki is egy kenyérdarabkát, így most már döglött hal és kenyérdarabka a felületi feszültségtől összetapadva együtt járja a hullámtáncot. Mellette locsogva, cuppogva habzsol tovább az élet. Vizibiciklis pár közeledik, de elkanyarodnak, mikor leesik nekik, hogy mi itt most halakat etetünk. Egészen közel jöttek, de az izgatottan cikázó halakat nem zavarják különösebben. Jó világuk van itt. Rájuk még csak nem is horgásznak. Adrienn most nagyobb darabokat tép, mert a barna harcsák szája olyan széles, mint saját maguk. Egy rángás csak a testükön, és egyben lenyelik azt a darabkát, amit a kisszájú küszök huszan is percekig csócsálnak.
- Most már mindig hozzunk magunkkal kenyeret. - mondom Adrienn fodrozódó tükörképének.
- Jusson eszedbe, ha jövünk legközelebb.
Ezt még sokszor be kell adni - azt gondolom. Felejthetetlen, ahogyan ez a lány beragyogja szeretetével a világnak ezt a kis zugát. Megszentül szememben a kis fahíd. Lopva lesem ki a pillanatot, próbálom, mint egy festményt, az egészet nézni. Szükségem lesz erre az emlékre télen, mikor minden dermedt a fagyban, és fojtogat majd a szomorúság. Adrienn már örökké itt fog nekem a korlátra hajolva kuncogni, piros és fehér virágos rövidnadrágjában. Ajándékba kaptam ezt a képet. Szinte tökéletes. Bicikliző házaspár közeledik, és el is illan ez az érzés, abban a pillanatban, ahogyan felhajtanak a hídra. Tovább állunk mi is. Elcsendesedve, szótlanúl lépkedek Adrienn mellett. Fejemet lehajtva a sétány kavicsait nézem. A szívem megtellik örömmel, és az jut az eszembe, hogy mennyi mindennek kellett végzetszerűen úgy alakulnia ahhoz, hogy egyszer csak itt találjam magam ebben a gyönyörű valóságban.
